Ahol a nap arany ujjai átszőtték a smaragdzöld lombok sűrű szövetét, ott kezdődött a Nagy Dzsungel. A peremén, egy aprócska, napfényes tisztáson élt egy kislány, Maja. Maja nem volt átlagos kislány. Míg a többiek a legszebb pillangókat kergették vagy a legédesebb gyümölcsöket kutatták, ő a hangokat gyűjtötte. A fák susogását, a patak csobogását, a tücskök ciripelését mind-mind elrejtette a szívében, mint egy titkos kincset. Egy nap azonban valami egészen új és varázslatos hangra lett figyelmes.
A szél hozta, mint egy bársonyos suttogás. Finom, csilingelő melódia volt, amely egyszerre volt szomorú és reményteli. Olyan volt, mintha a dzsungel legmélyebb titka dalolna neki. Maja lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a dallam betöltse a lelkét. Érezte, hogy hívja őt, csalogatja be a fák sűrűjébe, egy ismeretlen kalandra.
– Meg kell találnom, honnan jön ez a dal! – suttogta maga elé elszántan, és apró léptekkel elindult a rengeteg felé, amerre a zene a legerősebben szólt.
Nem jutott messzire, amikor vidám trombitálást és hatalmas loccsanást hallott. Egy iszapos tócsában egy apró elefántborjú pancsolt, ormányával diadalmasan spriccelte a vizet a magasba, mit sem törődve vele, hogy sár borítja tetőtől talpig. Ahogy Maja közelebb lépett, a kis elefánt hirtelen megcsúszott a csúszós parton, és egy nagyot huppanva a fenekére esett. Szomorúan lógatta az ormányát.
– Szia! – köszönt rá Maja kedvesen. – Jól vagy?
A kis elefánt felnézett rá hatalmas, barna szemeivel. – Pici vagyok – dörmögte. – Csak játszottam, de ez a sár ravaszabb volt nálam. Te ki vagy? És miért hallgatsz ilyen furcsán?
– A nevem Maja, és egy dallamot keresek – felelte a kislány, és dúdolni kezdte a szélben hallott melódiát. Pici füle hegyesedni kezdett. Az ő fülének ez a hang új volt, de tetszett neki.
– Ez egy nagyon szép dal! – trombitálta vidáman, és talpra kecmergett. – Segíthetek megkeresni? Ketten biztosan hamarabb a végére járunk!
Maja boldogan beleegyezett. Így indultak tovább ketten, a dallamkereső kislány és a csintalan elefántborjú, egyre mélyebbre a dzsungelben.
Ahogy haladtak, a fák egyre magasabbra nőttek, a hangok pedig egyre különösebbé váltak. Majd hirtelen egy rikácsoló hang szólt le hozzájuk a magasból:
– Hahó! Elveszett vándorok! Hallatlan! Ilyen mélyre merészkedni! Nem tudjátok, hogy ez itt a Suttogó Liget?
Felnéztek, és egy papagájt láttak, amelynek tollazata a szivárvány minden színében pompázott. Piros, kék, sárga és zöld színekben játszott, és okos, fekete szemeivel fürkészte őket.
– Én Rió vagyok, a dzsungel legbölcsebb és legszínesebb madara! – harsogta büszkén. – És ti mit kerestek errefelé, ahol még a majmok is csak suttogni mernek?
Maja ismét eldúdolta a dallamot. Rió csőre tátva maradt. Egy pillanatra még a tollait is abbahagyta rendezgetni.
– A Varázsdal! – kiáltotta izgatottan. – A legendák igazak! Azt beszélik, ez a dal az Élet Forrásától ered, egy elfeledett helyről, amely az egész dzsungelt élteti. De az út odáig tele van rejtélyekkel. Egyedül sosem találnátok oda!
– Akkor gyere velünk! – kérte Pici. – Te biztosan ismered az utat!
Rió kihúzta magát. – Hát persze, hogy ismerem! Vagy legalábbis tudom, hogyan kell keresni. Kövessetek! Én leszek a szemetek a magasban, ti pedig a lábatok a földön!
Így lett teljes a kis csapat. Maja, a dallamkereső, Pici, a bátor szívű elefánt, és Rió, a mindentudó papagáj együtt folytatták útjukat. A dallam vezette őket, hol elhalkult, hol felerősödött, mintha játszana velük. Átkeltek egy fortyogó iszappatakon, ahol Pici ormányával készített nekik hidat egy kidőlt fatörzsből. Átverekedték magukat a Nevető Indák erdején, ahol az indák csiklandozták őket, és csak akkor engedték tovább, amikor Rió elmesélte a legviccesebb viccét. Maja mindenhol a dallamot hallgatta, az volt az iránytűjük.
Egyre beljebb értek, a levegő párásabb és tisztább lett. A dallam most már nemcsak a fülükben, hanem a szívükben is csengett. Végül egy olyan tisztásra értek, amilyet még sosem láttak. Óriási, mohás sziklák vették körül, a közepén pedig egy kis tó vize csillogott, olyan tisztán, mintha folyékony kristályból lenne. A tó közepéből egy finom, ezüstös vízsugár tört a magasba, és ahogy a vízcseppek a levegőben táncoltak, azok adták ki a varázslatos, csilingelő dallamot.
Megtalálták. Ez volt az Élet Forrása.
Ahogy közelebb léptek, a vízsugár közepén egy fénylő alak kezdett kirajzolódni. Nem volt se férfi, se nő, csak tiszta fény és víz, a szemei pedig úgy ragyogtak, mint két csillag.
– Üdvözöllek titeket, dallamkeresők – szólt a lény hangja, amely olyan volt, mint a víz csobogása és a szél suttogása egyszerre. – Én vagyok a Forrás Szelleme. Régóta vártam már, hogy valaki meghallja a hívásomat.
– A dalod… annyira szép, de egy kicsit szomorú is – mondta Maja félénken.
– Azért szomorú, gyermek, mert a dzsungel lakói lassan elfelejtenek hallgatni – felelte a Szellem. – Elfelejtik, hogy minden fa, minden virág és minden élőlény egy közös dallam része. A kapzsiság és a figyelmetlenség miatt a dalom elhalkult, a forrásom ereje pedig gyengülni kezdett. Ha a dal elnémul, a dzsungel élete is véget ér.
Pici szomorúan lehajtotta a fejét. Rió a szárnyával megsimogatta a hátát.
– De ti meghallottátok – folytatta a Szellem, és a hangja most már melegséggel telt meg. – Te, Maja, a tiszta szíveddel meghallottad a zenét. Te, Pici, a játékos erőddel és hűségeddel segítettél neki. És te, Rió, a tudásoddal és barátságoddal vezetted őket. Együtt hoztátok vissza a reményt.
A Forrás Szelleme felemelte fénylő kezét. A vízsugár erősebben tört fel, a dallam pedig betöltötte az egész tisztást. Már nem volt szomorú, hanem teli volt élettel, örömmel és erővel. A fák levelei zöldebbek lettek, a virágok illata felerősödött, és a dzsungel minden zuga megtelt a varázslatos dallammal.
– A forrás most újra erős – mondta a Szellem. – De a dalra vigyázni kell. Legyetek ti a dal őrzői! Tanítsátok meg a többieket is hallgatni. Nemcsak a fülükkel, hanem a szívükkel is. Tanítsátok meg őket arra, hogy a dzsungel egy nagy család, és mindenki számít.
Maja, Pici és Rió ünnepélyesen megígérték. Tudták, hogy a kalandjuk itt nem ért véget, hanem csak most kezdődött igazán.
Visszafelé már nem kellett keresniük az utat. A dzsungel varázslatos dala vezette őket, amely most már nemcsak egy távoli suttogás volt, hanem ott zengett minden levélben, minden patakban és minden állat hangjában. Maja már nemcsak gyűjtötte a hangokat, hanem a forrás dalát dúdolta mindenkinek, akivel találkozott. Pici nemcsak játszott, hanem segített az elesetteken, és megmutatta, hogy a legnagyobb erő a jóság. Rió pedig nemcsak a saját tollait csodálta, hanem a forrás bölcsességét adta tovább mindenkinek, aki meghallgatta.
És a dzsungel élt és virult, mert három jó barát megértette a legfontosabb titkot: a világ legnagyobb varázslata a szeretetben, a barátságban és abban a képességben rejlik, hogy meghalljuk a dallamot, amely mindannyiunkat összeköt.
