Izabella egy olyan kislány volt, akinek a szeme gyakran fürkészte az eget, mintha valami titokzatos üzenetet várna a felhőktől. Nem volt szomorú, de a szíve valahogy sosem táncolt önfeledten, mint más gyerekeké. Főleg a borongós, esős napokon ült az ablakban, és azon tűnődött, vajon van-e olyan hely a világon, ahol még a szürke ég is mosolyog. Egy ilyen szürke reggelen, amikor az eső finom cseppekben kopogott az ablakpárkányon, Izabella meglátott valamit az erdő felé vezető ösvényen. Egy halvány, csillogó fényfoltot, ami mintha hívogatta volna. Kíváncsisága erősebb volt, mint a reggeli mélabúja.
Felöltözött, és elindult. Az ösvényen haladva a csillogás egyre erősebbé vált, és Izabella hamarosan egy olyan erdőszélhez ért, amilyet még soha nem látott. A fák levelei élénkebb zöldben pompáztak, mint a legszebb nyári napon, és a levegőben valami furcsa, mégis kellemes bizsergés vibrált. Belépett az erdőbe, és azonnal megérezte a változást. A fák ágai, amint a szél finoman meglengette őket, mintha nevetnének. Nem is mintha, hanem tényleg! Halk, csilingelő kacagás hallatszott mindenfelől, ami hol felerősödött, hol elhalkult, ahogy a fák lombjai egymásnak súrlódtak. Izabella elmosolyodott, de a meglepetéstől szeme is tágra nyílt.
Továbbhaladva egy patakhoz ért, ami nem csupán csobogott, hanem szinte kacéran fröcskölt. Ahogy Izabella lehajolt, hogy megérintse a vizét, apró, játékos buborékok csiklandozták meg az ujjait. A patak vize mintha nevetve gurult volna tovább a kövek között. Izabella felnevetett, és a nevetése meglepően könnyedén szökött ki a torkán. Soha nem nevetett még így, ilyen felszabadultan.
– Csáó! Mi az, hogy ilyen komolyan nézel? – hallotta hirtelen egy hangot a feje fölül. Izabella felnézett, és egy apró, vörös mókus nézett le rá egy ágról. A farka huncutul rángatózott, és a pofája tele volt mogyoróval, amit éppen akkor rágcsált, mintha a világ legfinomabb csemegéje lenne.
– Én… én még sosem láttam ilyen erdőt – dadogta Izabella.
– Hát persze, hogy nem! Ez a Vidámság Erdeje! – magyarázta a mókus, aki egy szempillantás alatt leugrott egy közeli ágra, majd onnan a földre, és Izabella lába előtt kezdett el ugrálni. – Engem Mogyorónak hívnak. Te meg ki vagy, te komoly tekintetű kislány?
– Izabella – mondta a kislány, és egyre jobban elmosolyodott Mogyoró bohókás viselkedésén.
– Na, Izabella! Gyere, mutatok neked valamit! – Mogyoró máris elindult, Izabella pedig követte. A mókus ugrált, szökdécselt, és minden egyes mozdulatával olyan energiát sugárzott, hogy Izabella is könnyebbnek érezte a lépteit. Mogyoró megmutatta neki, hogyan lehet versenyt futni a leggyorsabb levéllel, hogyan lehet elkapni a napsugarakat a fák koronája között, és hogyan lehet utánozni a madarak csicsergését, amíg azok válaszolnak. – Látod? A jókedv ott van mindenhol! Csak észre kell venni! Egy ugrás, egy csipogás, egy elkapott makk – mind-mind ok a nevetésre! A nevetés a legjobb gyógyszer, még a borús napokra is! – magyarázta Mogyoró, miközben egy óriási ugrással felugrott egy fára, és onnan kukucskált vissza Izabellára.
Izabella már régóta nem érezte magát ilyen gondtalannak. Mogyoróval játszva szaladgált az erdőben, és a fák kacagása, a patak csiklandozása mind-mind csak felerősítette a benne ébredő örömöt. Miközben egy fa gyökerei között ugrált, megbotlott. Mielőtt elesett volna, egy puha orr nyomta meg a kezét, és egy selymes szőrzet súrolta az arcát. Izabella felnézett, és egy gyönyörű őzike állt előtte, nagy, barátságos, barna szemekkel. Az őzike finoman megnyalta a kezét.
– Ó, szia, Pihe! – kiáltott Mogyoró, aki azonnal ott termett. – Izabella éppen a nevetés művészetét tanulja!
Pihe, az őzike, gyengéden bólintott. – A nevetés csodálatos dolog, Mogyoró, de a vidámság ennél sokkal több. Nem csak a hangos kacajban rejlik, hanem a csendes örömben, a békében, és abban, hogy észrevesszük a szépséget magunk körül. – Pihe lassan elindult, és Izabella követte. Megmutatta neki, hogyan csillog a harmatcsepp a pókhálón, mint egy apró gyémánt. Megmutatta neki a moha mintázatát egy öreg kövön, ami olyan volt, mint egy puha, zöld szőnyeg. Rámutatott, ahogy a napfény átszűrődik a leveleken, és táncoló foltokat fest a földre. – Látod, Izabella? A szívünkben is ott lakozik a vidámság, ha engedjük. Csak meg kell nyitnunk a szemünket és a lelkünket, hogy meglássuk. És ha megosztjuk a kedvességünket másokkal, az örömünk is megsokszorozódik.
Izabella egész napot Mogyoróval és Pihevel töltötte. Mogyoróval megtanult önfeledten játszani, és még a legapróbb dologban is meglátni a humorosat. Pihevel pedig megtanulta értékelni a csendes pillanatokat, a természet apró csodáit, és a kedvesség erejét. Rájött, hogy az erdő nem csupán vidám, hanem ő maga is vidámabbá vált benne. Nem az erdő adta neki a vidámságot, hanem az erdő segített neki előcsalogatni azt, ami már benne volt.
Ahogy az este közeledett, és a nap lassan lebukott a fák mögött, néhány sötét felhő gyűlt össze az égen. Izabella szívébe egy apró szúrásként visszatért a régi borongós érzés. – De mi lesz, ha visszamegyek a házamba? Mi lesz, ha megint elfelejtem, hogyan kell vidámnak lenni, amikor a nap ismét szürke lesz? – kérdezte szomorúan.
Mogyoró azonnal egy furcsa, táncos mozdulattal kezdte rázni a farkát, majd a fején egy makkot pörgetett. – Pff, nevetni mindig lehet! Csak emlékezz a játékra! A huncutságra! A kacagásra! Ez mind benned van, Izabella! Csak elő kell hívni!
Pihe gyengéden a kislányhoz bújt. – Mogyorónak igaza van. A vidámság nem egy hely, ahová el kell menned. A vidámság egy érzés, amit magaddal vihetsz. Emlékezz a kacagó fákra, a csiklandozó patakra, Mogyoró játékára és az én kedvességemre. Ezek mind benned vannak. Csak emlékezz rájuk, és hagyd, hogy a szívedből fakadjanak. A borús napokon is keresd az apró csodákat, a mosolyt egy ismerős arcon, a szél suttogását a fák között. És ne feledd, ha megosztod a vidámságod, az megsokszorozódik.
Izabella mélyen a szívébe zárta Mogyoró és Pihe szavait. Megköszönte nekik a csodálatos napot, és búcsút intett nekik. Ahogy kilépett a Vidámság Erdeje határán, a csillogó fény elhalványult, és az ösvény ismét a megszokottnak tűnt. De Izabella már nem volt ugyanaz a kislány. A szíve könnyebb volt, a léptei rugalmasabbak, és a szája sarkában ott bujkált egy mosoly. Még a szürke ég is másnak tűnt. Most már nem egy üzenetet várt a felhőktől, hanem tudta, hogy a legszebb üzenet a saját szívében van.
Attól a naptól kezdve Izabella tudta, hogy a vidámság nem csak egy helyen létezik, hanem egy választás. Egy döntés, hogy még a legborúsabb napokon is meglássa a fényt, a játékot, a kedvességet. És ahogy megosztotta ezt a vidámságot a körülötte lévőkkel, a világa is egyre színesebbé és ragyogóbbá vált. Izabella maga lett a Vidámság Erdeje, ahová bárki beléphetett, aki csak egy kis mosolyra vágyott.
