Valamikor, réges-régen, de lehet, hogy csak tegnap délután, volt egy város, ahol az utcák kanyarogtak, mint a mézeskalácsra rajzolt indák. Ebben a városban, egy vidám, sárga házikó ablakában élt egy kislány, akit Noéminek hívtak. Noémi nem volt átlagos kislány. Míg a többi gyerek babázott vagy legózott, ő a szoba sarkában berendezett apró műhelyében foglalatoskodott. Ez a műhely volt az ő birodalma, tele fogaskerekekkel, rézdrótokkal, apró csavarokkal és mindenféle kacattal, amit az édesapja, Csavar apu, a város legjobb ezermestere már nem használt.
Noémi legjobb barátja és segédje Kattog volt, egy aprócska, két lábon billegő robot, akit maga épített egy régi vekkerórából és egy konzervdobozból. Kattog nem tudott beszélni, de csodálatosan értett a pittyegés, a kattanás és a zümmögés nyelvéhez. Ha Noémi elakadt, Kattog pittyentett egyet-kettőt, és máris új ötlet pattant ki a kislány fejéből. Szemei, két apró villanykörte, hol kíváncsian, hol aggódva villogtak.
A család tagja volt még Peti, Noémi bátyja is. Peti szerette a húgát, de a találmányait kissé gyanakodva méregette. „Már megint mit bütykölsz, te kis csodabogár?” – kérdezte gyakran, és megborzolta Noémi amúgy is kócos haját. „Ez egy Zoknipárosító-Sziporkázó!” – mutatta büszkén Noémi a legújabb szerkezetét. „Beteszed ide a páratlan zoknit, meghúzod ezt a kart, és a gép kiköpi a párját!”
Peti nevetve előhúzott egy csíkos zoknit a zsebéből. Noémi behelyezte a szerkezetbe, meghúzta a kart, mire a masina zörgött, csattogott, füstpamacsot eregetett, majd nagy csörömpöléssel kiköpött egy… pöttyös kesztyűt. Peti a hasát fogta a nevetéstől. „Majdnem sikerült!” – mondta Noémi egyáltalán nem elkeseredve. „Legalább tudjuk, hová tűnt anya kedvenc kesztyűje!” És ez volt a csodálatos Noémi szerkezeteiben: sosem pont úgy működtek, ahogy eltervezte őket, de valahogy a végén mindig valami jó sült ki belőlük.
Egy szürke, borongós őszi estén az egész család a nappaliban gyűlt össze. Csavar apu a karosszékében újságot olvasott, anya egy puha takarót kötött, Peti a leckéjét írta az asztalnál, Noémi pedig Kattoggal a műhelyében egy újabb, titokzatos gépezeten dolgozott. Kint a szél süvített, és az eső kopogott az ablakon. Igazi bekuckózós, meleg kakaós este volt.
Aztán hirtelen, egyetlen pillanat alatt, minden megváltozott. Egy távoli dörrenés hallatszott, a villanykörték pislantottak egy utolsót, majd a ház és vele együtt az egész város vaksötétbe borult. A csendet csak az eső dobolása és anya ijedt „Jaj!” kiáltása törte meg.
„Áramszünet” – állapította meg nyugodtan Csavar apu. „Semmi vész, mindjárt keresek gyertyát.” De ahogy a fiókokban kutatott, kiderült, hogy az utolsó gyertyát is elhasználták a múltkori születésnapi tortánál. A zseblámpában pedig, ahogy az lenni szokott, lemerült az elem. A sötétben minden olyan idegennek és egy kicsit ijesztőnek tűnt. Peti is abbahagyta a morfondírozást a matekfeladaton.
„Na, most mitévő légy, kis feltaláló?” – fordult Noémihez tréfásan, de a hangjában volt egy kis feszültség. „Nem tudnál nekünk egy kis fényt barkácsolni?”
Noémi nem szólt semmit. A sötétben a szemei felcsillantak, mint a macskáé. Egy ötlet villant át az agyán, fényesebben, mint bármelyik villanykörte. Megfogta Kattog fémkezét, aki biztatóan pittyentett egyet. „Apu, Peti, gyertek, segítsetek!” – suttogta izgatottan.
Óvatosan odavezette őket a kis műhelyéhez. Csavar apu a telefonja halvány fényével világított. Noémi rámutatott egy félkész szerkezetre az asztalon. Úgy nézett ki, mint egy zenedoboz, egy biciklidinamó és egy csomó teáskanál különös kereszteződése. „Ez lesz a Fényhozó Pörgettyű!” – jelentette ki ünnepélyesen.
„És ez mit csinál?” – kérdezte Peti kétkedve. „Remélhetőleg nem egy pár fél pár zoknit köp ki.”
„Nem!” – rázta meg a fejét Noémi. „Ha elég gyorsan tekerjük ezt a kart, a dinamó áramot fejleszt. Az áram felizzítja ezt a pici drótot, a kanalacskák pedig felerősítik és szétterítik a fényét. Mint egy apró, kézi hajtású napocska!”
Csavar apu elismerően bólintott. „Zseniális, kislányom! De még nincs kész. Ezt a vezetéket ide kell forrasztani, és a kanalakat stabilabban kell rögzíteni.”
És akkor a sötét szobában csodálatos dolog történt. A család egy emberként kezdett dolgozni. Csavar apu biztos kézzel tartotta a forrasztópákát, amit a gáztűzhely lángjánál melegített fel. Peti, aki már rég elfelejtette a gúnyolódást, a telefon fényével segített, és erősen tartotta a billegő alkatrészeket. Kattog pedig apró fémkarmaival odacsempészte a szükséges csavarokat és szerszámokat Noémi keze ügyébe, miközben halkan, ritmusosan kattogott, mintha dobolna a munkához.
Végül, tíz perc megfeszített munka után, a szerkezet elkészült. Csend lett. Mindenki Noémire nézett. A kislány mély levegőt vett, megmarkolta a kis kurblit, és lassan tekerni kezdte.
Nyikk-nyekk… zzzz… A szerkezet hangot adott. Noémi gyorsabban tekert. A hang magasabb lett, zümmögéssé vált. A pici drótszál a szerkezet közepén halványan, vörösen derengeni kezdett. „Még! Gyorsabban!” – kiáltotta Peti izgatottan.
Noémi minden erejét beleadta. A kar szinte repült a keze alatt. A vörös derengés narancssárgává, majd sárgává vált, és végül vakító, meleg fénnyé erősödött. A teáskanalak elkapták a ragyogást, és szerteszórták a szobában, táncoló fénypászmákat festve a falra és a mennyezetre. Mintha száz apró szentjánosbogár költözött volna a nappaliba.
A sötétség visszahúzódott a sarkokba. A szoba megtelt egy barátságos, aranyló fénnyel, ami sokkal otthonosabb és melegebb volt, mint a legerősebb villanykörte rideg ragyogása. Peti szája tátva maradt. „Noémi… te… te tényleg megcsináltad!”
Csavar apu büszkén átölelte a lányát. „Látjátok? Nem mindig a legnagyobb és legerősebb gépek a leghasznosabbak. Néha egy kis ötlet, egy csipetnyi kitartás és egy maréknyi alkatrész is csodákra képes.”
Aznap este a család nem a tévét nézte. Leültek a Fényhozó Pörgettyű köré a szőnyegre, és társasjátékoztak. Peti és Noémi felváltva tekerték a kart, és a táncoló fények árnyékában még a régi, unalmas játék is új kalandnak tűnt. Olyan este volt, amit soha nem felejtenek el. Sokkal jobb volt, mint egy átlagos, villanyfényes este.
Amikor órákkal később az áram visszatért, és a lámpák élesen felvillantak, szinte összerezzentek. A steril, fehér fény eltüntette a varázslatot. Anya egy pillanatra eltakarta a szemét. „Azt hiszem, nekem jobban tetszett Noémi napocskája” – mondta mosolyogva.
Noémi pedig ott ült a szerkezete mellett, fáradtan, de boldogan. Rápillantott Kattogra, aki elégedetten pittyentett egyet, és a villanykörte szemei büszkén ragyogtak. A kislány már a következő találmányon törte a fejét. Mert megtanulta, hogy a legfontosabb szerszám nem a csavarhúzó vagy a fogó. A legfontosabb szerszám a leleményes agy és egy bátor szív, ami soha, de soha nem adja fel.
