A Kerekdomb lábánál, ahol a Fűzfa-patak csobogva öleli körül a vén tölgyeket, élt egy kislány, Hanga. Hanga szeme olyan volt, mint a nyári égbolt, tele csillogó kíváncsisággal, és a haja, akár a frissen kaszált rét szénaszála, mindig kócosan állt a feje búbján. Hanga legjobb barátja és hű társa Boglya volt, egy apró, bozontos kiskutya, akinek bundája olyan volt, mint egy puha, sárgásbarna felhő, és a farka állandóan csóvált, jelezve a világ iránti határtalan lelkesedését.
Egy napsütéses, langyos délután Hanga és Boglya éppen a Kerekdomb teteje felé sétáltak. Hanga egy kosarat szorongatott a kezében, amibe az édesanyja finom, almás pitéje került volna, ha épségben eljutnak a nagymamához. Az ösvény keskeny volt, körös-körül virágok és gyógynövények illatoztak, a fák lombjai pedig sűrű, zöld boltívet alkottak felettük. Boglya szimatolva szaladgált előre és hátra, minden gallyat, minden kődarabot alaposan megvizsgálva.
„Boglya, ne szaladj olyan messzire!” – kiáltotta Hanga nevetve, de a kiskutya már el is tűnt egy sűrű bokor mögött. Hanga sóhajtott, majd utána indult. Akkor pillantotta meg. Egy pillangó volt, de nem akármilyen. Szárnyai apró, csillogó pikkelyekkel voltak borítva, amelyek minden fényváltozásra más-más színben pompáztak: hol smaragdzölden, hol rubintvörösen, hol pedig tiszta kéken. Mintha ezer apró drágakő repült volna a levegőben. Hanga sosem látott még ilyet. Elfelejtette a nagymamát, a pitekóst, az ösvényt, mindent. Csak a pillangó létezett.
„Várj csak!” – suttogta, és óvatosan, lábujjhegyen a pillangó után indult. A pillangó szeszélyesen táncolt, hol felröppent, hol alászállt, mintha hívogatná Hangát egy titokzatos játékba. Hanga követte, egyre mélyebbre a fák közé, ahol a napfény már csak ritkásan szűrődött át a lombkoronán. Boglya is, a pillangó izgalmától felbuzdulva, ugatva rohant Hanga nyomában. Az ösvény hamarosan eltűnt, helyét a sűrű aljnövényzet vette át, a fák pedig egyre vastagabbak és ismeretlenebbek lettek.
Hanga egy idő után megállt. A pillangó eltűnt. Körbenézett. A fák mintha összenőttek volna, minden irányba ugyanaz a zöld fal nézett vissza rá. A levegő hűvösebb lett, a madárdal elhalkult. Egy mély, furcsa csend telepedett a tájra. A nap már lefelé araszolt az égen, hosszú, nyúlánk árnyékokat vetve a fák tövébe. A Kerekdomb teteje, ahonnan még látni lehetett volna a falut, eltűnt a sűrű fák mögött. Hanga szíve apró, ijedt dobbanásokkal kezdett verni.
„Boglya?” – suttogta, hangja reszketett. A kiskutya is érezte a változást. Abbahagyta a szimatolást, és Hanga lábához bújt, némán. A szürkület egyre mélyült, és a fák között egyre ijesztőbbnek tűnt minden apró nesz. Hanga próbált visszaemlékezni, merre jöttek, de minden irány egyforma volt. A kíváncsiság, ami eddig hajtotta, most hatalmas, hideg félelemmé változott.
„Elvesztünk!” – gondolta, és egy apró könnycsepp gurult végig az arcán. Leült egy mohos kőre, Boglya pedig a mellkasára feküdt, mintha vigasztalni akarná. A sötétség egyre jobban eluralkodott, és a távoli bagolyhuhogás csak fokozta a kislány szorongását. Ekkor, a sűrű sötétségben, egy apró, zöldes fényvillanást látott meg a fák között. Mintha egy szentjánosbogár lett volna, de sokkal erősebb, és mozdulatlanul lebegett egy bokor felett. Hanga felkapta a fejét. Aztán még egy fényvillanás, majd még egy. Mintha valaki hívogatná őket.
Hanga felállt. A félelem még ott volt benne, de a kíváncsiság ismét mocorogni kezdett. „Menjünk oda, Boglya!” – suttogta, és óvatosan elindult a fények felé. Ahogy közeledtek, a fények egyre sűrűsödtek, és Hanga hirtelen egy tisztás közepén találta magát. A tisztás közepén, a sötét földből, apró, áttetsző virágok nőttek. Szirmaik hajszálvékonyak voltak, és mindegyik virág enyhe, pulzáló fénnyel világított. Olyan volt, mintha ezer apró lámpás pislákolna a földön. Ezek voltak a fényvirágok, a Kerekdomb rejtett kincsei, amelyeket csak a legritkább esetben, és csak a legtisztább szívűek láthattak.
A virágok között, egy magasabb, ezüstösen csillogó növényen egy apró, de annál ragyogóbb lény ült. Ez volt Szikra tündér, a Kerekdomb őrzője. Haja olyan volt, mint a hajnali harmatban csillogó pókháló, ruhája pedig a fényvirágok szirmaiból szőtt, áttetsző anyagból. Szemei bölcsen és szeretettel néztek Hangára. Szikra tündér nem beszélt, de tekintetével jelezte Hangának, hogy ne féljen. Egy apró, ezüstös fénygömböt pöccintett az orrával, ami egyenesen Hanga mellkasába repült. Hanga azonnal érezte, ahogy egy melegség áramlik szét benne, és a félelem helyét egyfajta nyugalom és belső erő vette át.
Szikra tündér ezután finoman intett a kezével. A fényvirágok még erősebben kezdtek világítani, és a tündér szelíd tekintetével Hanga kezére mutatott. Hanga megértette. Lehajolt, és óvatosan megérintette a legközelebbi fényvirág szirmát. Abban a pillanatban a virág fénye még erősebben felizzott, és a tisztás közepén, a földből, egy hatalmas, ragyogó virág emelkedett ki. Ez volt a „Nagy Fényvirág”, amelynek fénye messzire elért, és olyan volt, mint egy apró nap a sötét erdőben.
Hanga és Boglya felnéztek a ragyogó virágra, és a szívük megtelt reménnyel. Ekkor egy lágy szellő fújta meg a fákat. De nem akármilyen szél volt ez! Nem csak susogott, hanem mintha egy dallamot játszott volna a levelekkel. A dallam hol halkabb lett, hol erősebb, és mintha egy irányba terelte volna őket. Hanga ránézett Szikra tündérre, aki bólintott. Ez volt a jel. A szél volt az útmutatójuk.
Hanga megfogta Boglya nyakörvét, és elindultak abba az irányba, amerre a szél a legédesebben susogta a dallamot. A Nagy Fényvirág fénye utat mutatott nekik, és a szél lágyan terelte a sűrű fák között. Hanga most már sokkal figyelmesebben haladt. Hallgatta a szél hangját, figyelte a földet, a fák törzsét. Már nem rohant vakon, hanem minden érzékével a környezetére figyelt. Boglya is, mintha megértette volna a feladatot, csendesen lépdelt Hanga mellett, és ő is a szél irányát figyelte.
A fényvirág fénye lassan halványodni kezdett, ahogy távolodtak a tisztástól, de a szél dallama egyre erősebben vezette őket. Hanga érezte, hogy a levegő megváltozik, ismerős illatok lengedeznek. A fák ritkulni kezdtek, és egyre több csillag jelent meg az égen. Aztán, hirtelen, egy kanyar után, meglátta! Egy apró, pislákoló fény, messze a távolban. A falu fényei voltak! Hanga szíve hatalmasat dobbant, és könnyeivel küszködve elmosolyodott. Megtalálták az utat haza!
„Boglya! Nézd! Ott van a falu!” – kiáltotta, és a kiskutya ugatva, boldogan szaladt előre. Hanga utána rohant, és hamarosan már a Kerekdomb lankás oldalán siettek lefelé. Mire hazaértek, a hold már magasan járt az égen. Hanga édesanyja és édesapja az ajtóban álltak, aggódó tekintettel. Amikor meglátták Hangát és Boglyát, az arcukon a félelem azonnal hatalmas örömmé változott. Ölelés, csókok, és persze, egy kis szidás is járt a kislánynak.
Hanga elmesélte a kalandját, a pillangót, az eltévedést, a fényvirágokat és Szikra tündért, aki a széllel mutatta meg nekik az utat. A szülei először csak mosolyogtak, de látták Hanga szemében a mély komolyságot és a megváltozott tekintetét. Hanga aznap este sokáig gondolkodott. Megtanulta, hogy a kíváncsiság jó dolog, de mellé feltétlenül szükség van a figyelemre is. Figyelni a környezetünkre, a jelekre, és nem hagyni, hogy a hirtelen izgalom elvakítson. Megtanulta, hogy a természet tele van titkokkal és csodákkal, de tisztelettel és figyelemmel kell hozzá közeledni.
Azóta Hanga sosem tévedt el többé. Mindig figyelmesen járt az ösvényen, és Boglya is sokkal óvatosabb lett. De a legfontosabb, hogy Hanga megtanulta, hogy a legnagyobb kincsek nem a csillogó pillangók, hanem a belső nyugalom, a figyelem, és a tudat, hogy a Kerekdomb őrzője, Szikra tündér, mindig ott van, és vigyáz azokra, akik nyitott szívvel és figyelemmel járnak a világban.
