Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a Selyemréten is innen, létezett egy völgy, melyet nem jelölt semmilyen térkép. Úgy hívták: Szirmok Völgye. Ez a hely maga volt a megtestesült álom, egy birodalom, melyet nem kőből vagy fából, hanem milliónyi tarka virágsziromból építettek. A paloták falait vörös rózsák adták, a tornyok csúcsát liliomok koronázták, az utcákat pedig százszorszépek finom szőnyege borította. Éjjelente pitypang-lámpások pislákoltak a tereken, és a szökőkutakból harmatgyöngyök permeteztek a levegőbe.
Ebben a törékeny csodavilágban tündérek és gyerekek éltek békében, együtt alkottak és nevettek. A birodalom bölcs és jóságos uralkodója Pollen király volt, kinek hófehér szakállát arany virágpor lepte be. Legféltettebb kincse azonban nem a koronája volt, hanem leánya, Lili hercegnő. Lili nem volt szokványos hercegnő. Ruháját sosem díszítették drágakövek, inkább pipacsok és nefelejcsek, és ujjai gyakran voltak maszatosak a színes virágportól, mert ő is segített építeni a várost. Legjobb barátai Bíborka, a parányi, szitakötőszárnyú tündér, és Fodor, a szélmanó voltak, aki egy örökké nyüzsgő, huncut forgószél képében jelent meg, és akinek a nevetése faleveleket pörgetett meg a levegőben.
Egy napsütéses délutánon azonban a völgy békéjét sötét árnyék vetette be. Fodor, a szélmanó száguldott végig a százszorszép utcákon, de most nem a szokásos vidám kergetőzéssel. Szelek szárnyán hideg fuvallatot hozott, melytől a sziromházak megremegtek. A hangja is más volt, nem csilingelő, hanem komor és sürgető.
– Vihar közeleg! – süvítette a királyi palota rózsafalai előtt. – Nem is akármilyen! A Viharóriás ébredezik a Fekete Hegygerincen túl! A lélegzete is elég lesz, hogy elfújja a birodalmunkat!
Pollen király az égboltot kémlelte. A látóhatáron valóban sötétszürke, vészjósló felhők gyülekeztek, mint egy dühös óriás homlokráncai. Az arca elkomorult. Tudta, hogy Fodornak igaza van. A gyönyörű, ámde törékeny birodalom nem állhat ellen egy ekkora haragnak.
– Jaj, édesapám, mit tegyünk? – kérdezte Lili hercegnő, a szívét félelem szorította össze. Körbenézett szeretett otthonán, és elképzelte, ahogy a könyörtelen szél darabokra tépi a pipacs-tetőket és elsodorja a nefelejcs-kerítéseket.
A király elgondolkodva simogatta meg virágporos szakállát. – Van egy régi legenda – mondta lassan. – A Zúgó Bükkös szívében, egy odvas fa mélyén rejlik a Szivárványmag. Azt beszélik, ha ezt a magot elültetjük a birodalom közepén, olyan növény hajt ki belőle, melynek gyökerei átszövik és megerősítik a sziromfalakat, erősebbé téve őket a sziklánál is. De az út odáig veszélyes és tele van próbatételekkel.
Lili hercegnő habozás nélkül édesapjára nézett. A szemében nem félelem, hanem elszántság csillogott. – Én elmegyek érte! – jelentette ki bátran.
– Egyedül nem mehetsz! – szólt közbe Bíborka tündér, és Lili vállára reppent. – Én ismerem a növények nyelvét, a segítségünkre lehet.
– A szél pedig az én játszóterem! – pördült egyet Fodor. – Én majd utat mutatok a fák között, és elhessegetem a rossz szándékú fuvallatokat!
Így hát a három jó barát útnak indult. A völgy lakói aggódva, de reménnyel a szívükben integettek utánuk. A Viharóriás első dörrenései már a távolban hallatszottak.
Első útjuk a Susogó Nádason keresztül vezetett. A magasra nőtt nádas sűrűjében a szél ezernyi hangot utánzott. Hol egy síró gyermek hangján szólalt meg, hol pedig egy hívogató dallamot játszott, hogy letérítse őket a helyes útról. Lili már-már elindult egy csábító ének irányába, de Bíborka megrázta a fejét.
– Várj! Ez csak a nádas tréfája! – suttogta. A kis tündér lehunyta a szemét, és apró csápjaival a levegő rezgéseit kezdte figyelni. Hallgatta a fák sóhaját, a föld dobbanását, és meghallotta a nádas igazi, mély dalát, mely a helyes ösvény felé vezette őket. Bíborka bölcsességének köszönhetően sikeresen átjutottak a hangok labirintusán.
Nemsokára egy mély, mohos szakadékhoz értek, melynek alján sebes patak zubogott. Átjutni rajta lehetetlennek tűnt. – Most mi lesz? – keseredett el Lili. Fodor azonban csak huncutul felkacagott.
– Bízzátok csak rám! – kiáltotta, és pörögni kezdett, egyre gyorsabban és gyorsabban. Körülötte a levegő sűrűsödni látszott. Fodor összegyűjtötte minden erejét, és egyetlen, hatalmas, de szelíd lökéssé formálta a szelet. A légáramlat felkapott egy közeli faóriásról lehullott, hatalmas falevelet, és mint egy repülő szőnyeget, átemelte rajta a barátokat a szakadék túlsó partjára. Megtanulták, hogy Fodor féktelen ereje, ha jó célra használják, csodákra képes.
Már majdnem elérték a Zúgó Bükköst, amikor egy hatalmas, szomorú fűzfa állta útjukat. Ágait mélyen a földre eresztette, mint egy áthatolhatatlan, zöld függönyt. Bíborka megsúgta, hogy a fa gyászol, mert elvesztette a legkedvesebb kincsét, a Nevető Harmatcseppet, mely minden reggel megcsillant a legfelső ágán.
Lili hercegnő szíve megtelt szánalommal. Nem próbált utat törni magának. Ehelyett odalépett a fa törzséhez, és gyengéden megsimogatta a kérgét. – Ne szomorkodj, drága fa – suttogta. – Talán a tiéd nem is veszett el, csak elbújt. De nézd, hoztam neked egy másikat, amíg meg nem leled. – Azzal egy közeli harangvirág kelyhéből óvatosan felvett egy csillogó harmatcseppet, és a fűz egyik lelógó ágára helyezte.
A fűzfa megérezte a törődést. A kis harmatcsepp, melyet a hercegnő őszinte kedvessége táplált, felragyogott, mint egy apró csillag. A fa hálásan megborzongott, és lassan, méltóságteljesen felemelte ágait, szabaddá téve az utat. Lili megértette: a gondoskodás és a szeretet olyan zárakat is kinyit, melyeken a nyers erő nem hatolhat át.
Végre megérkeztek a Zúgó Bükkös szívébe. Egy tisztáson, egy mohával benőtt, odvas fatörzsben megpillantották a Szivárványmagot. Halványan, pulzálva derengett a sötétben. Az odú felett egy régi véset állt: „Csak az ébreszthet fel, kinek szíve tiszta, ereje közös, és dala a természet hangja.”
Rájöttek, hogy ezt a feladatot egyedül egyikük sem oldhatja meg. Lili a tiszta szívével a birodalmára és annak lakóira gondolt, és gyengéden az odú mellé tette a kezét. Fodor egy lágy, támogató szellőt fújt a mag köré, megosztva vele az erejét. Bíborka pedig lehunyta a szemét, és egy olyan dalt kezdett dúdolni, melyben benne volt a levelek susogása, a patak csobogása és a virágok nyílásának nesze – a természet hangja.
A három erő összefonódott. A Szivárványmag vakító fénnyel felragyogott, és lágyan Lili tenyerébe lebegett.
Visszafelé versenyt futottak az idővel. A Viharóriás már a völgy szélén toporzékolt, a szél süvített, és az első jéghideg esőcseppek hullani kezdtek. A sziromházak reszkettek, a lakók ijedten bújtak össze.
Lili a főtér közepére rohant, és a remegő földbe nyomta a magot. De nem történt semmi. Ekkor eszébe jutott a hosszú út tanulsága. – Nem elég a varázslat! – kiáltotta. – Mindannyian kellenünk! Fogjátok meg egymás kezét!
Tündérek és gyerekek engedelmeskedtek. Körbeállták a helyet, ahová a magot ültette, és szorosan megfogták egymás kezét. Lili, Bíborka és Fodor is beállt a körbe. Mindenki a birodalom megmentésére gondolt, minden szeretetüket, reményüket és törődésüket a földbe sugározták.
És akkor csoda történt. A földből egy szivárványszínű hajtás tört elő, mely pillanatok alatt hatalmas, fénylő növénnyé terebélyesedett. Gyökerei, melyek a szivárvány minden színében pompáztak, láthatóan szétterjedtek a föld alatt, átszőtték a rózsafalakat, megtámasztották a liliomtornyokat, és megerősítették a százszorszép utcákat. A vihar teljes erejével lecsapott, de a sziromváros állt, szilárdan és rendíthetetlenül, mint a hegyek.
Mikor a Viharóriás kifáradt és elvonult, az égen egy csodálatos szivárvány jelent meg, mintha az ég is ünnepelné a völgy megmenekülését. Pollen király büszkén ölelte át a lányát.
– A Szivárványmag valóban varázslatos, kislányom – mondta meghatottan. – De az igazi csoda a ti szívetekben volt. A bátorságotok, a barátságotok és az összefogásotok mentette meg a birodalmunkat. Megtanultátok a legfontosabb leckét: a törődés és az egység erősebb bármely varázslatnál.
És a birodalom, melyet szirmokból építettek, attól a naptól fogva nemcsak gyönyörű, hanem elpusztíthatatlan is volt. Nem a varázsgyökerek miatt, hanem azért, mert lakói tudták: a legerősebb alap, amire építeni lehet, az egymás iránti szeretet.
