Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen innen, a fáklyás tengeren túl, létezett egy mesés királyság, melyet Aranykertnek hívtak. Nem az arany kincsek, hanem a termékeny föld és a szorgos nép tette gazdaggá. A királyság szívében állt a palota, ahol a bölcs és jólelkű király uralkodott. Voltak neki udvari tanácsadói, vitézei, és persze egyetlen, drága leánya, Aranka királykisasszony.
Aranka azonban nem olyan volt, mint a többi királykisasszony a mesékben. Nem a csillogó ruhák és az aranyhajóval való utazás érdekelte, hanem a könyvek, a csillagok, és mindenekelőtt az, hogyan működnek a dolgok. Szívesebben töltötte idejét a palota könyvtárában, régi térképeket böngészve, vagy a feltaláló műhelyében, mint a bálteremben. A legszebb ékszere a gondolkodó tekintete volt, és a legfényesebb koronája a furfangos esze.
Két különös barátja is volt Arankának, akikkel megosztotta a világ iránti kíváncsiságát. Az egyik Vendel volt, az udvari feltaláló. Vendel egy kicsit zilált hajú, mindig kormos kezű, de annál zseniálisabb férfi volt. Műhelye tele volt fogaskerekekkel, csavarokkal, furcsa szerkezetekkel, melyek hol fütyültek, hol pöfögtek, hol pedig apró szikrákat szórtak. Ő volt az, aki Aranka ötleteit gyakran valósággá formálta, még ha néha előbb tízszer fel is robbantotta a kísérleti eszközeit.
A másik barátja Tücsök volt, az udvari költő. Tücsök nem a fémek és a gépek, hanem a szavak mestere volt. Szelíd tekintetével és lágy hangjával bármilyen gondolatot versbe tudott önteni, és a legszárazabb tényt is dallá változtatta. Ő volt Aranka lelki társa, aki a tudomány hideg logikáját a szív melegével fűszerezte, és a nép szájába adta a királykisasszony bölcsességét.
Aranka királykisasszonyról hamar elterjedt a hír, hogy nem aranyhintóval, hanem okos ötletekkel old meg minden gondot. Ha egy híd leszakadt, nem új hidat építtetett azonnal, hanem Vendellel együtt olyan útvonalat talált, ami ideiglenesen megoldotta a problémát, amíg a híd újra elkészült. Ha a szomszédos királyságokkal vita támadt, nem karddal, hanem bölcs szavakkal és Tücsök békítő verseivel teremtett egyezséget.
Egy napon azonban Aranykertre sötét felhők gyűltek, bár az ég tiszta volt és ragyogó. A királyság kútjai, melyek eddig bő vizet adtak, egyre apadtak, majd végleg kiszáradtak. Először csak a távoli falvakban kezdődött, de aztán a palota udvarán lévő mély kút is sárga iszapot mutatott a fenekén. Az állatok szomjaztak, a föld kiszáradt, a vetés megperzselődött. A nevetés elült a falvakban, a gondterhelt arcok elborították a piacokat.
A király tanácsadói hosszú órákon át tanácskoztak, de senkinek sem volt megoldása. A vén varázslók titkos esővarázslatokat próbáltak, de az ég továbbra is kék maradt. A vitézek kutakat ástak, de csak száraz földet találtak. Vendel, a feltaláló is napokat töltött a műhelyében, különleges víztisztítókat és párakondenzátorokat építve, de a kevés meglévő vizet nem lehetett a semmiből elővarázsolni.
A király szomorúan ült trónján. „Mi lesz velünk, Aranykert népe?” – sóhajtotta. „Ha nem lesz víz, nem lesz élet. El kell hagynunk otthonunkat!”
Ekkor lépett elő Aranka. Ragyogó szemeiből nem félelem, hanem elszántság sugárzott. „Apám, ne adjuk fel!” – mondta. „A víz nem tűnt el, csak máshová költözött. Meg kell találnunk, hol rejtőzik!”
Aranka napokat töltött a palota könyvtárában, régi, porlepte tekercseket olvasva. Tanulmányozta a földrajzi térképeket, a régi krónikákat, és még a régmúlt idők legendáit is. Eszébe jutott egy ősi monda egy „Föld szívének könnyeiről”, egy titokzatos föld alatti folyóról, melyet csak a legmélyebb kutak érnek el. Megfigyelte a természetet is: észrevette, hogy a legöregebb, legmélyebb gyökerű fák még mindig élénk zöldek voltak, különösen egy hatalmas, évszázados tölgy a királyság határán, egy sziklás, elfeledett völgyben.
„Vendel!” – szólt a feltalálónak. „Emlékszel arra a szerkezetre, amit a föld alatti rezonanciák mérésére építettél? Azt hiszem, tudom, hol találunk vizet, de szükségem van a te találmányodra, hogy megerősítsük a gyanúmat.”
Vendel azonnal lelkesen állt neki a munkának. Egy különleges, rézrudakból és kristályokból álló szerkezetet épített, mely a föld mélyéből érkező, alig hallható morajlásokat tudta felerősíteni. Aranka, Vendel és Tücsök, aki tollával és jegyzetfüzetével követte őket, útnak indultak a régi tölgyfa felé. Tücsök út közben dalokat költött a reményről és a kitartásról, hogy erőt adjon nekik.
Amikor elérték a tölgyfát, Aranka megállt. „Itt van! Érzem!” – mondta. Vendel bekapcsolta a szerkezetét. A kristályok lüktetni kezdtek, a rézrudak remegtek, és a szerkezet mély, zúgó hangot adott ki. „A királykisasszony igaza van!” – kiáltott Vendel izgatottan. „A föld mélyén hatalmas víztömeg rejtőzik, mélyebben, mint azt valaha is gondoltuk!”
De hogyan hozzák fel a vizet? A hagyományos kutak nem értek le ilyen mélyre. Aranka ismét elmerült a gondolataiba. „Vendel, emlékszel a régi egyiptomiak vízemelő szerkezeteire? Vagy a perzsák qanatjaira? És mi van, ha nem csak felhozzuk, hanem el is vezetjük? Egy mély, spirális aknát kell ásnunk, és egy olyan szivattyúrendszert, ami a vizet a felszínre hozza, majd egy csatornarendszeren keresztül elvezeti a királyság kútjaiba!”
Vendel szeme felcsillant. „Zseniális! Egy hatalmas, csigavonalú aknát, ami lépcsőzetesen ereszkedik le, és a vizet fokozatosan emeli fel, a mélységi nyomást kihasználva! Ehhez azonban a királyság egész népének összefogására lesz szükség!”
Tücsök azonnal munkához látott. Versekbe szedte Aranka tervét, dalokat írt a közös munka erejéről, és elindult a falvakba, hogy elmondja a népnek a királykisasszony merész tervét. Eleinte sokan kételkedtek. „Egy királykisasszony, aki vizet talál a sziklák alatt? Nevetséges!” – mondták. De Tücsök szavai, Aranka hírneve és a remény ereje végül meggyőzte őket.
Az egész királyság népe összefogott. Fiatalok és öregek, férfiak és nők, mindannyian a kijelölt helyre siettek. Vendel vezetésével a mérnökök és az építészek nekiláttak a hatalmas spirális akna kiépítésének. Aranka minden nap ott volt velük, bátorította a munkásokat, segített a számításokban, és a legnehezebb pillanatokban is tartotta bennük a lelket. Tücsök pedig énekelt, dalai betöltötték a völgyet, és minden egyes ásónyomhoz, minden egyes kőhöz erőt adtak.
Hosszú hetek, hónapok teltek el. A fáradtság rányomta bélyegét a népre, de a remény nem apadt. Végül, egy forró nyári délutánon, amikor már mindenki ereje végén járt, egy mélyről jövő, csobogó hangot hallottak. A spirális akna legmélyebb pontján, a sziklák közül friss, hideg víz tört elő. Az emberek ujjongtak, a könnyek és az izzadtság keveredett az arcukon. A víz, Aranka furfangos ötletének és a nép szívós munkájának köszönhetően, elindult a csatornákon keresztül, feltöltve a királyság kiszáradt kútjait.
Aranykert ismét élettel telt meg. A föld újra zöldbe borult, az állatok szomját oltották, a nevetés visszatért a falvakba. A király nagyszabású ünnepséget rendezett, ahol Aranka királykisasszonyt a királyság megmentőjeként ünnepelték. De Aranka nem a dicsőséget kereste. „Ez nem az én érdemem egyedül” – mondta szerényen. „Vendel találékonysága, Tücsök versei és a nép kitartó munkája nélkül sosem sikerült volna. Az ész és a szív együtt a legerősebb. A bátorság és az összefogás hozta vissza a vizet Aranykertbe.”
És Aranykert népe sosem felejtette el, hogy a legfényesebb kincsek nem az aranyban, hanem az okos gondolatokban és az együttérző szívekben rejlenek. Aranka királykisasszony pedig továbbra is okos ötletekkel és bátor szívvel vezette népét, példát mutatva arra, hogy a valódi uralkodó nem csak a trónon ül, hanem ott van a népe között, és minden erejével azon dolgozik, hogy a jövő jobb legyen.
