Hol volt, hol nem volt, a fák zöldellő lombjai alatt, egy kedves, aprócska város szívében élt egy kislány, akit Emmának hívtak. Emma nem volt akármilyen kislány. Szeme, mint két fényes csillag, mindent észrevett maga körül, még azt is, amit mások talán elnéztek. És ami a legfontosabb: hatalmas, melegszívű lelke volt, mely minden élőlény felé szeretettel fordult.
Emma szeretett sétálni a városka utcáin. Ilyenkor megfigyelte a virágokat, melyek szomjasan bólogattak a napfényben, az öreg bácsit, aki nehezen vitte a teli kosarát, vagy a játszótéren egyedül üldögélő kisfiút. Egyik reggel, miközben Anyuval a reggelijüket ették, Emma elgondolkodott. Felnézett Anyura, és a kis homloka ráncba szaladt.
– Anyu – kezdte csendesen –, észrevetted már, hogy a mi kis városunkban mintha hiányozna valami? Valami apró, de nagyon fontos dolog.
Anyu, aki éppen a teáját kortyolgatta, mosolyogva nézett Emmára. – Mi hiányzik, édesem? Talán több fagylaltos stand? Vagy egy új játékbolt?
Emma megrázta a fejét. – Nem, Anyu. Valami egészen más. Apró jóságok. Egy köszönés, egy mosoly, egy kis segítség. Mintha az emberek elfelejtették volna, milyen jó érzés kedvesnek lenni egymással.
Anyu elgondolkodott. – Igazad van, Emma. Néha az ember annyira siet a saját dolgaival, hogy elfelejti észrevenni a körülötte lévőket. De miért mondod ezt?
– Mert én szeretném, ha több lenne a kedvesség! – jelentette ki Emma határozottan. – Elhatároztam, hogy minden nap teszek valami kedveset. Valami apróságot, ami talán mosolyt csal valaki arcára, vagy megkönnyíti a napját.
Anyu meghatódottan ölelte át a kislányát. – Ez csodálatos ötlet, Emma! Nagyon büszke vagyok rád. Emlékezz, a legkisebb jócselekedet is nagy változást hozhat.
Emma elhatározása nem maradt puszta szó. Már aznap elkezdte. Amikor meglátta Margit nénit, a szomszéd idős hölgyet, aki nehezen cipelte a piacon vásárolt nehéz szatyrokat, azonnal odasietett hozzá.
– Margit néni, engedje meg, hogy segítsek! – mondta Emma, és már nyújtotta is a kezét a szatyrok felé.
Margit néni meglepődött, majd arca felderült. – Ó, drága Emma, milyen kedves vagy! De hiszen nehéz ez neked!
– Nem baj, Margit néni, én erős vagyok! – nevetett Emma, és már vitte is a szatyrokat a bejárati ajtóig. Margit néni hálásan megölelte, és megkínálta egy finom házi sütivel. Emma szíve melegségtől dagadt.
Másnap reggel, a parkban sétálva, Emma észrevett egy elhagyatott locsolókannát egy virágágyás mellett. A virágok kókadoztak a hőségben. Emma nem habozott: megtöltötte a kannát a közeli csapnál, és gondosan meglocsolta a szomjas növényeket. A színes szirmok mintha hálásan billentek volna meg feléje.
Néhány nappal később, az iskolában Emma meglátta barátját, Tomit, aki szomorúan ült a padon. Elvesztette a kedvenc labdáját, és nagyon el volt keseredve. Emma odament hozzá, és előhúzott a zsebéből egy sima, fényes kavicsot, amit előző nap talált.
– Ne szomorkodj, Tomi! – mondta Emma. – Nézd, találtam neked egy szerencsekövet! Ha ezt a zsebedben tartod, biztosan visszajön a jókedved. És ki tudja, talán a labdád is megkerül!
Tomi felnézett, elvette a kavicsot, és egy apró mosoly jelent meg az arcán. – Köszönöm, Emma. Milyen kedves vagy!
Emma napról napra egyre több apró jóságot csempészett a világba. Egy kedves szó az eladónak, egy elhagyott papírdarab felszedése, egy kis madáreleség szórása a parkban. Mindig figyelt, és ahol segíteni, vagy örömet szerezni tudott, ott megállt.
Egy délután, miközben hazafelé sétált az iskolából, és éppen arról álmodozott, milyen kedves dolgot tehetne még, halk nyüszítést hallott a bokrok felől. A hang olyan szomorú volt, hogy Emma szíve azonnal összeszorult. Óvatosan benézett a sűrű levelek közé, és amit ott talált, az még a legkedvesebb szívét is megdobogtatta.
Egy apró, reszkető kiskutya gubbasztott a fűben, nagy, barna szemeivel Emma felé nézett. Olyan vékony volt, hogy szinte átlátszott rajta a fény, és a bundája tele volt bogánccsal. Mintha azt mondta volna a tekintetével: „Kérlek, segíts nekem!”
Emma leguggolt, és óvatosan kinyújtotta a kezét. – Jaj, te szegény pici! – suttogta. – Hogy kerültél ide?
A kiskutya lassan előjött a bokrok rejtekéből, és félénken megszaglászta Emma kezét, majd a lábához dörgölőzött. Abban a pillanatban, mintha a földből nőtt volna ki, egy apró, cirmos kiscica bukkant elő, és a kiskutya mellé telepedett. A cica is sovány volt, és hangosan nyávogott, mintha ő is segítséget kért volna.
A két kis árva állat, egy kutya és egy macska, egymásba kapaszkodva nézett Emmára, mintha tudták volna, hogy ő az egyetlen reményük. A kiskutya belenyalta Emma kezébe, a kiscica pedig dorombolni kezdett, ahogy Emma megsimogatta a fejét. Egy pillanat alatt nyilvánvalóvá vált: ezek a kis jószágok Emma gondjaira bízták magukat.
Emma szíve, amely már eddig is hatalmas volt, most még nagyobbra nőtt. Nem hagyhatta őket magukra. Óvatosan felemelte a kiskutyát, és a kiscica azonnal követni kezdte, a lábaihoz dörgölőzve.
– Gyertek, Picikém! – mondta a kiskutyának, és a cicát is Cirmosnak nevezte el. – Hazaviszlek titeket. Ott majd biztonságban lesztek.
A hazaút izgalmas volt. Emma szinte repült a lábán, szorongatva a meleg, remegő kiskutyát, miközben Cirmos a nyomában loholt. Amikor belépett az ajtón, Anyu éppen a konyhában főzött.
– Anyu, Anyu! Nézd, kiket találtam! – kiáltotta Emma, és már mutatta is a két kis jószágot.
Anyu meglepődött, majd a homlokát ráncolta. – Jaj, édes kislányom, hát honnan jöttek ezek a kis árvák? Két állat? Egy kutya és egy macska? Tudod, mekkora felelősség ez?
Emma szeme könyörgően nézett Anyura. – Kérlek, Anyu! Annyira éhesek és félnek! Nem hagyhattam őket ott. Annyira sajnálom őket! Én majd mindent megteszek értük. Én majd gondoskodom róluk, ígérem!
Anyu, látva Emma őszinte elszántságát és a két kis állat szomorú tekintetét, elmosolyodott. – Rendben van, Emma. De ez tényleg nagy felelősség. Etetni, itatni, játszani velük, elvinni őket az állatorvoshoz. Ezt mind neked kell majd csinálnod, vagy legalábbis segítened benne.
– Igen, igen, Anyu! – Emma boldogan bólogatott. – Én majd mindent megteszek! Köszönöm, Anyu, köszönöm!
Így került Pici, a kiskutya és Cirmos, a kiscica Emma otthonába. Az első napok tele voltak izgalommal és tanulással. Emma gondosan etette őket, puha takarót terített nekik, és hosszú órákat töltött azzal, hogy megnyugtassa és játszon velük. Anyu segített az állatorvosi vizsgálatokban és a szükséges oltásokban, de a mindennapi gondoskodás Emma feladata volt.
Pici és Cirmos hamarosan visszanyerték erejüket és játékos kedvüket. A kiskutya vidáman csóválta a farkát, a kiscica pedig dorombolva dörgölőzött Emma lábához. A ház megtelt vidám csaholással és játékos nyávogással. Emma szíve minden egyes mosolygós pillanatban, minden egyes hálás tekintetben egyre nagyobbra és melegebbre nőtt.
A szomszédok hamarosan észrevették a két új lakót. Látták Emmát, ahogy gondosan sétáltatja Picit, és hallották Cirmos játékos nyávogását a kertből. Megtudták a történetüket, és csodálták Emma gondoskodó szívét.
Emma példája lassan, de biztosan terjedt a városban. Az emberek, látva az ő apró jócselekedeteit és a két megmentett állat boldogságát, elgondolkodtak. Egyre többen köszöntek rá mosolyogva, mások segítettek az idős szomszédoknak, és a parkban is kevesebb lett a szemét. A virágok is mintha szebben pompáztak volna, mert többen locsolták őket.
Emma továbbra is minden nap tett valami kedveset, de most már Pici és Cirmos gyakran elkísérték őt, mint két kis, szőrös nagykövet, akik emlékeztették a világot a szeretet és a gondoskodás erejére. Emma megtanulta, hogy a kedvesség nem csak másoknak, de a saját szívünknek is jót tesz. Minél többet adunk belőle, annál több lesz bennünk. És a legkisebb kislány is képes a világot egy picivel jobbá, fényesebbé és szeretetteljesebbé tenni, ha nyitott szívvel és gondoskodó lélekkel járja az útját.
