Dorka, a dalkezdő, már alig várta az estét. Nem a vacsora vagy a fürdés miatt – bár azok is a nap kellemes részei voltak –, hanem az esti dal miatt. Mert a Kékfenyő utcában, abban a pici, mégis tágas házban, ahol Dorka és öccse, Misi, a ritmustartó éltek Anyával és Apával, a kórus tagjaival, minden nap egy dallal zárult. Egy különleges dallal.
Misi, a ritmustartó, már a kispárnánál topogott, kicsi lábaival ütemesen dobolt a puha anyagba. Ő mindig valami lüktetőt hozott a dalokba, még akkor is, ha csak egy lágy altatóról volt szó. Dorka, a dalkezdő, a szőnyegen ült, és a fejében már sorjáztak a dallamok, várva, hogy kiválassza a legtökéletesebbet az aznapi búcsúhoz.
Anya és Apa, a kórus, ekkor léptek be a szobába, kezükben egy-egy bögre meleg tejjel. Arcukon lágy mosoly ült, hangjuk puha volt, mint a frissen sült kalács. Tudták, hogy ez a nap legfontosabb pillanata. Nem csak egy dal volt, amit énekeltek. Ez volt a holnap ígérete.
– Na, Dorka, a dalkezdő – szólalt meg Apa, hangjában melegség. – Milyen dalt énekeljünk ma? Mi az, ami a szívedben lakik, és várja, hogy dallá váljon?
Dorka gondolkodott. Először eszébe jutott egy dal a csillogó napsugárról, ami ma délelőtt olyan szépen sütött. Aztán egy másik a kismacskáról, aki ma reggel jött át a szomszédból. De egyik sem tűnt elég… átfogónak. Aztán hirtelen felcsillant a szeme.
– Énekeljünk egy dalt arról – kezdte Dorka, hangja határozott volt, de mégis tele gyermeki ártatlansággal –, hogy a holnap tele lesz apró, kedves meglepetésekkel! Egy dallamot, ami arról szól, hogy mindenki mosolyog, és segít a másiknak. És hogy egy régen elveszett gombát találunk majd az erdőben, amit Apa annyira szeret!
Misi, a ritmustartó, azonnal rábólintott, és még gyorsabban dobolt a lábaival. – Igen! És legyen benne egy vers a legfinomabb kakaós csigáról, amit Anya süt!
Anya és Apa összenéztek, és elmosolyodtak. – Hát persze! – mondta Anya. – Akkor kezdjük! Dorka, a dalkezdő, tiéd a szó!
Dorka belekezdett egy lágy, mégis reményteli dallamba. Arról énekelt, hogy a holnap reggel friss és tiszta lesz, a madarak vidáman csicseregnek, és mindenki kedves lesz a másikkal. Aztán Anya és Apa csatlakoztak, hangjuk meleg hullámként ölelte körül Dorkáét. Misi, a ritmustartó, pedig halkan, de lelkesen dobolt a kispárnán, mintha minden ritmus egy-egy cseppnyi varázslatot szőne a levegőbe.
Másnap reggel Dorka arra ébredt, hogy a napfény táncol az ablakán. Kirohant a konyhába, ahol Apa már a reggelit készítette, és Anya épp egy tál frissen sült kakaós csigát tett az asztalra. – Anya! Pont olyan, mint amiről Misi tegnap énekelt! – kiáltott fel Dorka.
Délután, amikor az erdőben sétáltak, Apa hirtelen felkiáltott: – Nézzétek! Egy vargánya! Régen találtam már ilyet!
Dorka és Misi egymásra néztek. Ez már a második dolog volt, ami pont úgy történt, ahogy tegnap este énekeltek róla. Nem ez volt az első eset. Napok óta figyelték, ahogy a dalok apró darabkái életre kelnek a valóságban. Ha egy dalt énekeltek a napsütésről, másnap a legszürkébb felhők is felszakadoztak. Ha arról szólt a dal, hogy segítenek valakinek, másnap Misi segített Dorkának felépíteni a bonyolult legóvárat, vagy Anya kért tőlük segítséget a kerti munkában.
Egy este, miután elénekelték a dalt a békés alvásról és a szép álmokról, Dorka nem tudott elaludni. Forgolódott, és a dalon gondolkodott. – Misi – suttogta –, szerinted miért történnek meg mindig azok a dolgok, amikről énekelünk?
Misi, aki már félig aludt, csak annyit dünnyögött: – Talán a dalok varázslatosak?
Másnap reggel Dorka elmondta Anyának és Apának a megfigyeléseit. – Anya, Apa! Figyeljétek meg! Amit este eléneklünk, az másnap valahogy valóra válik! Mintha a dalaink irányítanák a napot!
Anya mosolyogva simogatta meg Dorka haját. – Nagyon éles szemű vagy, kislányom. Apa, te mit gondolsz?
Apa leült melléjük a kanapéra. – Tudjátok, a dalok nem varázslatosak abban az értelemben, hogy azonnal megváltoztatják a világot. De van bennük valami sokkal erősebb. A dalok, amiket este énekelünk, tele vannak reménnyel, kedvességgel és jó szándékkal. Amikor elalszunk ezekkel a gondolatokkal a szívünkben, a lelkünk felkészül arra, hogy másnap észrevegye, sőt, megteremtse ezeket a dolgokat. A dalok nem csak szavak és dallamok. A dalok a szívünk kívánságai, amiket hanggá formálunk.
Misi, a ritmustartó, figyelmesen hallgatta Apát. – Akkor, ha egy dalt énekelünk arról, hogy valaki szomorú, és mi megvigasztaljuk, akkor másnap tényleg megvigasztalunk valakit?
– Pontosan! – mondta Anya. – Vagy ha egy dalt énekelünk arról, hogy valami nehéz feladatot megoldunk, akkor másnap sokkal könnyebben találunk megoldást. Nem a dal maga teszi meg helyettünk, hanem a dalba vetett hitünk, az elhatározásunk, a pozitív hozzáállásunk. A dal segít nekünk, hogy észrevegyük a lehetőséget, és merjünk cselekedni.
Dorka elgondolkodott. – Szóval, a holnap dalai ma születnek meg a szívben? És mi magunk énekeljük őket valóra?
– Pontosan így van, Dorka, a dalkezdő! – felelte Apa. – Minden dal, minden jó gondolat, minden kedves szó, amit ma elültetünk a szívünkben, egy apró magocska. És ezek a magocskák kelnek életre holnap, apró gesztusokban, kedves tettekben, vagy épp a napsütésben, amit észreveszünk, mert arra vágytunk.
Attól az estétől kezdve Dorka és Misi még nagyobb örömmel és felelősségtudattal választották ki az esti dalokat. Dorka, a dalkezdő, még gondosabban kereste a megfelelő dallamot és szöveget, Misi, a ritmustartó, pedig még lelkesebben dobolt, tudva, hogy minden ütem egy cseppnyi jó szándékot visz a holnapba.
Énekeltek a barátságról, és másnap új barátot szereztek az óvodában. Énekeltek a türelemről, és másnap nyugodtan várták ki a sorukat a boltban. Énekeltek a nevetésről, és a házuk tele volt vidám kacagással. A dalok nem csak a napot zárták le, hanem a holnapot nyitották meg – tele lehetőségekkel, kedvességgel és a szívükben született reménnyel.
És így, a Kékfenyő utcában, Dorka, Misi, Anya és Apa megtanulták, hogy a legszebb dallamokat nem csak énekelni, hanem élni is kell. Mert a holnap dalai valóban ma születnek meg a szívben, és a mi dolgunk, hogy elénekeljük őket a világba.
