Lilla ablakán át nézte a világot. Az éjszakai vihar mindent lemosott, elmosott minden színt. A fák csupasz ágai szürkén meredeztek az ég felé, mintha festő ecsetje hagyta volna őket befejezetlenül. A házak falai fakóbbnak tűntek, mint valaha, és még a kis patak is sárosan, kedvetlenül csörgedezett a kertek végében. Lilla szíve is szürke volt egy kicsit. Hiányoztak neki a színek, a napsütés, a vidámság, ami tegnap még belengte a falu utcáit.
– Bárcsak valaki visszahozná a színeket! – sóhajtotta, miközben felhúzta a gumicsizmáját. Elhatározta, hogy elmegy sétálni, hátha talál valami apró szépséget, ami elűzi a borús hangulatot.
Ahogy sétált a sáros úton, a fák között, egyszer csak egy apró, rózsaszín foltot pillantott meg a patakparton. Először azt hitte, egy elhagyott játék, vagy talán egy kő, amit valaki lefestett. De aztán a folt megmozdult. Egy kismalac volt! De nem akármilyen kismalac. A bőre tele volt apró, élénk színű pöttyökkel, mintha egy festékpalettáról pottyant volna le. Volt rajta kék, zöld, sárga, piros, lila – mindenféle szín, ami csak létezik.
A kismalac épp a kis ormányával egy sáros kavicsot piszkált, ami abban a pillanatban ragyogó kékké változott! Lilla szeme elkerekedett. Odalépett közelebb. A kismalac észrevette, és vidáman röfögött. – Jó reggelt! – mondta a kismalac, és a hangja olyan volt, mint a piciny csengettyűk csilingelése. – Pötty vagyok! És szeretek festeni!
Lilla szája tátva maradt. – Te… te festesz? – kérdezte. – De hogyan? Pötty vidáman megrázta a kis farkincáját, és a levegőben apró, színes csillámok kavarogtak. Amikor leestek a földre, egy pillanat alatt sárga pitypangokká változtak, pont ott, ahol előtte csak sár volt. – Látod? – kérdezte Pötty. – Ez a varázslatom! A színek a zsebemben vannak, és csak arra várnak, hogy valaki előhívja őket.
Lilla körbenézett. Pöttynek igaza volt. A falu is olyan volt, mint egy régi, megfakult képeslap. A házak falai, a kerítések, a virágtalan kertek – mind-mind szürke volt, vagy legalábbis nagyon-nagyon halvány. – Pötty! – kiáltott fel Lilla, és a szívét elöntötte a lelkesedés. – A falunak szüksége van a színekre! Segítenél nekem? Pötty szeme felcsillant. – Segítenék? Én imádok festeni! Gyerünk, Lilla! Fessük újra a világot!
Elindultak. Pötty boldogan szaladgált Lilla lába körül, a kis ormányával itt-ott megérintve egy-egy sáros levelet, ami azonnal élénkzölddé változott. Először egy hosszú, szürke fakerítéshez értek, ami a kovács műhelye előtt állt. Lilla elképzelte, milyen lenne, ha az a kerítés nem szürke lenne, hanem… – Piros! – suttogta. Pötty értette a szótlan kérést. Apró ormányával megérintette a kerítést, és ahogy végigszaladt rajta, a szürke deszkák egy pillanat alatt ragyogó, élénk pirossá változtak. Mintha egy óriási ecset festette volna át őket! A kovács, aki épp az ajtóban állt, meglepetten dörzsölte a szemét. – Hát ez meg micsoda csoda? – dörmögte, de egy mosoly kúszott az arcára.
Ahogy haladtak tovább, eljutottak Mézi néni háza elé. Mézi néni épp az ablakában állt, és morcosan nézte a vihar utáni rendetlenséget. A háza falai is szürkék voltak, a rózsakertje pedig csupasz ágakkal meredezett. Amikor meglátta a piros kerítést, meglepetten felvonta a szemöldökét. Aztán Lillára és Pöttyre nézett. – Ti meg mit csináltok itt, gyerekek? – kérdezte gyanakvóan, a hangjában ott volt a megszokott szigor.
Lilla elmesélte Pötty varázslatos képességét. Mézi néni hitetlenkedve rázta a fejét. – Festő kismalac? Na persze! Ilyet még a mesékben sem hallottam! – Pötty azonban nem hagyta magát. Egy gyors mozdulattal megérintette Mézi néni legszürkébb rózsabokrát. És abban a pillanatban, a csupasz ágakon apró, ragyogó, rózsaszín rózsabimbók jelentek meg, mintha csak a tavasz érkezett volna el egyetlen pillanat alatt. Mézi néni elképedt. Aztán egy széles mosoly terült el az arcán, ami ritka vendég volt az arcán. – Hát ez csodálatos! – kiáltotta. – Soha életemben nem láttam még ilyet! Fessétek ki a házamat is! És a kertemet! Kékre a házat, sárgára a kerítést, és tegyetek ide egy csomó virágot! És ha elkészültetek, megvendégellek titeket a legfinomabb mézeskaláccsal!
Lilla és Pötty boldogan láttak munkához. Pötty ormányának nyomán a házak falai kékre, zöldre, sárgára, lilára és narancssárgára váltottak. A szürke kerítések szivárványszínűvé változtak, mintha maga a szivárvány ereszkedett volna le a földre. A virágtalan kertekben szirmok nyíltak: tulipánok, nárciszok, íriszek, pipacsok, harangvirágok, mindenféle színben pompázva. Pötty még a patak medrét is apró, csillogó kövekkel szórta tele, amik a napfényben szikrázva visszaverték a fényt, és úgy ragyogtak, mint a drágakövek.
A falusiak először csak csodálkoztak, aztán mosolyogtak, majd nevetgéltek. A gyerekek ujjongva szaladgáltak a frissen festett utcákon, és tapogatták a színes falakat, mintha attól félnének, hogy a színek eltűnnek. A felnőttek is vidámabban beszélgettek, egymásnak mesélték a hihetetlen történetet a festő kismalacról, és még a boltos is szélesebben mosolygott, miközben a kenyeret pakolta. A falu, amelyik reggel még szürke volt, most úgy ragyogott, mint egy festővászon, amit teleöntöttek színekkel, és minden egyes ecsetvonásban ott volt a vidámság és a remény.
Mire a nap lenyugodni készült, az egész falu új ruhát öltött. A szürke égbolt is mintha derűsebben tekintett volna le rájuk, és egy apró szivárvány íve is megjelent a távoli hegyek felett, mintha az is ünnepelné a falu újjászületését. Lilla és Pötty fáradtan, de boldogan néztek körbe. A falu újra élt, sőt, élénkebben élt, mint valaha. Mézi néni pedig, ahogy megígérte, a legfinomabb, frissen sült mézeskaláccsal várta őket, aminek az illata betöltötte az egész utcát.
– Látod, Pötty? – suttogta Lilla, miközben beleharapott egy mézeskalácsba. – Milyen csodálatos lett minden! Pötty elégedetten röfögött, és a pici orrával megérintette Lilla kezét. – A színek mindig is ott voltak, Lilla. Csak elő kellett hívni őket. A képzelet, az a legnagyobb ecset! Azzal tudunk a legszebben festeni. És nem csak a falakat, hanem a kedvünket is.
Lilla elgondolkodott. Igaza volt Pöttynek. Nem csak a házak kaptak új színt, hanem a falusiak szíve is. A morcos arcok felvidultak, a csendes utcákon nevetés és dal hallatszott. Rájött, hogy a színek, a szépség, a vidámság nem csak kívülről jöhet, hanem belülről is fakadhat, a képzeletünk erejéből. Ha elképzeljük, hogy szép a világ, akkor az azzá is válik, még a legborúsabb napokon is.
Attól a naptól kezdve a falu sosem volt többé szürke. Még a legborúsabb esős napokon is, amikor az ég ólomszürke volt, a falusiak emlékeztek Lilla és Pötty kalandjára. És ha valaki elfeledkezett volna, Pötty, a festő kismalac, aki Lilla legjobb barátja lett, mindig ott volt, hogy egy apró pöttyel, egyetlen varázslatos mozdulattal emlékeztesse őket: a világ tele van színekkel, csak meg kell látni őket, vagy ha kell, meg kell festeni. Mert a képzeletünk erejével minden napot ragyogóvá tehetünk, és a szívünkben mindig ott hordozhatjuk a szivárvány minden színét.
