Volt egyszer, hol nem volt, a konyha padlódeszkái alatt megbújó, aprócska egérlyuk mélyén élt egy parányi egérke, akit Picurnak hívtak. Picur olyan pici volt, hogy még a saját árnyékától is megijedt néha, ha az hirtelen megnyúlt a konyhaajtón beszűrődő napfényben. De a szíve, ó, az a szíve! Az akkora volt, mint egy érett dió, és tele volt szeretettel, főleg Nagyi Egér iránt.
Nagyi Egér, a kedves, bölcs matróna, éppen akkoriban feküdt betegen a puha mohaágyán. Köhögött, szuszogott, és a bajusza is lefelé konyult a szomorúságtól. Nagyon fázott, és az ereje is elhagyta. A szemei homályosak voltak, és csak halkan tudta suttogni:
„Ó, ha lenne egy kis meleg, friss morzsa! Az adna nekem erőt, az melengetné a gyomromat és a lelkemet is… De hát hol is van az? Messze van, Picurka, nagyon messze…”
Picur szíve összeszorult. Látta Nagyi gyenge mosolyát, hallotta a sóhaját, és egy pillanatra tehetetlennek érezte magát. Hogyan segíthetne egy ilyen pöttömke egér a nagyvilágban? A morzsa a konyha közepén volt, egy olyan helyen, ami egy egér számára óriási és veszedelmes volt, mint egy vadon. És ott, a konyha szívében, leselkedett Cirmi, a kíváncsi cica, akinek a szeme mindent látott, és a füle minden apró neszre rezdült.
De aztán, ahogy Picur Nagyi gyenge arcára nézett, valami melegség ébredt benne. Nem a félelem, hanem a szeretet tüze. „Én… én elmegyek!” – csiripelte Picur, és a kis szíve, ami eddig csak dobogott a félelemtől, most valósággal táncolt a mellkasában. „Meleg morzsát hozok Nagyinak! Nem baj, ha pöttömke vagyok, a bátorság nem a méreten múlik, hanem azon, ami itt dobog!” – mondta, és a mancsát a mellkasára tette.
Egy mély lélegzetet véve, Picur elindult a nagy kalandra. Az egérlyuk sötétje mögött a konyha tárult elé, hatalmas és félelmetes. A bútorok felhőkarcolóként magasodtak, az asztal lábai vastag, ismeretlen erdő fái voltak. A padló hideg volt és csúszós, mint egy befagyott tó, ahol nincs hová elrejtőzni. Picur óvatosan, árnyékból árnyékba lopakodva haladt, igyekezett a falak mentén maradni, ahol a szekrények alatti porcicák némi menedéket nyújtottak.
Hirtelen, egy ismerős, puha hangot hallott. „Miau!” Cirmi volt az, a kíváncsi cica, aki éppen egy napos folton szunyókált, de a füle hegyes volt, és még álmában is figyelt. Farka lustán csapódott a padlón, de a szemei résnyire nyitva voltak, és mintha egyenesen Picur felé néztek volna.
Picur megdermedt. A morzsa, a Nagyi, az egész küldetés egy pillanatra semmivé foszlott a félelemtől. De aztán eszébe jutott Nagyi gyenge mosolya, és összeszedte minden bátorságát. Gyorsan gondolkodott. Cirmi kíváncsi volt, ez volt a gyenge pontja! De hogyan használhatná ezt fel egy pöttömke egér egy ekkora macska ellen?
Picur észrevett egy apró, csillogó gombot, ami leesett egy kabátról, és a padlón pihent. Óvatosan, szinte alig mozdulva, meglökte. A gomb gurult, gurult, csendesen, majd egy apró koppanással Cirmi orra előtt állt meg. A cica füle rezdült. Egyik szeme teljesen kinyílt, aztán a másik is. A gomb csillogott a napfényben, és felkeltette Cirmi érdeklődését.
Cirmi mancsával finoman megpöckölte a gombot. A gomb gurult tovább, egyenesen a spájzajtó alá, ami csak résnyire volt nyitva. Cirmi, a kíváncsiságtól hajtva, felállt, nyújtózkodott egyet, majd óvatosan odasétált. A fejét bedugta az ajtó alá, és próbálta elérni a gombot, ami most már kényelmesen elfért az ajtó és a padló közötti résben. Cirmi nyávogott egyet, és a mancsával próbálta kipiszkálni a csillogó tárgyat.
Ez volt Picur esélye! Míg Cirmi a gombbal játszott, és minden figyelme a spájzajtó résére irányult, Picur elsuhant mellette, és a spájz felé vette az irányt. A szíve a torkában dobogott, de a lábai fürgén vitték előre.
A spájz mélyén, ahol a lisztes zsákok és a befőttesüvegek sorakoztak, egy különös, meleg fény pislákolt. Nem is pislákolt, inkább lágyan izzott, mint egy parázs a hamu alatt. Ez volt Huppan, a morzsafelhő! Huppan nem egy igazi felhő volt, hanem egy puha, foszlós, aranyszínű halom, ami mintha magától termelte volna a legfinomabb, legmelegebb kenyérmorzsákat. Huppan halkan zümmögött, mint egy méhekkel teli virágos rét, és apró, aranyszínű morzsák hullottak belőle, mint a csillagpor a mesék egén.
„Ó, te kedves Huppan!” – suttogta Picur, és a szemei elkerekedtek a csodálkozástól és az örömtől. Huppan, mintha meghallotta volna a kisegér szavait, egy különösen nagy, meleg morzsát gurított Picur elé. A morzsa olyan volt, mint egy apró, aranybarna kenyérdarab, puha és illatos, és még meleg volt, mintha éppen akkor sült volna ki.
Picur óvatosan felkapta a morzsát. Nagyobb volt, mint ő maga, de annyira könnyű és puha, hogy el tudta cipelni. A morzsa illata isteni volt, és Picur már el is képzelte, ahogy Nagyi mosolyogva harap bele, és az ereje visszatér belé.
A visszaút még veszélyesebbnek tűnt a nagy morzsával. Picur sietett, de a morzsa néha lepotyogott, és minden egyes alkalommal, amikor felvette, körbenézett, nem jön-e Cirmi. A cica még mindig a gombbal játszott, vagy talán már el is feledkezett róla, és elszunyókált. Picur szíve a fülében dobogott, de a morzsát szorosan tartotta, mintha az lenne a világ legdrágább kincse.
Végre, hosszú és fáradságos út után, ami egy örökkévalóságnak tűnt, Picur megérkezett az egérlyukhoz. A kis lyuk bejáratánál Nagyi Egér még mindig szuszogott, de most már mintha egy kicsit jobban is aludt volna.
„Nagyi! Hoztam neked!” – csiripelte Picur, és letette a meleg morzsát az ágya mellé. A morzsa illata azonnal betöltötte a kis lyukat, és Nagyi orra megrebbent.
Nagyi kinyitotta a szemét. Először homályosan nézett Picurra, aztán a morzsára. A szemei lassan felélénkültek. „Ó, Picur! Te drága kisegér! Honnan van ez a csoda? Milyen csodálatos illata van!”
Picur elmesélte a kalandját, ahogy túljárt Cirmi eszén a csillogó gombbal, és ahogy Huppan, a morzsafelhő a legfinomabb, legmelegebb morzsával ajándékozta meg. Nagyi mosolya kiszélesedett. Beleharapott a meleg morzsába, és azonnal érezte, ahogy az erő visszatér belé, ahogy a melegség szétárad a testében.
„Ez a legfinomabb morzsa, amit valaha ettem!” – mondta Nagyi, hangja már sokkal erősebb volt. „És te, Picur, te vagy a legbátrabb kisegér a világon! A szíved aranyból van, és a bátorságod nagyobb, mint a konyha!”
Picur szíve boldogan dobogott. Nem volt már pöttömke egér, akitől minden megijeszt. Bátor volt, okos, és megtanulta, hogy a valódi erő nem a méretben rejlik, hanem a szívben és a tettekben. Attól a naptól kezdve Picur nemcsak Nagyi, hanem az egész egérközösség hőse lett. És mindenki tudta, hogy még a legkisebb egér is lehet a legmerészebb, ha a szíve tiszta, és a célja nemes.
Cirmi pedig azóta is gyanakodva néz minden gombra, ami a padlón hever, mert sosem tudhatja, melyik mögött bújik meg egy okos, bátor egér, aki a szívével és az eszével túljár az övén.
