Hol volt, hol nem volt, az erdő mélyén, ott, ahol a legöregebb fák törzse is mohával volt bevonva, és a legkisebb virágszirmon is megcsillant a harmat, elterült egy csodálatos falu: Lombfalva. Lombfalva nem volt akármilyen hely, hiszen a házak a fák ágai között épültek, a patakok a gyökerek között kanyarogtak, és az egész közösség szívét egy különleges titok melengette: minden alkonyatkor a fák énekeltek. Nem holmi susogás volt ez, hanem egy dallamos, lágy melódia, mintha ezer láthatatlan hangszer szólna egyszerre, álomba ringatva az egész erdőt. Ezt a varázslatos éneket a fák lombjai között függő, apró, csillogó szélharangok erősítették fel, melyek a szél legapróbb rezdülésére is gyönyörűen csengtek.
Lombfalva legkedvesebb lakói között élt Luca és Olivér, a testvérpár. Luca, a nagyobbik, göndör hajú kislány, akinek szemei úgy csillogtak, mint a harmatcseppek a pókhálón, és Olivér, a fiúcska, akinek mosolya olyan őszinte volt, mint a tavaszi napsugár. Ők ketten imádták az alkonyati éneket. Ilyenkor a faágak közötti kis kunyhójuk ablakába ültek, és hallgatták, ahogy a dallam betölti a levegőt, elűzi a nappali gondokat, és békét hoz a szívükbe. Számukra ez volt a nap fénypontja, a bizonyíték arra, hogy Lombfalva valóban varázslatos hely.
Egy borongós őszi napon azonban valami szörnyűség történt. A délutáni szélvihar olyan erővel csapott le az erdőre, amilyenre a legöregebb tölgyek sem emlékeztek. A fák ágai úgy hajlongtak, mintha táncolnának, és a levelek ezernyi apró dobként koppantak a földre. Amikor a vihar elült, és a nap utolsó sugarai átszűrődtek a felhőkön, Luca és Olivér izgatottan várták a megszokott éneket. De a fák némaságba burkolóztak. Nem volt csengés, nem volt dallam, csak csend. Mély, aggasztó csend.
A testvérek azonnal tudták, hogy valami baj van. Először a legközelebbi lombharanghoz siettek, ami az ablakuk előtt, egy öreg bükkfa ágán függött. És bizony, a harang ott lógott, de a belsejéből hiányzott a kis, csengő nyelvecske. Letörött. Valószínűleg a vihar tépte le. Kétségbeesetten néztek egymásra. Ez a kis, de fontos alkatrész volt az, ami a harangot megszólaltatta, és nélküle a fák éneke sem tudott felhangzani. A többi haranggal is hasonló volt a helyzet, vagy elszakadt a tartója, vagy a csengője tört el.
Luca és Olivér szomorúan tértek haza. Aznap este Lombfalva lakói is érezték a hiányt. A madarak nem daloltak elalvás előtt, a mókusok nyugtalanul ugráltak az ágak között. A csend súlyosabb volt, mint a legnagyobb zaj.
„Nem maradhat így!” – kiáltott fel Luca másnap reggel, miközben Olivérrel a reggelijüket ették. „Vissza kell hoznunk az éneket!”
„De hogyan?” – kérdezte Olivér, miközben egy mogyorót ropogtatott. „Nem tudunk új harangot készíteni.”
„Lehet, hogy mi nem, de együtt, talán igen!” – válaszolta Luca, és azonnal kipattant az ágyból. „Menjünk, kérdezzük meg az erdei barátainkat!”
Első útjuk a Cinege kórushoz vezetett, akik Lombfalva leghangosabb és legvidámabb lakói voltak. A cinegék mindent tudtak a hangokról, a dallamokról, és arról is, hogy mi kell ahhoz, hogy egy harang szépen szóljon. A Cinege kórus vezetője, Csipogó, egy apró, de bölcs cinege, azonnal megértette a helyzet súlyát. „A fák éneke a szívünk dallama! Nélküle Lombfalva elnémulna!” – csipogta szomorúan. „De van remény! Hallottam a nagymamámtól, hogy a legszebb hangú harangokat régen a legérettebb tobozokból készítették, és ezüstös fonalakkal függesztették fel.”
„Ezüstös fonal?” – kérdezte Olivér, meglepetten.
„Igen, olyan, ami a holdfényben gyűjtött harmatcseppektől csillog, és erős, mint a legvastagabb inda!” – magyarázta Csipogó. „De hol találunk ilyet?”
Ekkor lépett elő Mogyoró, az egér, aki eddig a bokrok takarásából hallgatta a beszélgetést. Mogyoró kicsi volt és félénk, de a szemei éberen jártak, és mindent észrevett az erdőben. „Én tudom!” – súgta vékony hangon. „A harmattal gyűjtött, ezüstösen csillogó pókhálók a legszebbek és legerősebbek. A Fényes-patak mentén, a sziklák alatt, ott van egy hatalmas pókháló, ami minden reggel úgy fénylik, mintha ezüstből lenne. De nagyon óvatosan kell szedni, mert könnyen szakad!”
A Cinege kórus azonnal elindult, hogy felkutassák a Fényes-patak menti pókhálókat. Apró csőrükkel óvatosan csipkedték le a finom, ezüstös szálakat, amiket aztán egy kosárkába gyűjtöttek.
„És mi lesz a tobozokkal?” – kérdezte Luca. „Nem mindegy, hogy milyenek, ugye?”
„Dehogy mindegy!” – mondta Csipogó. „A legszebben csengő tobozok a legöregebb fenyőfákról hullanak le, és már teljesen kiszáradtak. Ezeknek a belseje üres, és a szél könnyen megmozgatja őket.”
Ekkor egy vöröses színű bundájú árnyék suhant el mellettük. Rőti, a kíváncsi róka volt az. Rőti mindenhová betette az orrát, és mindenről tudni akart, ami az erdőben történt. „Tobozokat kerestek? Én tudom, hol vannak a legszebbek! Az Öreg-fenyvesben, a Vörös-szikla tövében, ott van egy hatalmas fenyőfa, ami már ezer éve áll, és a tobozai különlegesen csengenek. De vigyázzatok, az út odáig tele van csapdákkal!”
Rőti, bár néha csintalan volt, most nagyon komolyan vette a feladatot. Elől ment, és Luca és Olivér követték őt. Rőti éles szemeivel kiszúrta a rejtett gyökereket, az elrejtett köveket, és vezette őket biztonságosan az Öreg-fenyvesbe. Amikor odaértek, valóban egy hatalmas, öreg fenyőfa állt előttük, aminek a tövében gyönyörű, száraz tobozok hevertek. Luca és Olivér óvatosan gyűjtöttek be egy egész kosárnyit a legszebb, legüresebb tobozokból.
Amikor mindenki visszatért, Luca és Olivér egy nagy, sima kőre terítették ki az ezüstös pókhálókat, amiket a Cinege kórus és Mogyoró hozott. A pókhálók valóban úgy csillogtak, mint a legfinomabb ezüstszálak. A tobozokat gondosan kiválogatták, és Luca elkezdte átfűzni az ezüstös fonalat a tobozok tetején lévő kis lyukakon. Olivér pedig a fonalakat hurkolta össze, hogy a tobozok majd egyenletesen függjenek. Mogyoró a legkisebb tobozokat rendezgette, amik a harangok nyelvecskéi lesznek, a Cinege kórus pedig a legfinomabb hangolást végezte, csőrükkel óvatosan megkocogtatva a tobozokat, hogy a legszebb hangot találják meg.
Rőti, a kíváncsi róka, nem bírta ki, hogy ne segítsen. Ő volt a felelős a harangok felakasztásáért. Erős lábaival felmászott a fák legmagasabb ágaira, és Luca irányítása mellett gondosan elhelyezte az új, tobozharangokat. A fonalak úgy csillogtak a napfényben, mint apró ezüstláncok, és a tobozok szépen lógtak, várva a szél első érintését.
Az egész napos munka után, ahogy a nap lassan lebukott a horizonton, és az ég narancssárga-rózsaszín árnyalatot öltött, Lombfalva lakói izgatottan gyűltek össze. Mindenki a fák felé fordult, lélegzetvisszafojtva figyelték az új harangokat. A szél egy apró fuvallata rezdült meg, és ekkor… csengés! Először csak egy apró, lágy hang, aztán még egy, és még egy. A tobozharangok életre keltek, és a fák lassan, de biztosan újra énekelni kezdtek. A dallam nemcsak visszatért, hanem még szebb, még gazdagabb volt, mint valaha. A Cinege kórus ujjongva csiripelt, Mogyoró boldogan táncolt, Rőti pedig elégedetten csóválta a farkát. Luca és Olivér egymásra néztek, és szívüket elöntötte a boldogság.
Aznap este Lombfalva újra álomba ringatózott a fák énekétől. Luca és Olivér tudták, hogy ez a dal nemcsak a fáké, hanem az egész közösségé. Azé a dalé, amit együtt alkottak meg, összefogva, segítve egymást. Megtanulták, hogy ha valami eltörik, vagy valami elveszik, nem kell kétségbeesni. Ha összefognak, ha mindenki hozzáteszi a saját tudását, erejét és bátorságát, akkor a legnehezebb feladat is megoldható, és a legszebb dal is újra felcsendülhet. És ez a dal, amit együtt teremtettek, még édesebben szólt, mint bármelyik korábbi, hiszen a barátság, az összefogás és a szeretet dallama volt. Azóta minden este, amikor a fák énekelnek Lombfalvában, Luca és Olivér tudják, hogy ez a dal az ő közös történetüket meséli el.
