Lotti háza egy hatalmas, titkokat rejtegető botanikus kert mellett állt. Napközben a kert szelíd és barátságos arcát mutatta. Üvegházakban kényes orhideák illatoztak, a tó vizén tündérrózsák lebegtek, és a padokon idős nénik és bácsik olvasgattak a napfényben. Lotti gyakran sétált a kanyargós ösvényeken, megcsodálta a ginkgo biloba legyezőszerű leveleit, és elképzelte, hogy a bambuszliget egy távoli, egzotikus erdő. De Lotti tudta, amit mások nem: a kertnek volt egy másik élete is.
Amikor az utolsó látogató is hazament, és a nehéz vaskapuk csikorogva bezárultak, valami megváltozott. Ahogy az éjszaka bársonyos palástja ráterült a tájra, a kert lélegezni kezdett. A levelek nagyobbra nőttek, a virágok élénkebb színekben pompáztak, és a levegőt sűrű, párás, ismeretlen illatok járták át. És ekkor kezdődött a zene. Nem hegedűk és zongorák muzsikája volt ez, hanem valami sokkal ősibb. Egy ritmus, ami a föld mélyéből dobbant, egy dallam, amit a levelek susogása, a tücskök ciripelése és a távoli, ismeretlen hangok szőttek eggyé. Lotti minden este az ablakára tapadva hallgatta ezt a varázslatos szimfóniát, és a szíve egyre hevesebben vágyott arra, hogy a részese lehessen.
Egy különösen meleg nyári éjszakán, amikor a hold, mint egy ezüsttálca ragyogott az égen, Lotti nem bírta tovább. Lábujjhegyen kiosont a szobájából, átosont a konyhán, és a kert végében lévő, borostyánnal benőtt, rozsdás kis kapuhoz lopakodott, amiről csak ő tudott. A szíve a torkában dobogott, de a kíváncsisága erősebb volt a félelemnél. Egy mély lélegzetet vett, és benyitott.
A látványtól elakadt a szava. Ez már nem az a botanikus kert volt, amit ismert. Ez a dzsungel volt! A páfrányok óriási, zöld legyezőkké nőttek, indák kúsztak a fák törzsén, mint megannyi zöld kígyó, és a liliomok kelyhe halvány, sejtelmes fénnyel világított az éjszakában. A levegő nehéz volt a virágok bódító illatától és a nedves föld szagától. És a hangok! Most, hogy itt állt a kellős közepén, a zene minden irányból körülölelte. Egy mély, tompa dobbanás a föld felől, egy magas, csilingelő cincogás a fák lombkoronájából, és a levelek ezernyi suttogása.
Lotti becsukta a szemét, és hagyta, hogy a ritmus vezesse. Elindult a hangok forrása felé. Ahogy egyre mélyebbre hatolt a sűrűbe, egy újabb hang ütötte meg a fülét. Egy éles, kopogó hang, mintha valaki két fadarabot ütne össze. A hang egy hatalmas fügefa ágáról jött, ahol egy hihetetlenül színes madár üldögélt. A csőre olyan volt, mint egy szivárványdarabka: narancs, sárga, zöld és kék színekben pompázott.
– Szia! – suttogta Lotti. – Te csinálod ezt a hangot?
A madár oldalra billentette a fejét, és hatalmas, kíváncsi szemeivel végigmérte a kislányt.
– Kopp-kopp! Persze, hogy én! – felelte vidáman. – Én vagyok a dzsungel dobosa. Tupa a nevem, a tukán. És te ki vagy, apró emberlány, aki ismeri az éjszakai kert útját?
– Lotti vagyok. A szomszédban lakom. Mindig hallom ezt a csodálatos zenét – mondta Lotti ámulattal a hangjában. – Olyan, mintha a dzsungel szíve dobogna.
– Az is! – bólintott Tupa büszkén. – Minden nesznek, minden nesznek megvan a maga helye a nagy szimfóniában. Hallod? A békák a basszus, a majmok a cintányér, a szellő pedig a fuvola. De… – Tupa hirtelen elhallgatott, és a fejét forgatva fülelt. – Valami nem stimmel. Hallod te is?
Lotti csendben maradt, és hegyezni kezdte a fülét. A sok-sok hang között valóban volt egy, ami nem illett a képbe. Egy vékony, szomorú, panaszos hang. Olyan volt, mint egy eltévedt kis trombita keserves sírása.
– Mi ez a hang? – kérdezte Lotti aggódva.
– Nem tudom pontosan – felelte Tupa, és a homlokát ráncolta, már amennyire egy tukánnak van homloka. – De szomorú hang. És magányos. Nem a zenekar része. Gyere, kövessük! Lehet, hogy valaki bajban van.
Tupa lehuppant Lotti vállára, és a kislány elindult a panaszos trombitálás irányába. Átverekedték magukat óriási banánlevelek között, átugráltak egy csörgedező patakot, amiben fénylő halacskák úszkáltak, míg végül egy tisztásra értek. A holdfényben ott állt egy aprócska elefánt. A fülei lekonyultak, az ormányából pedig időnként egy-egy szomorú hang tört elő. A szeme sarkában mintha egy könnycsepp csillogott volna.
– Jaj, szegényke! – suttogta Lotti, és lassan közelebb lépett. – Szia! Mi a baj?
A kiselefánt ijedten rezzent össze, de amikor meglátta Lotti barátságos arcát, egy kicsit megnyugodott.
– El-eltévedtem – szipogta. – Pici a nevem. Egy gyönyörű, kék pillangót kergettem, és… és amikor felnéztem, anya és a többiek már nem voltak sehol. Most pedig nem találom őket.
– Ne sírj, Pici! – simogatta meg Lotti a kiselefánt reszkető ormányát. – Segítünk neked. Ugye, Tupa?
– Kopp-kopp! Hát persze! – vágta rá a tukán. – De az elefántcsorda nagy. Bárhol lehetnek ebben a sűrű dzsungelben.
Lotti elgondolkodott. A szeme lehunyva járt, ahogy újra a hangokra figyelt. A dobbanásra, a cincogásra, a susogásra. És akkor eszébe jutott valami.
– A hangok! – kiáltott fel. – Mindent a hangok útján kell keresnünk! Pici, te egy szomorú, pici trombitahangot adsz ki. De a te családod… ők biztosan nagy, mély, dübörgő hangokat adnak ki, igaz?
Pici bólintott. – Igen! Anya hangja olyan, mint a mennydörgés, amikor boldog.
– Akkor azt kell keresnünk! – mondta Lotti eltökélten. – Tupa, te repülj előre, és figyeld a magasból, mi pedig hallgatózunk a földön.
Így is tettek. Lotti megfogta Pici ormányának a végét, és elindultak. Most már nem csak a dzsungel zenéjét hallgatták, hanem egy bizonyos hangot kerestek benne: a mély, barátságos dübörgést, az elefántcsorda összetartozásának hangját. Hosszú ideig bolyongtak a fák között. Egyszer csak Tupa izgatottan rebbent vissza hozzájuk.
– Arra! Arra, a nagy vízesés felé! Hallottam valamit! Egy mély morajlást, ami nem a víz zúgása!
Felgyorsították a lépteiket. Ahogy közeledtek, a morajlás egyre erősödött. Már nem csak hallották, de a talpuk alatt is érezték a föld finom remegését. Pici ormánya izgatottan az égnek meredt.
– Anya! – trombitálta, de most már nem szomorúan, hanem reménykedve.
És akkor, egy újabb tisztásra érve, meglátták őket. Egy egész elefántcsorda állt a holdfényben, nyugtalanul toporogva. Egy hatalmas anyaelefánt kétségbeesetten szimatolt a levegőbe. Amikor meglátta Picit, egy hatalmas, örömteli, mennydörgésszerű hangot hallatott, és feléjük dübörgött. Ormányával gyengéden átölelte a kicsinyét, és magához vonta.
Lotti mosolyogva nézte a boldog találkozást. Az anyaelefánt odalépett hozzá, és hálásan megbökte a vállát a puha ormányával. Ez volt a köszönet hangtalan, de mindennél többet mondó jele.
Lassan pirkadni kezdett. A keleti ég alja halvány rózsaszínre váltott. A dzsungel hangjai elhalkultak, a varázslat kezdett szertefoszlani. A levelek visszazsugorodtak eredeti méretükre, az illatok megszelídültek.
– Ideje mennünk – mondta Tupa halkan Lotti válláról. Visszavezette a kislányt a borostyános kapuhoz. Mielőtt Lotti kilépett volna, egy árnyék vált ki a fák közül. Egy idős, jóságos arcú férfi volt az, akinek a szeme olyan zöld volt, mint a moha, a bőre pedig olyan ráncos, mint egy fa kérge. A kezében egy régi metszőollót tartott.
– Te vagy a Kert őre? – kérdezte Lotti megszeppenve.
Az öregember elmosolyodott. – Én vigyázok a kertre nappal, és a kert vigyáz magára éjjel. Láttam, mit tettél. Szép volt, ahogy a füled helyett a szíveddel hallgattál. Nem mindenki képes erre.
Azzal a kezébe nyomott egy apró, fénylő magocskát. – Ezt ültesd el. Hogy sose felejtsd el, a legfontosabb hangok néha a leghalkabbak.
Lotti megköszönte, és visszasietett a házba. Ahogy bebújt az ágyába, a nap első sugarai bekukucskáltak az ablakon. A botanikus kert újra csendes és szelíd volt. Lotti a markában szorongatta a fénylő magot. Tudta, hogy ez nem álom volt. És attól a naptól fogva, ha a világ zaja túl hangos lett körülötte, csak lehunyta a szemét, és felidézte a dzsungel éjszakai szimfóniáját. Megtanulta, hogy ha elég figyelmesen hallgat, meghallhatja a legapróbb segélykiáltást, egy barát bátorító kopogását, vagy egy család boldog, mennydörgő örömét. Mert a világ tele van zenével, csak tudni kell, hogyan figyeljünk rá.
