Volt egyszer, hol nem volt, de mégis volt, egy napsütötte faluvégen, ahol a rétek illata keveredett a régi házak meséivel. Itt élt Marci, a kisfiú, akinek a szeme mindig csillogott a kíváncsiságtól. Marci nem tudott úgy elmenni egy pocsolya mellett, hogy ne kukucskáljon bele, vagy egy fa odúját ne vizsgálja meg alaposan. Két elválaszthatatlan barátja volt: Anna, akinek a feje mindig tele volt jó ötletekkel, és Peti, a bátor fiú, aki sosem ijedt meg semmitől, még a sötét padlástól sem.
Egy forró nyári délutánon, amikor a nap már lassan lebukott a dombok mögé, a három jó barát a falu szélén, egy öreg, mohos kút mellett játszott. A kút már régen nem adott vizet, csak mély, sötét tátongó szája hívogatta a képzeletet. Marci, ahogy az tőle megszokott volt, minden követ megfordított, minden bokor alá benézett. Egy nagy, kidőlt fa gyökerei közt kotorászva hirtelen egy mélyedést vett észre. – Nézzétek! – kiáltott fel izgatottan. – Ez nem is lyuk, hanem… egy bejárat!
Anna, a leleményes lány, azonnal odaszaladt. – Ugyan, Marci, csak egy egérlyuk lehet – mondta, de azért ő is leguggolt, és belesett. Egy keskeny, sötét járat tárult a szemük elé, ami valahova a föld alá vezetett. – Tényleg! – csillant fel a szeme. – De hova? Peti, a bátor fiú, már nyúlt is a zsebébe, és elővett egy kis elemlámpát, amit mindig magával hordott a kalandjaihoz. – Menjünk le! – mondta határozottan. – Én megyek elöl!
Marci szíve hevesen dobogott az izgalomtól. Anna egy pillanatra habozott, de a kíváncsiság erősebb volt. – Rendben, de óvatosan! – figyelmeztetett. Együtt, sorban, Peti elöl, Marci középen, Anna pedig hátul, elindultak a titokzatos alagútba. A levegő odalent hűvösebb volt és földszagú. A Peti elemlámpájának fénye táncolt a nedves falakon, furcsa árnyékokat festve. A járat egyre lejjebb és lejjebb vezetett, és a kinti világ zaja lassan elhalt mögöttük.
Ahogy haladtak, a járat tágasabbá vált, és a falakról kristályok csillogtak vissza a fényben, mintha apró gyémántok borítanák őket. – Jaj, de szép! – suttogta Anna. – Mintha egy tündérpalotában lennénk! Ekkor azonban egy apró, fekete orr bukkant elő a földből, majd egy pár élénk kis szem. Egy barátságos vakond volt az, aki éppen egy új járatot ásott. – Jó napot, utazók! – szólalt meg egy vékony, de barátságos hangon. – Ti meg honnan jöttetek? Ilyen nagy vendégeim még nem voltak!
A gyerekek meglepődtek, hogy a vakond beszélt, de Marci, a kíváncsi fiú, azonnal válaszolt. – Mi Marcik vagyunk, ők meg a barátaim, Anna és Peti. Egy alagutat találtunk, és lejöttünk felfedezni. Te ki vagy? – Én Pötyi vagyok – mondta a vakond, és barátságosan megvakarta az orrát. – Én ismerem az összes járatot itt a föld alatt, a legkisebbtől a legnagyobbig. Kristálybarlangokhoz, föld alatti tavakhoz, mindenhez el tudlak vezetni, ha szeretnétek.
A gyerekek szeme felcsillant. Egy vakond, aki vezető! Ez maga volt a kaland! Pötyi, a barátságos vakond, elöl haladva, apró, gyors léptekkel, mutatta az utat. Átvezette őket olyan alagutakon, ahol a falakról lila, zöld és kék kristályok nyúltak ki, mint valami varázslatos jégcsapok. A Peti elemlámpájának fénye ezer színben tört meg rajtuk. Aztán egy hatalmas üregbe értek, ahol egy tiszta, mozdulatlan föld alatti tó terült el. A tó felszíne tükörként verte vissza a kristályok és a lámpa fényét, mintha egy másik égboltot láttak volna a mélyben.
Ahogy a tó partján álltak, és csodálták a látványt, Marci hirtelen észrevett valamit. – Nézzétek! – mutatott egy sötét sarokba. – Ott valami fénylik! Egy csapat fénybogár volt az, de a fényük halvány volt és bizonytalan. A kis rovarok tanácstalanul röpködtek, mintha nem találnák az utat. Pötyi szomorúan felsóhajtott. – Ó, szegények! Ezek az elkóborolt fénybogarak. Elveszítették a Fénybogárkirálynőt, és most nem tudnak visszatalálni a kolóniájukhoz. A fényük is azért olyan halvány, mert félnek és szomorúak.
Anna, a leleményes lány, azonnal megszánta őket. – Segítenünk kell nekik! – mondta határozottan. Peti, a bátor fiú, bólintott. – Persze, hogy segítünk! De hogyan találjuk meg a királynőt? Pötyi elmagyarázta, hogy a fénybogarak a királynő fényét követik, ami a legerősebb és legtisztább. De ha túl messzire tévednek, eltévesztik az irányt. – A kolónia messzebb van, egy másik kristálybarlangban. De az út oda tele van elágazásokkal – mondta a vakond.
A gyerekek elhatározták, hogy segítenek. Ez volt a legfontosabb kalandjuk! Marci, a kíváncsi fiú, megfigyelte, hogy a fénybogarak néha megpróbálnak egy irányba menni, de aztán elbizonytalanodnak. – Talán, ha mi mutatjuk nekik az utat, és elég fényesek vagyunk, követni fognak! – javasolta Anna. Peti azonnal elővette a lámpáját, és a lehető legmagasabbra tartotta. A kis fénybogarak, mintha értették volna, egy pillanatra megálltak, és a lámpa felé fordultak.
Pötyi, a barátságos vakond, ismerte a járatokat, mint a tenyerét. – Ezen az úton kell mennünk, ez vezet a Királynő barlangjához! – mondta, és elindult. A gyerekek utána eredtek, Peti a lámpával világított, Anna a kezét tartotta a fénybogarak felé, mintha terelné őket, Marci pedig időnként megállt, és megvárta, hogy a leglassabb bogár is utolérje őket. Ez az összefogás volt a kulcs. Mindannyian másban voltak jók, de együtt, mint egy csapat, erősek voltak.
Az út hosszú és fárasztó volt. Néha olyan szűk járatokon kellett átpréselődniük, ahol alig fértek el, máskor hatalmas, visszhangzó üregeken át vezetett az út. A fénybogarak egyre inkább bíztak bennük, és egy fénylő felhőként követték Peti lámpájának fényét és Anna terelő mozdulatait. Marci pedig gondoskodott arról, hogy senki ne maradjon le.
Végül, egy utolsó szűk járat után, egy hatalmas, ragyogó barlangba értek. A barlang tele volt fénybogarakkal, akiknek a fénye ezer apró csillagként ragyogott a sötétben. A barlang közepén, egy hatalmas, csillogó kristályon ült a Fénybogárkirálynő. A Királynő fénye volt a legerősebb és legtisztább, mint egy apró nap. Amikor meglátta az elkóborolt csapatot a gyerekek és Pötyi vezetésével, örömtől ragyogott fel. A kis fénybogarak boldogan repültek vissza a kolóniájukba, a Királynő köré.
A Fénybogárkirálynő, hálás vezetőként, köszönetet mondott a gyerekeknek és Pötyinek. – Drága barátaim! – szólt lágy, csilingelő hangján. – Hatalmas szolgálatot tettetek nekünk. Az összefogásotok és a bátorságotok példaértékű. Megmutattátok, hogy még a legkisebbek is képesek nagy tettekre, ha együtt dolgoznak, és hisznek egymásban.
A Királynő ajándékként mindannyiuknak adott egy apró, különleges kristályt, ami halványan fénylő fényt bocsátott ki, és megígérte, hogy mindig emlékezni fognak a segítségükre. A gyerekek büszkén tartották a kristályokat, amelyek melegen csillogtak a tenyerükben. Pötyi is örült, hogy segíthetett barátainak.
A visszaút már sokkal könnyebb volt. Pötyi vezetésével hamar megtalálták a kivezető járatot. Ahogy felértek a felszínre, a nap már lenyugodni készült, és az égbolt narancssárga és lila színekben pompázott. A régi kút mellett állva, a szél susogását hallgatva, a gyerekek tudták, hogy egy felejthetetlen kalandot éltek át. Nem csak egy titkos világot fedeztek fel, hanem azt is megtanulták, hogy az összefogás, a leleményesség és a bátorság a legnagyobb kincs. Marci, Anna és Peti tudták, hogy ez a barátságuk még erősebbé vált a föld alatti kaland során, és a kis fénylő kristályok mindig emlékeztetik majd őket a Fénybogárkirálynő szavaira és a barátságos vakond, Pötyi segítségére. És ki tudja, talán egyszer még visszatérnek a föld alá, hogy újabb titkokat fedezzenek fel, de addig is, a szívükben őrizték a fénybogarak csillogását és a kristálybarlangok varázsát.
