Panna már kora reggel kipattant az ágyból. Nem is akármilyen reggel volt ez, hanem egy igazi, napfényes, csivitelős nyári reggel, ami pont arra való, hogy nagy kalandokba vágjon bele az ember. Ma nagypapájával a Somlyó-hegyre indultak túrázni, arra a kedves, öreg hegyre, ami úgy ölelte körül a falujukat, mint egy jóindulatú óriás. Panna már nagyon várta, hogy felérjenek a csúcsra, ahonnan állítólag az egész világ látszik, vagy legalábbis a falu és a környék, mint egy apró makett.
– Készen állsz, kis utazó? – kérdezte nagypapa, miközben a hátizsákját igazgatta, benne szendvicsekkel, friss vízzel és egy kis csokoládéval a jutalomfalatra. – A Somlyó vár ránk!
Panna lelkesen bólintott, és már indultak is. Az út eleinte széles, jól kitaposott ösvényen vezetett, ahol a fák árnyas folyosót alkottak. Panna szaporán lépkedett, néha előreszaladt, aztán visszavárta nagypapáját. A szeme a távoli csúcson pihent, oda akart felérni minél előbb.
– Nézd csak, Panna! – szólt nagypapa hirtelen, és az ösvény melletti hatalmas sziklára mutatott. – Látod, micsoda érdekes arcot vág?
Panna ránézett. Egy nagy, mohás, ráncos kő volt, semmi különös. Vagy mégis? Ahogy jobban megnézte, a szikla repedései, a rajta növő zuzmók és az árnyékok játéka valóban olyan mintát rajzolt, mintha egy barátságos, öreg arc nézne rájuk. És ami a legkülönösebb volt, a repedések ívei pont úgy helyezkedtek el, mint egy széles, jóságos mosoly.
– Tényleg! Mosolyog! – kiáltott fel Panna meglepetten. – Mintha a hegy maga mosolyogna ránk!
Nagypapa elmosolyodott. – Talán mosolyog is. A hegynek is van lelke, Panna. Csak meg kell tanulni meghallani a szavát, és meglátni az arcát.
Továbbmentek, és Panna már más szemmel nézett a környezetére. Most már nem csak a célt figyelte, hanem az utat is. Hamarosan újabb és újabb mosolygó arcokat fedezett fel a sziklákban. Volt, amelyik kacéran kacsintott, volt, amelyik huncutul vigyorgott, és volt, amelyik csendesen, békésen mosolygott. A hegy valóban mintha tele lett volna titkos, vidám üzenetekkel.
Ahogy egyre feljebb értek, az ösvény keskenyebbé és meredekebbé vált. Panna már kezdett kifulladni, amikor egy susogás hallatszott a bokrok felől. Egy pillanatra megálltak, és ekkor kilépett az erdő sűrűjéből egy gyönyörű őzike, Barka. Szemei nagyok és sötétek voltak, szőre barna és foltos, szinte beleolvadt az erdei környezetbe. Nem ijedt meg tőlük, csak kíváncsian méregette Pannát és nagypapáját.
– Jó napot, Barka! – suttogta nagypapa. – Te is erre jársz?
Barka orrával kicsit megbökte az ösvényt, mintha azt mondaná: „Gyertek, kövessetek!” Aztán kecsesen elindult előttük, meg-megállva, mintha megvárná, hogy utolérjék. Panna és nagypapa elmosolyodtak, és követték az őzikét.
Barka nem a kitaposott, meredek ösvényen vezette őket. Inkább egy apró, alig látható csapáson haladt, ami hol virágos rétre, hol egy patak csörgedező partjára kanyarodott. Panna eleinte kicsit bosszankodott, hogy lassabban haladnak, de aztán rájött, hogy Barka különleges helyekre vezeti őket.
Az egyik ilyen helyen egy apró, kristálytiszta forrás fakadt a sziklák közül. Vize hűsítően csobogott, és a napfényben apró szivárványokat rajzolt a levegőbe. Panna letérdelt, ivott a forrásvízből, és érezte, ahogy az erő visszatér a lábaiba. A forrás körüli kövek között apró, kék harangvirágok bólintgattak a szélben, mintha ők is mosolyognának. Barka nyugodtan állt a közelben, és figyelte őket.
– Látod, Panna? – mondta nagypapa. – Barka megmutatja nekünk, hogy a legszebb dolgok sokszor a mellékutakon rejtőznek. Nem mindig a legrövidebb út a legjobb, ha az ember igazán meg akarja ismerni a helyet, ahová megy.
Panna bólintott. Már nem csak a mosolygó sziklákat vette észre. Azt is látta, ahogy a fák levelei táncolnak a szélben, hallotta a madarak vidám énekét, és érezte a friss, erdei illatot. Egy apró, piros katicabogár mászott fel a kezén, és Panna óvatosan megengedte neki, hogy körbejárja az ujjait, mielőtt továbbrepült volna. Ezek mind apró, csodálatos pillanatok voltak, amikre eddig nem figyelt. Ezek is a hegy mosolyai voltak, gondolta.
Barka egy idő után elvált tőlük, egy pillanatra még visszanézett, mintha búcsút intene, aztán eltűnt az erdő sűrűjében. Panna már nem volt szomorú, hogy elment. Hálás volt neki, amiért megmutatta, hogyan kell látni. Nagypapával most már ők maguk fedezték fel az apró örömöket az ösvény mentén. Egy gyönyörűen csillogó kavicsot, egy különleges formájú fagyöngyöt, egy tarka pillangót, ami a virágokról nektárt gyűjtött.
Végül, hosszú, de tele élményekkel teli út után, felértek a Somlyó-hegy csúcsára. A kilátás valóban lélegzetelállító volt. A falu apró házai, a folyó ezüst szalagja, a távoli erdők mind a lábuk alatt terültek el. A levegő friss volt és tiszta, és a nap melegen simogatta az arcukat.
Panna leült egy nagy kőre, és élvezte a pillanatot. A nagypapa elővette a szendvicseket és a csokoládét. Míg ettek, Panna felnézett az égre. A kék égbolton puha, fehér felhők úsztak, és ahogy nézte őket, egyre inkább úgy tűnt, mintha azok is mosolyognának. A felhők ívei pont olyanok voltak, mint a sziklákon látott mosolyok, csak sokkal nagyobbak és éteribbek. Az egész égbolt, az egész világ mosolygott.
– Nagypapa – mondta Panna, miközben a felhőket nézte –, a hegy tényleg mosolyog. És nem csak a sziklái, hanem minden, ami rajta van. A virágok, a fák, a patak, még a felhők is. Csak észre kell venni.
Nagypapa szeretettel nézett unokájára. – Pontosan, kislányom. Az élet tele van apró mosolyokkal, apró örömökkel. Nem kell mindig a nagy dolgokra várni ahhoz, hogy boldogok legyünk. Elég, ha kinyitjuk a szemünket, és meglátjuk a szépséget a körülöttünk lévő világban. A Somlyó ma megtanított minket erre, és Barka is segített benne.
Panna érezte, hogy valami megváltozott benne. Nem csak a hegy csúcsára ért fel, hanem egy újfajta látásmódra is. Hazafelé már nem sietett. Minden apró részletet megfigyelt, és mindenben talált valami szépet, valami mosolygót. A fáradtság helyét átvette a megelégedettség és a béke.
Amikor hazaértek, Panna még sokáig mesélt a szüleinek a mosolygó sziklákról, Barkáról és az égen táncoló felhőkről. Tudta, hogy ez a túra sokkal több volt, mint egyszerű kirándulás. Ez egy lecke volt arról, hogyan kell élni, hogyan kell észrevenni a csodát a mindennapokban. És megfogadta, hogy legközelebb is nyitott szemmel és szívvel járja majd a világot, hogy soha ne mulassza el az apró, rejtett mosolyokat, amiket az élet kínál.
