Nóri egy apró, de annál bátrabb kislány volt, akinek a szeme mindig csillogott a kíváncsiságtól. Szeretett felfedezni, kérdezni, és sosem félt attól, ami új vagy ismeretlen. Egy borongós, esős délután éppen az ablakpárkányon ücsörgött, és figyelte, ahogy a vízcseppek táncolnak az üvegen. A zápor hirtelen elállt, a felhők szétoszlottak, és a nap sugarai áttörtek a szürkeségen. Ekkor történt a csoda: az égen, mint egy hatalmas, színes híd, megjelent a szivárvány.
Nóri már ezerszer látta, mégis minden alkalommal elállt a lélegzete a szépségétől. De most valami más volt. A szivárvány színei fakóbbnak tűntek, mintha egy régi, agyonolvasott könyv lapjai lennének. A piros alig pislákolt, a narancs sápadt volt, a sárga elvesztette ragyogását, a zöld halványult, a kék és az indigó szinte eltűntek, az ibolya pedig csak egy halvány árnyék volt. Nóri szívét szomorúság fogta el. „Mi történt veled, szép szivárvány?” – suttogta.
Ekkor egy aprócska, vidám hang csengett a fülébe. „Jaj, Nóri, hát nem látod? Elvesztettük az erőnket! Segítségre van szükségünk!”
Nóri körbenézett, de senkit sem látott. A hang azonban megint megszólalt, ezúttal mintha a feje fölül jött volna. Felnézett, és ott lebegett előtte egy parányi, vattacukor-szerű felhőmanó, akinek szemei két apró kék gyöngyszemként ragyogtak, és egy huncut mosoly ült az arcán. „Szia! Én Pöttöm vagyok, a felhők legvidámabbik manója. Te pedig Nóri, ugye? Hallottam, ahogy beszélsz a szivárványhoz.”
Nóri tágra nyílt szemmel nézte a manót. „Szia, Pöttöm! De hát mi történt a szivárvánnyal? Olyan halvány lett.”
Pöttöm felsóhajtott, és a kis felhőteste majdnem összezsugorodott a bánattól. „Ó, Nóri, ez egy hosszú történet! A szivárvány színei az emberek álmaiból, reményeiből és a tiszta szívű nevetésből táplálkoznak. De az utóbbi időben, mintha mindenki elfelejtett volna felnézni az égre, álmodozni, vagy csak úgy szívből nevetni. A színek elfáradtak, megfakultak, és ha így marad, lassan el is tűnnek!”
Nóri arca elkomorult. „De hát ezt nem hagyhatjuk! Mit tehetünk?”
Pöttöm szeme felcsillant. „Azt hittem, ezt kérdezed! El kell utaznunk a szivárvány ívei fölé, egészen a Színforrásig. Ott él Ívfény, a szivárvány őre. Ő tudja, hogyan hozhatjuk vissza a színek erejét. De az út veszélyes, és egyedül nem mehetek. Kellenél te, Nóri, a te kíváncsiságod és a te bátorságod!”
Nóri szíve nagyot dobbant. Utazás a szivárvány fölé? Ez volt élete legnagyobb kalandja! „Rendben, Pöttöm! Megyek veled! De hogyan jutunk oda?”
Pöttöm felkuncogott. „Egyszerű! Fogd meg a kezem!” Nóri kinyújtotta a kezét, és Pöttöm aprócska, de meglepően erős felhőujjai belekapaszkodtak. Egy pillanat alatt Nóri érezte, ahogy könnyűvé válik, mintha a szél emelné. Felrepültek a nyitott ablakon át, egyenesen a szivárvány felé.
Az út csodálatos volt! Ahogy közeledtek, a szivárvány egyre hatalmasabbnak tűnt. Olyan volt, mintha egy óriási, lebegő folyosó lenne, melynek falai áttetsző, de mégis érezhető anyagból álltak. Áthaladtak a halvány piros íven, ahol a levegő melegnek és édesnek tűnt, aztán a sápadt narancson, ahol apró, szikrázó energiafelhők lebegtek, majd a fáradt sárgán, ahol a fény alig pislákolt. Nóri és Pöttöm kézen fogva lépegettek, néha felhőpárnákon ugráltak, néha pedig a széllel táncoltak.
Ahogy egyre feljebb jutottak, a szivárvány belső, legmagasabb ívén, találkoztak Ívfénnyel. Ő egy magas, kecses alak volt, akinek teste tiszta, áttetsző fényből állt, és a szemei, mint két apró nap, sugároztak. Arcán enyhe szomorúság ült. „Üdvözöllek benneteket, bátor utazók” – mondta a hangja, mely olyan volt, mint a szélcsengő lágy dallama. „Tudtam, hogy jöttök. A szivárvány színei valóban gyengék. Az álomfény, a nevetés és a remény ereje fogyatkozik a világban.”
„De hogyan hozhatjuk vissza?” – kérdezte Nóri, szíve tele elszántsággal.
„A Színforrás mélyén található az Örömcsillagok Fészke” – magyarázta Ívfény. „Ezek a csillagok az emberi szív tisztaságából és az együttműködés erejéből születnek. Csak akkor ragyognak teljes fényükben, ha két tiszta lélek, összefogva, merészen és önzetlenül cselekszik. El kell érnetek a Fészket, és felébresztenetek az Örömcsillagokat. De az odavezető út tele van kihívásokkal.”
Az első kihívás a „Kétségek Köde” volt. Egy sűrű, szürke párafelhő, amely elvette az ember kedvét, és azt súgta, hogy a feladat túl nehéz, ők túl kicsik, és jobb lenne feladni. Nóri hirtelen elbizonytalanodott. „Lehet, hogy Ívfénynek igaza van. Túl bonyolult ez nekünk, Pöttöm.”
Pöttöm azonban megrázta magát, és vidáman felkiáltott: „Ugyan már, Nóri! Te vagy a legbátrabb kislány, akit ismerek! Csak képzeld el, milyen szép lesz a szivárvány, ha visszatérnek a színei! Ne figyelj a köd suttogására! Kézen fogva bátran átvágunk rajta!” Nóri ránézett Pöttöm ragyogó szemeire, és a manó hite átragadt rá. Erősen megfogta Pöttöm kezét, és együtt, lépésről lépésre, átvágták magukat a Kétségek Ködén. Ahogy haladtak, a köd lassan oszlani kezdett, és mögötte egy csillogó ösvény tárult fel.
A következő akadály a „Csend Labirintusa” volt. Egy olyan hely, ahol a hangok elnyelődtek, és a csend olyan sűrű volt, hogy szinte nyomta az embert. Itt nem lehetett kiabálni, nem lehetett hívni egymást. Elveszni könnyű volt. Nóri megrettent. „Hogyan találjuk meg a kijáratot, ha nem halljuk egymást?”
Pöttöm elgondolkodott egy pillanatra. „Nézd, Nóri! A szivárvány ívei mindig valamilyen mintát követnek. Figyeljük a színeket! Ahol a színek kissé fényesebbek, ott a helyes út!” Nóri bólogatott. Együtt, figyelmesen pásztázták a falakat. Pöttöm apró felhőtestével megmutatta a halványabb színeket, Nóri pedig éles szemével észrevette a legapróbb fényesebb csillanást. Lassan, de biztosan, egymásra figyelve, szavak nélkül, csak az apró jelekre hagyatkozva, kijutottak a Csend Labirintusából.
Végül, hosszú és fárasztó út után, elérték az Örömcsillagok Fészkét. Egy hatalmas, üreges kristálybarlang volt, melynek falain apró, halványan pislákoló csillagok ezrei ültek. Olyanok voltak, mint az elaludt parázs. „Ezek az Örömcsillagok?” – suttogta Nóri.
„Igen” – válaszolta Pöttöm. „De fel kell ébresztenünk őket.”
Emlékeztek Ívfény szavaira: „két tiszta lélek, összefogva, merészen és önzetlenül cselekszik”. Nóri és Pöttöm egymásra néztek. Összefogták a kezüket, és Nóri becsukta a szemét. Eszébe jutott a szivárvány halvány színeinek szomorúsága, és az a hatalmas vágy, hogy újra ragyogóvá tegye. Pöttöm pedig a szívében felidézte a vidám felhőmanók önfeledt kacagását, és a világ csodáit, amik a szivárvány fényében bontakoznak ki.
Mélységesen hittek abban, hogy amit tesznek, az jó, és a szívük tele volt tiszta szándékkal. Ekkor, mintha egy láthatatlan energia áramlott volna át rajtuk, a két kis kézen keresztül. A barlangban hirtelen fény támadt. Az apró, pislákoló csillagok elkezdtek egyre erősebben ragyogni, először halvány kéken, aztán sárgán, zölden, vörösen, majd minden elképzelhető színben. Felébredtek az Örömcsillagok! A fény olyan erős és gyönyörű volt, hogy Nóri és Pöttöm eltakarták a szemüket, de a szívüket melegség és öröm töltötte el.
A csillagok, mint apró, fénylő pillangók, kiröppentek a barlangból, és szétrajzottak a szivárvány ívei mentén. Ahogy elhaladtak, a szivárvány színei visszanyerték régi, élénk ragyogásukat. A piros újra telt és mély lett, a narancs lángolt, a sárga vakítóan tündökölt, a zöld üdén zöldellt, a kék és az indigó mélyen és tisztán ragyogott, az ibolya pedig titokzatosan csillogott.
Ívfény várt rájuk a szivárvány legmagasabb pontján. Arcán most hatalmas mosoly ült. „Köszönöm nektek, Nóri és Pöttöm” – mondta. „A bátorságotok és az együttműködésetek hozta vissza a szivárvány erejét. Megmutattátok, hogy a legnehezebb időkben is, ha összefogunk és hiszünk a jóban, minden árnyalat ragyogóbbá válik.”
Nóri és Pöttöm boldogan néztek végig a szivárványon. Milyen csodálatos volt újra látni a tiszta, élénk színeket! Pöttöm elkísérte Nórit egészen az ablakpárkányig. „Viszlát, Nóri! Remélem, hamarosan találkozunk újra! És ne feledd: mindig nézz fel az égre, és higgy a csodákban!”
Nóri integetett Pöttömnek, ahogy a felhőmanó elrepült. A kislány visszamászott az ablakpárkányra, és elgondolkodott. Megtanulta, hogy a bátorság nem azt jelenti, hogy sosem félünk, hanem azt, hogy a félelem ellenére is megtesszük, amit kell. És azt is, hogy az összefogás, a közös munka olyan erő, ami a legelhalványultabb színeket is képes újra életre kelteni, és minden árnyalatot ragyogóbbá varázsol. A világ valóban színesebb lett, és nem csak a szivárványon, hanem Nóri szívében is.
