Dani és Teca, két elválaszthatatlan jó barát, ma egy különleges helyre tartottak. A Varázspiacra! Ez nem akármilyen piac volt, ahova az ember a sarki boltba jár zsemléért. Ide csak azok juthattak el, akiknek a szívében elég tiszta volt a képzelet, és a szemében csillogott a kíváncsiság. Márpedig Dani és Teca épp ilyenek voltak. A piac bejáratánál egy hatalmas, smaragdzöld mohával benőtt kapu állt, melynek ívén ezüstösen csillogott a felirat: „Ahol a lehetetlen valósággá válik, és a valóság álmokba szövődik.”
Ahogy beléptek, Dani tágra nyílt szemmel körülnézett. A levegő tele volt édes fahéj, frissen sült csillagpor és valami megfoghatatlan, tündéri illatával. A standok… ó, azok a standok! Nem zöldséget vagy gyümölcsöt árultak, hanem sokkal különlegesebb dolgokat. Egyiknél apró üvegcsékben kacagás buborékok ugráltak, a másiknál színes fonálgombolyagok tekeregtek, amelyekből álmokat szőhetett az ember. Volt, ahol a naplementék legszebb színeit árulták, és egy öreg tündérlány a szél suttogását gyűjtötte apró kagylókba.
Dani, akinek a zsebében mindig lapult egy-két különleges csecsebecse, ma egy „időpersellyel” érkezett. Ez egy apró, rézveretes erszény volt, amit a nagymamájától kapott születésnapjára. Azt mondta neki a nagyi, hogy vigyázzon rá, mert benne a legbecsesebb kincs, az idő lapul. Dani persze tudta, hogy az időt nem lehet megfogni, de a perselyben mégis egy apró, aranyló homokóra-medál volt, ami néha huncutul megcsillant, mintha egy-egy percet rejtene magában. Amikor a „Mosolyok és Kacagások” standjánál elhaladtak, Dani annyira elbűvölte a sok vidám buborék, hogy kikapta a perselyt, hogy megmutassa Tecának. Ám a hirtelen mozdulattól egy apró, csillogó, mintha pici aranyporból lett volna, perc kicsúszott az erszényből, és gurult, gurult a kavicsos úton, míg el nem tűnt egy stand alatt.
– Jaj, a percem! – kiáltott fel Dani, és szíve nagyot dobbant ijedtében. – A nagyi azt mondta, minden perc fontos! Utána kell mennem!
Teca, aki mindig higgadtabb volt, azonnal mellé állt. – Ne aggódj, Dani! Két szem többet lát, mint egy. Megkeressük! De merre gurulhatott?
Épp ekkor egy apró, smaragdzöld pikkelyes lény, aki egy „Álomkereskedő” standjánál rendezgette a felhőpárnákat, felkapta a fejét. Pöfi volt ő, egy bébisárkány, aki a piacon segédként dolgozott. Kicsi volt még, alig nagyobb egy tacskónál, de orra, az bizony, különleges volt. Megérezte a legapróbb eltűnt illatot is, legyen az egy elgurult mosoly vagy egy elfeledett gondolat.
– Valami csillogó, aranyló illat! – szimatolta Pöfi, apró orra remegett. – Egy kósza perc! Én is láttam, ahogy elgurult! Segítek! Én ismerem a Varázspiac minden zegét-zugát!
Dani és Teca megörültek a váratlan segítségnek. Pöfi, apró szárnyait megvillogtatva, elindult, és a két gyerek követte. A bébisárkány orra vezette őket, egyenesen a „Kósza Álmok Boltja” felé. Ez egy hatalmas, csigalépcsős torony volt, ahol az elfeledett álmokat gyűjtötték össze, mielőtt végleg elpárologtak volna.
– Ide gurult! – mondta Pöfi, és egy hatalmas, puha felhőpárna alá mutatott. – Ez a Varázspiac egy régi szokása. A kósza percek néha ide menekülnek, hogy meghallgassák az álmokat, amiknek sosem adatott meg a beteljesülés.
Az álomkereskedő, egy ráncos arcú, de kedves hölgy, mosolyogva fogadta őket. – A kis perc? Ó, igen, hallottam, ahogy besurrant. Azt mondta, szeretne meghallgatni egy igazán bátor álmot, mielőtt visszatér a gazdájához. De sajnos, most egy kis bajban vagyok. A rémálom-foszlányok összekeveredtek a szép álmokkal, és nem tudom, melyiket adjam el, és melyiket tároljam el biztonságosan.
Dani, Teca és Pöfi azonnal felajánlották a segítségüket. Órákig válogatták a csillogó, boldog álmokat a sötét, zavaros rémálmoktól. Pöfi apró pofája puffogott a koncentrációtól, Dani szeme élesen pásztázott, Teca pedig türelmesen rendezgette a gombolyagokat. Miközben dolgoztak, sok történetet meséltek egymásnak, nevettek, és még egy-két apró, vicces álmot is megosztottak, amit ők maguk láttak. Amikor végeztek, az álomkereskedő hálásan bólintott.
– A perced továbbgurult, de hagyott nekem egy üzenetet – mondta. – Azt súgta, hogy a legbátrabb álmok azok, amikért együtt küzdenek az emberek. Menjetek a „Nevetéskút” felé, ott keressétek!
A Nevetéskút egy hatalmas, csillogó szökőkút volt, amelyből nem víz, hanem tiszta, csengő nevetés fröcsögött. Körülötte apró üvegcsékben árulták a különböző fajta kacagásokat: volt gyermeki kuncogás, felnőttes hahota, sőt, még a titokzatos, sejtelmes mosoly is. A kút mellett egy vidám, pirospozsgás úr állt, aki a nevetés-buborékokat gyűjtötte apró üvegcsékbe.
– A percem! Itt van? – kérdezte Dani izgatottan.
– Ó, igen! – kiáltott fel a nevetéskereskedő. – Itt ugrált, mint egy huncut kismanó! Azt mondta, meg akarta nézni, honnan jön a legőszintébb nevetés. De sajnos, most a nevetés-buborékok elszöktek, és a nevetéskút alig cseng. Segítenétek nekem visszacsalogatni őket?
Dani, Teca és Pöfi azonnal a kút mellé álltak. Először csak nézték, hogyan próbálja a kereskedő, de aztán eszükbe jutottak a vicces történetek, amiket korábban meséltek. Elkezdtek nevetni, először csak halkan, aztán egyre hangosabban. Pöfi is bekapcsolódott, apró pofájáról kis füstpamacsok jöttek ki, ahogy kuncogott. És csodák csodája! A nevetés visszatért a kútba, a buborékok újra szálltak, és a kereskedő hálásan mosolygott.
– A perced továbbgurult – mondta. – Azt súgta, hogy a legőszintébb nevetés az, ami a szívből fakad, és amit megosztunk egymással. A „Régi Emlékek Sikátora” felé vette az útját, ott keressétek!
A Régi Emlékek Sikátora egy csendesebb, árnyékosabb része volt a piacnak. Itt öreg, bölcs arcú emberek ültek, és apró, üvegbe zárt emlékeket csiszolgattak. Volt, aki egy gyermekkori hintázást nézett, más egy rég elfeledett születésnapot elevenített fel. Sokan szomorúan néztek elgurult perceket, amiket sosem tudtak visszaszerezni.
– A percem! – suttogta Dani, amikor meglátta, hogy az aranyló csillogás egy apró, eldugott pad alatt villan meg, ahol egy ősz hajú néni üldögélt, és egy régi fényképet nézegetett. A néni arcán békés mosoly ült, és a perc, mintha csak melegítené, ott pihent a lábánál.
– A perced nem gurult tovább – mondta halkan a néni, anélkül, hogy felnézett volna. – Itt maradt velem, hogy emlékeztessen arra, hogy minden perc becses kincs. Látjátok, sokan jönnek ide, hogy visszavásárolják az elveszett perceiket, de azokat már nem lehet. Az elveszett idő nem jön vissza. De a ti perced… az nem veszett el. Csak kalandozott egyet.
Dani lehajolt, és óvatosan felvette a csillogó percet. De ahogy a tenyerében tartotta, valami megváltozott benne. Rájött, hogy bár a perce elkószált, ő mégsem veszített semmit. Sőt! Pöfivel és Tecával együtt egy csodálatos kalandban volt része. Segítettek másoknak, nevettek, beszélgettek, és közben annyi új, szép emléket gyűjtöttek.
– Nagyi azt mondta, minden perc fontos – mondta Dani. – És most már tudom, miért. Nem csak az a fontos, amit egyedül csinálunk egy perc alatt, hanem az is, amit együtt élünk meg. A közös nevetés, a közös segítség, a közös kaland – ezek a legértékesebbek.
Teca elmosolyodott, és Pöfi is boldogan bökdöste Dani kezét apró orrával. – A legjobb idő az, amit együtt töltünk! – mondta a bébisárkány, és egy apró, füstös szívecskét fújt a levegőbe.
Dani visszatette a percet az időperselyébe, de most már tudta, hogy az nem csak egy aranyló medál. Sokkal több volt annál: egy emlék arról, hogy a legértékesebb kincs a világon nem az, amit megvehetünk vagy elvehetünk, hanem az a közös idő, amit a barátainkkal tölthetünk. A Varázspiacról hazatérve, Dani és Teca már nem a percek elvesztésén aggódtak, hanem azon, hogyan tölthetik el a hátralévő idejüket a legvidámabban, együtt, tele nevetéssel és kalandokkal.
