A Balaton, ez a csillogó, smaragdzöld tó, tele van titkokkal és meglepetésekkel. Legalábbis Eszti és Marci, a két testvér, így gondolta. Minden nyáron a nagyszüleiknél laktak a tóparti kis faluban, és idejük nagy részét a víz mellett töltötték. Eszti, a tízéves nagylány, okos és megfontolt volt, mindig teli ötletekkel, ha bajba kerültek. Marci, a nyolcéves öccse, igazi kis energiabomba volt, bátor és kalandvágyó, sosem félt semmilyen kihívástól.
Egy forró, napsütéses délelőttön, amikor a tó vize tükörsima volt, és a nádas halkan susogott a szélben, a gyerekek épp a part mentén sétáltak. Kagylókat gyűjtöttek, és a vízben úszkáló kis halakat figyelték, amikor Eszti éles hangon kiáltott fel:
– Marci, nézd csak! Mi az ott?
Marci odaszaladt, és mindketten megmerevedtek a látványtól. A sekély vízben, alig pár méterre a parttól, egy régi, elszakadt halászhálóba gabalyodva feküdt valaki. Nem egy ember volt, és nem is egy állat. Hosszú, göndör, tengerzöld haja volt, és a teste deréktól lefelé pikkelyes uszonyban végződött, mely most szomorúan lógott a vízben. Sellő volt!
Lilla, a sellő, szemei tele voltak félelemmel és könnyekkel. Szája alig mozgott, ahogy suttogta:
– Kérlek… segítsetek! Nem bírom már sokáig! A háló… túl szoros.
Eszti és Marci sosem hitte volna, hogy valaha is találkoznak egy sellővel. A meglepetés hamar átadta helyét a szánalomnak és a tenni akarásnak. Gyorsan a sellőhöz gázoltak. A háló valóban szorosan fogta Lilla uszonyát és derekát, éles szálai mélyen belemaródtak a bőrébe. Hiába próbálták a kis kezükkel kibogozni a csomókat, a háló túl erős és bonyolult volt.
– Nem megy! – sóhajtott Eszti. – Túl erősek a csomók. És túl nehéz vagy, Lilla, nem tudunk kihúzni a vízből, hogy jobban hozzáférjünk a hálóhoz. De a szárazföldön sem maradhatsz! A víz az életed!
Lilla szemei elhomályosultak. – Már érzem, ahogy múlik az erőm. Nincs sok időm…
Ekkor egy ismerős, lassú árnyék úszott el mellettük. Teri, a bölcs teknős volt az, aki gyakran időzött a part közelében, és akivel a gyerekek már sokszor beszélgettek. Teri, aki már számtalan nyarat látott, nyugodt hangon szólt:
– A víz az élete, ahogy Eszti mondja. Nincs sok idő. De ne csüggedjetek! Ti ketten bátrak és okosak vagytok. Emlékeztek Viharkapitányra?
Eszti és Marci összenéztek. Viharkapitány volt a falu legöregebb, legmorcosabb, de talán a legtapasztaltabb halásza. Csónakja mindig makulátlanul tiszta volt, és sosem tűrte a rendetlenséget. A gyerekek féltek tőle, mert a Kapitány mindig dühösnek tűnt, de tudták, hogy a szíve mélyén jó ember.
– De Viharkapitány… ő nem hisz a sellőkben! – mondta Marci.
– Talán nem hisz a mesékben, de hisz a rendben és a tisztaságban – felelte Teri, majd lassan továbbúszott, magára hagyva a testvéreket a feladattal.
Eszti és Marci elgondolkodtak. Hogyan győzzék meg Viharkapitányt? Eszti szeme felvillant. – Megvan! Gyere, Marci!
Rohantak a falu felé, ahol Viharkapitány épp a hálóit javítgatta a csónakháza előtt. Morcosan bámulta a vizet, és a pipájából gomolygó füstfelhők eltakarták az arcát.
– Jó napot, Viharkapitány! – lihegte Eszti.
A Kapitány csak morgott válaszul.
– Kapitány – folytatta Marci, aki a bátrabb volt kettejük közül –, találtunk valamit a parton! Egy hatalmas, elszakadt hálóba akadt valami! Nagy és nehéz, és nagyon elrontja a partot!
Viharkapitány felkapta a fejét. Elszakadt háló? A rendetlenséget nem tűrte! – Háló? És elrontja a partot? Hát a fene egye meg! Mutassátok! Az én hálóimat mindig tisztán tartom, biztos valami más sületlenség!
Bár a Kapitány még mindig morcos volt, a kíváncsiság és a rend iránti vágya erősebbnek bizonyult. Felpattant, és a gyerekek nyomába eredt, kezében egy kampós bottal, amivel a vízi növényeket szokta eltávolítani. A gyerekek vezették őt Lilla rejtekhelyéhez.
Ahogy közeledtek, Viharkapitány tekintete meglepetten tágult. Először csak a hálót látta, aztán a benne lévő különös formát. – Hát a fene egye meg… Ez tényleg… egy különleges hal! – mondta, miközben a pipája majdnem kiesett a szájából. A sellő szót persze nem mondta ki, de a hangjában ott volt a döbbenet.
Lilla, aki már alig lélegzett, reménykedve nézett a Kapitányra. Viharkapitány, bár próbálta megőrizni a morcos álcáját, nem tudta figyelmen kívül hagyni a sellő kétségbeesett tekintetét. Tudta, hogy ez nem egy hétköznapi hal, és sürgősen segíteni kell rajta.
– Jól van, jól van! – dünnyögte. – Hozzatok egy kést, és a kis talicskát a csónakházból! Valahogy el kell vinnünk a mélyebb vízbe.
Eszti és Marci boldogan rohantak. Pillanatok alatt visszatértek, Eszti egy éles késsel, Marci pedig a Kapitány kis, erős talicskájával, amivel a halászládákat szokta szállítani. Viharkapitány óvatosan, de határozottan nekilátott a háló felvágásának. A gyerekek segítettek, amennyire tudtak, tartották a háló szélét, hogy a Kapitány könnyebben dolgozhasson.
Percekig tartott a munka. A háló szálai makacsul ellenálltak, de Viharkapitány tapasztalt keze, és Eszti precíz mozdulatai, Marci erős segítsége végül győzött. Lassan, óvatosan megszabadították Lillát a fogságból. A sellő felsóhajtott, de még túl gyenge volt ahhoz, hogy mozogjon.
– Most pedig a talicskára! – mondta Viharkapitány. – Óvatosan, fiúk! Ne bántsuk a farkát! Eszti, te tartsd a fejét, Marci, te segíts nekem a talicska tolni!
Nagy óvatossággal, de gyorsan a talicskára emelték Lillát. A homokos parttól a mélyebb víz felé vezető út nehéz volt. A talicska kerekei belesüllyedtek a laza homokba, de Eszti és Marci minden erejükkel tolták, Viharkapitány pedig hátulról segítette, emelte.
Végre elérték azt a pontot, ahol a víz már combközépig ért. Lassan, óvatosan leengedték a talicskát, és Lilla uszonya megérintette a hűs vizet. Egy pillanatra megremegett, aztán érezte, ahogy az ereje visszatér. Egy mély lélegzetet vett, és kecsesen lecsúszott a talicskáról a tó ölelő vizébe.
– Ó, mennyei érzés! – suttogta, hangja ezüstösen csengett. – Köszönöm! Köszönöm nektek! Soha nem felejtem el a jóságotokat!
Lilla egy utolsó, hálás pillantást vetett a gyerekekre és a Kapitányra, majd egy elegáns mozdulattal elúszott a mélybe. A zöld haja utána libegett, és a víz felszínén csak apró hullámok jelezték, hogy ott járt.
Viharkapitány némán állt. A pipája kihunyt a szájában, és a morcos arca elsimult. Szemében csillogó, valami megmagyarázhatatlan fény volt. Hosszú percekig nézte a tó fodrozódó felszínét, majd megköszörülte a torkát.
– Hát… ilyet még én sem láttam – mondta végül, hangja halkabb volt, mint valaha. – Ti, gyerekek, nagyobb szívetek van, mint sok felnőttnek. És nagyobb eszetek is. Sosem gondoltam volna, hogy… sellő. De mégis.
Eszti és Marci összenéztek, és elmosolyodtak. Büszkeség és öröm töltötte el a szívüket. Nemcsak egy sellőt mentettek meg, hanem még Viharkapitányt is meglepték, és talán egy kicsit meglágyították a szívét.
Hazafelé menet, kézen fogva sétáltak a parton. A nap már lemenőben volt, és aranyfényben úszott a tó. Megtanulták, hogy az összefogás ereje határtalan. Nem számít, milyen kicsik vagyunk, ha van bátorságunk, eszünk és segítünk egymásnak, bármilyen nagy akadályt legyőzhetünk. És néha még egy morcos kapitány szívét is meglágyíthatjuk, ha a jó ügyért cselekszünk.
A Balaton ezután még több titkot tartogatott számukra, de egy dologban biztosak voltak: soha nem felejtik el Lilla, a sellő történetét, és azt a napot, amikor megtanulták, hogy az igazi erő a szívben és az együttműködésben rejlik.
