Valamikor régen, egy messzi-messzi királyságban, ahol a kastélyok tornyai az égbe nyúltak, és a sűrű erdők titkokat rejtettek, élt egy apród. A neve Bertalan volt, és bár szíve aranyból volt, bátorsága olykor elszállt, mint a szél. Bertalan, az apród, félénk volt. Annyira félénk, hogy ha nagyok beszélgettek, ő inkább a lábát bámulta, mintsem hogy megszólaljon. A hangja, ha mégis előjött, olyan vékonyka volt, mint egy őszi levél suttogása, és elnyelte a lovagok zajos nevetése, a konyhai sürgés-forgás, vagy Miklós mester, a főlovag dörgedelmes parancsai.
Miklós mester, Bertalan oktatója, maga is egy szikla volt. Erős, egyenes, és a hangja, ó, az olyan volt, mint a viharos tenger zúgása. Bertalan tisztelte őt, de félt is tőle. Miklós mester azt tanította, hogy a lovagoknak bátornak kell lenniük, kiállniuk a gyengékért, és harcolniuk az igazságért. Bertalan pedig, bár minden vágya az volt, hogy lovag lehessen, úgy érezte, sosem lesz elég bátor. Hogyan lehetne valaki lovag, ha még egy egyszerű kérdést sem mer feltenni a mesterének?
A kastélyban élt Ilona hercegnő is. Ő gyönyörű volt, mint a tavaszi hajnal, és kedves, mint a virágok illata. Ilona hercegnő gyakran sétált a vár udvarán, és észrevette Bertalant. Látta, ahogy a fiú szorgalmasan végzi a dolgát, ahogy félszegen mosolyog, ha ránéznek, és ahogy a tekintete gyakran elkalandozik a távoli erdő felé. Ilona hercegnő tudta, hogy Bertalan szíve tiszta, még ha a szája zárva is marad.
Egy napon Bertalan a lovak istállóját takarította, ami az erdő széléhez közel esett. A fák lombjai sűrűn borultak az öreg falakra, és a szél susogása mindig hozott valami titokzatos üzenetet a mélyből. Bertalan szerette ezt a helyet, mert itt senki sem kérdezett tőle semmit, és csendben, a maga tempójában dolgozhatott. Ahogy éppen a szénát lapátolta, egy furcsa, halk hang ütötte meg a fülét. Olyan volt, mint egy nyöszörgés, egy sírás, de nem emberi. Inkább valami apró, elveszett állat hangjára emlékeztetett.
Bertalan abbahagyta a munkát, és fülelt. A többi apród hangosan beszélgetett a konyha felől, Miklós mester éppen a lovagoknak tartott kiképzést a gyakorlótéren – a kardok csattogása és a mester hangja elnyomta volna a halk sírást, ha valaki nem figyel oda igazán. De Bertalan, aki mindig csendben volt, megtanult figyelni. A halk hangokat is meghallotta, a rejtett üzeneteket is megértette. A sírás megint hallatszott, most mintha közelebb lett volna, és sokkal szomorúbban csengett, mint az előbb.
Bertalan szíve összeszorult. Valaki bajban van. A félénksége egy pillanatra elpárolgott, elmosta az aggodalom. Odament az erdő széléhez, és benézett a sűrű bozótba. A levelek között, egy kidőlt fa gyökerei között kuporgott egy apró lény. Nem volt nagyobb egy nagyobb kutyánál, és a bőre pikkelyes volt, a színe pedig olyan zöld, mint a friss tavaszi fű. Két kis szárnya volt a hátán, melyek még nem nőttek nagyra, és a szeme könnyes volt, mint az esőcseppek a fűszálon. Egy kis sárkány volt.
Bertalan sosem látott még sárkányt ilyen közelről, és a mesékben mindig félelmetes, tűzokádó szörnyekként írták le őket. De ez az apró lény nem volt félelmetes. Csak szomorú és elveszett. A kis sárkány észrevette Bertalant, és ijedten bújt még jobban a gyökerek közé. A sírása elhalkult, majd teljesen elnémult.
„Szia” – suttogta Bertalan. A saját hangja is meglepte. Olyan halk volt, mint egy szellő. „Ne félj. Nem bántalak.”
A kis sárkány lassan kikukucskált. Nagy, aranybarna szemeiben félelem és kíváncsiság vegyült. Bertalan lassan letérdelt, és kinyújtotta a kezét. „Én Bertalan vagyok. Mi a neved?”
A kis sárkány bizonytalanul közelebb jött, és apró, pikkelyes orrával megérintette Bertalan ujját. Ekkor Bertalan valahogy megértette, hogy a sárkány neve Levi. És azt is megértette, hogy Levi eltévedt. Messziről jött, a Sárkányok Hegyei közül, és elszakadt a családjától. A szíve szakadt meg, amikor arra gondolt, milyen elveszettnek és egyedül érezheti magát ez a pici lény.
Bertalan tudta, hogy segítenie kell. A félénksége még mindig ott volt, mint egy szürke ködfátyol a lelkében, de a Levi iránti szánalom és a segítőkészség erősebbnek bizonyult. Azt is tudta, hogy Miklós mester és a többi lovag valószínűleg nem örülne egy sárkánynak a kastély közelében, még akkor sem, ha az csak egy apró, elveszett sárkánybébi. Ezért titokban kell cselekednie.
„Majd én segítek hazatalálni, Levi” – mondta Bertalan, és a kis sárkány mintha megértette volna. Bújt a fiú lábához, és halkan felsóhajtott.
A következő napokban Bertalan minden szabad percét Levivvel töltötte. Etette, gondozta, és a térképeket tanulmányozta, hogy megtalálja a Sárkányok Hegyeit. Ez egy hosszú és veszélyes út lett volna egyedül, de Bertalan nem gondolt a veszélyekre. Csak arra gondolt, hogy Levinek haza kell jutnia. A bátorság, amit Miklós mester mindig olyan hangosan emlegetett, most nem egy üvöltő parancs volt, hanem egy halk, kitartó elhatározás, ami Bertalan szívében égett.
Eljött az indulás napja. Bertalan hajnalban, még mielőtt a kastély felébredt volna, kiszökött Levivvel. Egy kis tarisznyába pakolt élelmet, és egy régi takarót, ha Levinek fáznia kellene. A kis sárkány vidáman bújt a fiú vállához, és apró szárnyait meg-meglebegtette. Az út hosszú volt. Átkeltek patakokon, átsétáltak sűrű erdőkön, és megmásztak kisebb dombokat. Bertalan sosem panaszkodott, még akkor sem, ha fáradt volt. Tudta, hogy ő Levi egyetlen reménye.
Egy este, amikor már sötétedett, és egyre feljebb értek a hegyekbe, Bertalan meghallott valamit. Ezúttal nem egy sírás volt, hanem egy mély, zengő hang, ami mintha a hegyekből jött volna. Levi is megérezte, mert izgatottan kezdett mocorogni a vállán. A hang egyre közelebb jött, és Bertalan felismerte, hogy az egy sárkány hangja. Nem egy kis sárkányé, hanem egy nagy, felnőtt sárkányé.
Hirtelen, egy szikla mögül előtűnt egy hatalmas, zöld sárkány, a szemei olyan ragyogóak voltak, mint két smaragd. Mögötte még két sárkány jelent meg. Levi boldogan felsikoltott, és leugrott Bertalan válláról. Szárnyait kibontva a szülei felé repült. A nagy sárkányok örömmel fogadták a kicsit, és ahogy Bertalan nézte a megható találkozást, a szíve megtelt melegséggel.
Levi anyja, egy gyönyörű, bölcs tekintetű sárkány, odalépett Bertalanhoz. Lekuporodott, és apró sárkányorrát a fiú felé nyújtotta. Bertalan egy pillanatra megrettent a hatalmas lénytől, de aztán eszébe jutott, hogy ő Levi barátja. Levi anyja halkan, de mélyen zúgva megköszönte neki, hogy hazahozta a fiát. A sárkányok sosem felejtik el a jóságot.
Bertalan elköszönt Levivtől és családjától, és elindult visszafelé a kastélyba. Az út most sokkal könnyebbnek tűnt, a szíve pedig sokkal könnyebb volt, mint valaha. A félénkség még mindig ott volt benne, de most már tudta, hogy az nem határozza meg őt. Rájött, hogy a bátorság nem zajos és nem kell hozzá kardot forgatni. A bátorság az, amikor valaki csendben, kitartóan megteszi, amit helyesnek érez, még akkor is, ha fél. Az a bátorság, amikor valaki meghallja a halk sírást, amit mások elengednek a fülük mellett, és segíteni indul.
Amikor Bertalan visszatért a kastélyba, Miklós mester éppen a lovagoknak magyarázott valamit. Ilona hercegnő a kertben sétált. Bertalan, aki most már nem csak a lábát bámulta, felemelte a fejét. A szemei ragyogtak, és bár nem mondott semmit a nagy kalandjáról, egy belső fény sugárzott belőle. Ilona hercegnő meglátta őt, és egy pillanatra a tekintetük találkozott. A hercegnő elmosolyodott, és Bertalan is elmosolyodott. Most már tudta, hogy egy napon ő is igazi lovag lesz. Nem a hangos szavak, hanem a tettek, a kitartás és a tiszta szív teszi az embert azzá.
És attól a naptól fogva Bertalan még mindig csendes maradt, de a csendje már nem a félelemből fakadt, hanem a bölcsességből. Tudta, hogy a legnagyobb hőstettek gyakran a legcsendesebb szívekben születnek.
