Egyszer volt, hol nem volt, egy kisvárosban élt egy élénk, kíváncsi kisfiú, akit Robinak hívtak. Robi nagyon szerette az iskolát, főleg a rajzórákat, mert itt engedhetett szabadon a fantáziájának. Volt neki egy varázslatos ceruzája, ami mindig jól rajzolt, de volt egy másik barátja is, akit nem túl sokan vettek komolyan: a rakoncátlan radír.
Ez a radír nem akármilyen radír volt! Amikor Robi letette az asztalra, úgy tűnt, mintha épp csak lazítana a napfényben, de amint Robi nem figyelt, azonnal nekilátott, hogy saját magának alkosson egy kis kalandot!
Egy szép reggel Robi izgatottan ült le az íróasztalához. A tanár, Mária néni, megkérte a gyerekeket, hogy rajzoljanak egy szörnyet a szörnyek napja alkalmából. Robi azonnal nekilátott, és a ceruzája sebesen repkedett a papíron.
Ahogy már a szörny fejét formálta, a radír hirtelen felpattant, és odasúgott Robinak: „Hé, Robi! Változtassuk meg a rajzot! Legyen inkább egy szuperhős szörny!”
Robi felnevetett, de az ötlet tetszett neki, így a ceruzája most már hófehér meztelen szörny helyett zöld, pörfektusz szuperhőssé változtatta a szörnyet. A radír viszont nem állt meg! Hirtelen leszaladt a papírról, és kicsit eltúlozta a dolgot: átrajzolta a szuperhős szörny lábait, ami egy hatalmas, pörgéssel befejeződött tánccal végződött!
„Állj meg!” kiáltotta Robi, de a radír nem hallgatott. Fogta magát, és egyenesen a hajába ugrott! „Táncolni akarok!” – kiáltotta a rakoncátlan radír, miközben Robi szürke haját csíkosra pingálta.
Mire Robi végre elkészítette a rajzát, már a radír próbálta felvenni a táncparkett sztárjának járását. Edvitt egy hatalmas, színes köröket az asztalon, amiket aztán Robi örömmel nézett.
„Mária néni!” kiáltotta Robi, miközben a radír épp a lábát próbálta átszínezni kék és piros csíkokra. „Nézd meg az én meseszörnyem!”
Mária néni odajött, és mikor meglátta a papíron táncoló, színes lavinában gördülő rakoncátlan radírt, a tanárnő egyszerűen nevetett. „Robi, ez egy csodás szörny, de úgy látom, a radírod sokkal nagyobb sztár, mint maga a rajz!”
A gyerekek csak nevettek, Robi pedig azt mondta a radírnak, hogy bár szórakoztató a tánc, néha jobb, ha inkább a ceruza mellett marad. A radír igent mondott, de közben titokban eltervezte, hogy legközelebb egy igazi balett táncot mutat be!
Az órák végén barátok lettek, és aznap változóan ruha és hajszín gyűjteménye is lett, ami néha kicsit elragadtatta a figyelmet, de a gyerekek mindig boldogan rajzolták meg a mesés kalandokat.
Így boldogan éltek, soha véget nem érő táncokkal és igazi művészeti kalandokkal a mindennapokban.
A mese vége.
