Sári, az álmodozó kislány, mindig is a felhők között járt. Nem a lába, hanem a gondolatai. A szemei gyakran révedtek a távolba, a szürke falak mögé, ahol a képzelet szárnyalt. Különösen szerette az éjszakát, amikor a csillagok milliárdnyi apró lámpásként világítottak az égbolton, és a Hold ezüstös fénye titokzatos fátylat borított a világra. Ilyenkor Sári a puha ágyában fekve, a takaró alá bújva, édes álmokba merült.
Egy ilyen éjszakán, ahogy a bársonyos sötétség elnyelte a szoba utolsó fénycsíkját is, Sári szempillái lecsukódtak. Azonban ez az elalvás más volt, mint a többi. Nem a megszokott, puha homályba süllyedt, hanem mintha egy könnyű, hűvös lehelet simogatta volna meg az arcát. Egy pillanat alatt már nem az ágyában feküdt, hanem egy puha, csillogó felhőn ringatózott, ami áttetsző és ezüstösen fénylő vattacukorra emlékeztetett.
– Üdvözöllek, Sári! – szólt egy lágy hang, mint ezer apró harangocska csilingelése. Sári körülnézett, és megpillantotta Párát, az álomfelhőt. Pára gomolygó, ezüstös ködfátyol volt, két csillogó szempárral, ami szeretettel nézett rá. – Én vagyok Pára, aki az álmok birodalmába kalauzol téged. Ma éjjel különleges utazás vár rád.
Sári szemei elkerekedtek a meglepetéstől és az izgalomtól. – Utazás? Hová?
– Az álmok országába, a csillagvonattal! – felelte Pára, és kecsesen intett a távolba.
Sári arra nézett, amerre Pára mutatott, és elakadt a lélegzete. A messzeségből, a Tejút csillámporos sávján egy csillogó vonat közeledett. Nem a megszokott földi szerelvény volt, hanem mintha maga az éjszakai égbolt öltött volna testet. Kocsijai áttetszőek voltak, ablakai csillagokból szőttek, mozdonya ragyogó üstökösként húzott maga után hosszú, aranyló csóvát.
A vonat lassan, szinte hangtalanul megállt mellettük. Ajtaja hívogatóan tárult fel, és egy méltóságteljes alak lépett elő. Magas volt, sötétkék öltözékét apró, hímzett csillagok díszítették, sapkáján fényesen ragyogó üstökös pompázott. Hosszú, ezüstös szakálla volt, és a szemei úgy csillogtak, mint a legfényesebb csillagok az éjszakában.
– Jó estét, ifjú utazó! – köszöntötte barátságosan. – Én vagyok Kalauz, a csillagvonat őre és vezetője. Készen állsz az utazásra?
Sári bólintott, szíve dobogott az izgalomtól. Pára gyengéden a vonatba segítette, és Kalauz is felszállt. A vonat ajtaja nesztelenül becsukódott, és a szerelvény halk zúgással elindult, egyre mélyebbre repítve őket az álmok végtelen birodalmába.
Az első megálló egy gyönyörű, lebegő sziget volt, ahol az égbolt lila és narancssárga árnyalatokban pompázott, és a fák levelei apró, csillogó drágakövek voltak. A szigeten apró, félénk lények bújtak meg a virágok között.
– Ez a Félénk Álmok Szigete – magyarázta Kalauz. – Itt laknak azok az álmok, amik még nem mertek valóra válni.
Sári látta, ahogy egy apró, szárnyas lény remegve néz ki egy hatalmas, fényes lótuszvirág mögül. Színes szárnyai voltak, de sosem merte kiterjeszteni őket.
– Miért fél? – kérdezte Sári.
– Attól fél, hogy leesik, ha repülni próbál – mondta Kalauz. – Pedig a szárnyai erősek. Egyedül a félelem tartja vissza.
Sári elgondolkodott. Odasétált a lótuszvirághoz, és gyengéden megszólította a lényt. – Ne félj! Próbáld meg! Mi van, ha sikerül!
A kis lény meglepve nézett Sárira, majd lassan, nagyon lassan kiterjesztette a szárnyait. Egy apró, bátortalan ugrással a levegőbe emelkedett, és bár eleinte inogva, de végül kecsesen lebegett a virágok felett. A szigeten lévő többi lény is felbátorodott, és hamarosan színes szárnyak suhogása töltötte be a levegőt.
– Látod, Sári? – mosolygott Kalauz. – Az első titok az, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, ha a félelem ellenére is megpróbáljuk. Ezzel az álommal is ez történt.
A vonat tovább robogott, és a következő megálló egy édes illatú, Holdfényes rét volt, ahol a fű ezüstösen csillogott, és a virágok éjszakai méheket csalogattak. A rét közepén egy hatalmas, ragyogó tó terült el, aminek vize tiszta volt, mint a legfényesebb gyémánt.
– Ez az Elfeledett Jóságok Tava – mondta Kalauz. – Ide kerülnek azok a kedves szavak és tettek, amiket az emberek elfelejtenek.
Sári látta, ahogy apró, fénylő buborékok emelkednek fel a tó mélyéről, mindegyikben egy-egy elfeledett mosoly, egy kedves szó, egy segítő kéz lenyomata. A buborékok azonban nem tudtak a felszínre törni, valami láthatatlan erő visszatartotta őket.
Hirtelen egy fenséges, ezüstösen ragyogó lény lépett ki az erdő széléről. Hosszú, spirális szarva, mint a Hold sarlója, sörénye és farka úgy hullámzott, mint a csillagok fénye. Szemei mélykék színűek voltak, és jóság sugárzott belőlük.
– Ő Holdunikornis, az éji társ – mutatta be Kalauz. – Segít az álmoknak, hogy megtalálják az útjukat.
Holdunikornis kecsesen a tó partjára lépett, és lehajtotta a fejét a vízhez. Hosszú szarvának hegye megérintette a tó felszínét, és abban a pillanatban a víz felpezsdült, és az összes fénylő buborék egyszerre tört a felszínre, majd szétpattant, betöltve a rétet egy meleg, szeretetteljes fénnyel.
– A második titok, Sári – szólalt meg Holdunikornis a gondolataiban, a hangja lágy volt, mint a selyem –, hogy a jóság sosem vész el. Még ha el is felejtik, mindig ott van, és egy apró érintés, egy kedves gesztus újra felélesztheti. A jóság ereje határtalan.
A vonat tovább repítette őket az éjszakai égbolton, és Sári egyre inkább érezte, hogy valami fontosat tanul. A Holdunikornis is felszállt a vonatra, és Sári mellé ült, csendesen, de mégis jelenlétével betöltve a teret.
A harmadik megálló egy hatalmas, átlátszó kristálypalota volt, ami a csillagok között lebegett. Ablakaiból milliónyi fénysugár tört elő, és mindegyik sugár egy-egy emberi kívánságot rejtett.
– Ez a Kívánságok Palotája – magyarázta Kalauz. – Itt gyűlnek össze az éjszakai kívánságok, amiket az emberek elküldenek az égbe.
Sári látta, hogy a kívánságok, bár fényesek voltak, mégis mintha üvegfal mögött lennének, elérhetetlenül.
– Miért nem válnak valóra? – kérdezte Sári szomorúan.
– Mert az éjszakai kívánságok csak álomporból vannak – mondta Holdunikornis. – Csodálatosak, de önmagukban nem elég erősek ahhoz, hogy áttörjék a valóság falát.
– Akkor sosem válnak valóra a kívánságok? – kérdezte Sári csalódottan.
Kalauz és Holdunikornis egymásra néztek, majd mosolyogva Sárira fordultak.
– Dehogynem, Sári! – mondta Kalauz. – Csak nem itt, az álmok országában.
– Az álmok országa a kezdet – folytatta Holdunikornis. – Itt születnek a gondolatok, vágyak, remények. Itt merjük elképzelni a legmerészebb dolgokat. De valóra váltásukhoz a nappal erejére van szükség.
– A nappal erejére? – kérdezte Sári.
– Igen! – felelte Kalauz. – A napsütésre, ami energiát ad. A tettekre, a munkára, a kitartásra, amivel követjük álmainkat. Az éjszaka megmutatja, mit szeretnénk, a nappal pedig segít elérni.
– A kívánságok, amiket éjszaka elküldesz, csak akkor kapnak igazi erőt, ha nappal is hiszel bennük, és teszel értük – magyarázta Holdunikornis. – Ha elkezdesz dolgozni rajta, ha megpróbálod, ha nem adod fel. Akkor az álomporból valóság lesz.
Ahogy Holdunikornis befejezte szavait, a vonat hirtelen felgyorsult. Az ablakokon át Sári látta, hogy az éjszakai égbolt színei megváltoznak. A sötétkék mélyebb lilába, majd rózsaszínbe, végül aranyló narancsba váltott. A csillagok elhalványultak, és a horizonton egyre fényesebb lett.
– Közeledünk a Hajnali Peronhoz – mondta Kalauz. – Itt ér véget az utazásod.
A vonat lelassult, és egy gyönyörű, harmatos, napfényben úszó peronon állt meg. A levegő friss volt és tiszta, tele madárcsicsergéssel.
– Emlékezz, Sári – mondta Holdunikornis, mielőtt kecsesen leugrott volna a vonatról, és eltűnt volna a felkelő Nap sugarai között –, az álmok vezetnek, de a tettek visznek célba.
– A legnagyobb titok, Sári – tette hozzá Kalauz, miközben kinyitotta a vonat ajtaját –, hogy minden kívánság, ami a szívedben él, valóra válhat. Csak ne felejtsd el, hogy a nappalok adják hozzá az erőt. Ne csak álmodozz, hanem tégy is érte!
Sári kilépett a vonatból a Hajnali Peronra. A puha fű simogatta a talpát, a Nap meleg sugara az arcát. Egy pillanat alatt azonban minden szertefoszlott.
Sári kinyitotta a szemét. A szobájában feküdt, a takarója alatt. A Nap első sugarai éppen beszűrődtek az ablakon. A szobája ismerős volt, de Sári mégis másképp nézett rá. A szíve tele volt melegséggel és elszántsággal.
Felkelt az ágyból, és odasétált az ablakhoz. Kinyitotta, és mélyen belélegezte a friss reggeli levegőt. Emlékezett mindenre: Párára, Kalauzra, a Holdunikornisra, a csillagvonatra, és a titkokra, amiket megtanult.
A mai naptól nem csak álmodozni fog. Tudta, legszebb kívánságait, legmerészebb álmait nem csak éjszaka dédelgetheti. Nappal, a Nap fényében, tettekkel és kitartással valóra válthatja őket.
Mosolyogva nézett a felkelő Napba, és tudta, hogy ez a nap tele lesz lehetőségekkel. Egy új nap, egy új kezdet, tele valóra váltható álmokkal.
