Egy napfényes délelőtt Susi és Tekergő boldogan néztek végig négy kis kölykükön, ahogy a kertben játszottak. Három kislányuk – Cuki, Pelyhes és Pici – békésen labdázott, de Csibész, a kisfiú, folyton mást akart csinálni. Mindig felfedezni való kalandokat keresett.
– Csibész, gyere, játssz velünk! – kiáltotta Cuki, de Csibész csak megvonta a vállát.
– Nem! Én nem akarok labdázni. Én igazi kutya akarok lenni! – mondta Csibész.
Susi és Tekergő összenéztek. Susi aggodalmasan csóválta a fejét.
– Tekergő, mit tegyünk Csibésszel? Folyton csak azt hajtogatja, hogy „igazi kutya” akar lenni – súgta oda a férjének.
Tekergő elmosolyodott, hiszen valamikor ő is pont olyan volt, mint Csibész.
– Hagyd csak, Susi. Majd megérti, hogy mi az igazán fontos. Néha a kölyköknek maguknak kell megtanulni a leckéket – válaszolta Tekergő biztatóan.
Csibész álma a „valódi” kutyalétről
Délután Csibész a kert sarkában álmodozott. Ahogy nézte a távolban elhaladó utcai kutyákat, elképzelte magát, amint szabadon kóborol a világban.
– Milyen menő lehet a szabadban aludni, és kukákból enni, mint a nagy kutyák! – gondolta. – Nem olyan nyámnyila, mint itt lenni, ahol mindig csak kényeztetnek!
Ekkor Tekergő odalépett hozzá, és leült mellé.
– Mit csinálsz itt egyedül, Csibész? – kérdezte kedvesen.
– Apa, én olyan akarok lenni, mint te régen. Szabadon akarok élni, kóborolni, és nem akarom, hogy a gazdik babusgassanak! Az igazi kutyák azok, akik maguknak szerzik meg az ennivalót, ugye? – mondta lelkesen Csibész, csillogó szemekkel.
Tekergő egy pillanatra elgondolkodott, majd mélyet sóhajtott.
– Tudod, fiam, régen én is úgy gondoltam, hogy a kóbor élet a legjobb. De hidd el, az nem olyan könnyű, mint amilyennek most látod – mondta. – Az utcán élni tele van veszélyekkel, és nem mindig találsz ennivalót vagy biztonságos helyet. És… nincs ott senki, aki szeretne és vigyázna rád.
Csibész azonban makacsul csóválta a fejét.
– De én ezt akarom! Én erős vagyok, és biztos vagyok benne, hogy tudnék vigyázni magamra! – tiltakozott.
– Hát, ha ennyire biztos vagy benne… – Tekergő szomorúan nézett rá. – Csak vigyázz magadra, fiam. A világ sokkal nagyobb és félelmetesebb, mint ahogy elképzeled.
Csibész nem figyelt. Már csak arra várt, hogy megszökhessen, és valóra váltsa az álmát az igazi kutyaéletről.
Csibész elszökik
Az éj leszállt, és a ház csendes volt. Mindenki békésen aludt, de Csibész nem tudott nyugton maradni. Türelmetlenül nézett ki a kertre, ahol a holdfény világította meg a fűt.
– Itt az idő! – suttogta izgatottan.
Lassan kibújt a kutyaházból, figyelve, hogy senki ne vegye észre. Ahogy a kerítéshez ért, gyorsan átugrott rajta, és már az utcán volt.
– Végre szabad vagyok! – kiáltotta boldogan, miközben elkezdett futni a város felé.
Először minden tökéletesnek tűnt. Csibész szaladt, szagolgatta az utcákat, és felfedezett egy kidőlt kukát is, tele maradék ételekkel.
– Na, ez aztán a kutyaélet! – mondta magában, miközben egy félig megrágott csontot talált a szemét között.
Egész éjjel futkosott, kergette a macskákat, és élvezte a szabadságot. De ahogy hajnalodott, egyre hidegebb lett. Csibész fázósan összehúzta magát egy kapualjban.
– Talán nem ártana egy kicsit aludni – gondolta, de a kemény beton nem volt olyan kényelmes, mint a puha takarója otthon.
Az utcai élet nehézségei
Másnap reggelre Csibész már nem volt olyan biztos abban, hogy ez az élet olyan csodás. Éhesen és fáradtan bóklászott az utcákon, amikor egyszer csak egy mély hangot hallott a háta mögött.
– Hé, te! Mit keresel itt? Ez a mi területünk! – mordult rá egy nagy, csapzott kóbor kutya.
Csibész hátrahőkölt, ahogy a kutya és két másik társa körbevette őt.
– Én… csak keresek valami ennivalót – válaszolta Csibész félénken.
– Ez nem így megy, kispajtás! Itt az van, amit mi mondunk – válaszolta a legnagyobb kutya, majd fenyegetően előrelépett.
Csibész próbált visszavonulni, de a kutyák egyre szorosabbra vették a gyűrűt körülötte. Ekkor hirtelen egy nagy csattanást hallottak: a közelben egy kukásautó érkezett, és a kutyák gyorsan eliszkoltak.
Csibész megkönnyebbülten lélegzett fel, de rájött, hogy mennyire veszélyes lehet az utcai élet.
– Apa mondta, hogy nem lesz könnyű – suttogta magának. – Talán nem is volt olyan jó ötlet megszökni.
De a nehézségek csak most kezdődtek, mert hamarosan egy másik veszély leselkedett rá: a sintér autójának közeledő hangját hallotta meg.
– Ez nem lehet jó jel! – gondolta Csibész, és rohanvást menekülni kezdett.
A sintér fenyegetése
Csibész pánikszerűen futott, ahogy a sintér autójának hangja egyre közeledett. A jármű reflektorai pásztázták az utcát, és Csibész tudta, hogy ha elkapják, bajba kerülhet.
– Muszáj elbújnom! – mondta magában, miközben egy szűk sikátorba kanyarodott be.
Bújkált a szemétkupacok mögött, és reszketve figyelte, ahogy az autó lassan elhajt. Csibész megkönnyebbült, de a félelem ott motoszkált benne.
– Apa igazat mondott. Az utcán tényleg veszélyek leselkednek rám. Minden napra jut valami, amitől tartanom kell – sóhajtott.
Ahogy egyre fáradtabb és éhesebb lett, Csibész kezdte megbánni, hogy elszökött.
– Nem ilyen életről álmodtam… – suttogta szomorúan. Ekkor a fejében megjelent Susi és Tekergő képe, ahogy aggódva keresik őt. A szívében érezte, hogy hiányoznak neki.
A visszaút a családhoz
Egy hideg, esős éjszakán Csibész teljesen elhagyatottnak érezte magát. Az utcák üresek voltak, és nem talált sehol menedéket. Az éhes, elcsigázott kis kutya a szűk sikátorban összegömbölyödött, de a hideg betonon feküdni már egyáltalán nem tűnt olyan kalandosnak.
– Hiányzik a meleg takaróm… és a testvéreim – gondolta, ahogy a cseppek az orrára hullottak. – És leginkább anya és apa.
Rájött, hogy az, amit „igazi kutyalétnek” hitt, valójában nem az, amire szüksége van. Csibész felállt, és reszketve elindult hazafelé.
– Remélem, még nem haragszanak rám – motyogta, miközben az utcákon keresztül próbált visszatalálni a házukhoz.
Végül meglátta a jól ismert házat, és a szívében boldogság töltötte el. A kerítésen átugorva a kutyaház felé vette az irányt.
Boldog befejezés
Ahogy Csibész belépett a kertbe, Susi azonnal felkapta a fejét, és Tekergő is éberen figyelt.
– Csibész! – kiáltotta Susi örömmel, és odaszaladt hozzá, hogy megölelje. Tekergő is közelebb lépett, és mosolyogva rázta meg a fejét.
– Tudtam, hogy visszajössz – mondta Tekergő, és megnyalta Csibész fejét.
– Apa, annyira sajnálom, hogy nem hallgattam rád… Az utcán élni sokkal nehezebb, mint gondoltam – mondta Csibész bűntudatosan, miközben a család körülvette őt. – Azt hittem, az igazi kutyaélet az utcán van, de most már tudom, hogy az igazi boldogság itt van veletek.
Susi és Tekergő mosolyogtak, és a kölykök is örömmel üdvözölték Csibészt.
– Az a fontos, hogy hazajöttél, kicsim – mondta Susi szeretettel.
– És most már tudod, hogy az igazi kutyaélet nem arról szól, hogy hol alszol vagy mit eszel. Hanem arról, hogy szereted a családod, és hogy vigyáznak rád – tette hozzá Tekergő.
Csibész boldogan bújt a családjához, és megfogadta, hogy többé nem vágyik másra, csak arra, hogy velük legyen. A kalandokból tanult, és most már tudta, hogy a szeretet és az otthon a legnagyobb kincs, amit valaha is kívánhat.
Susi és Tekergő 2. Mesefilm leírása
Susi és Tekergő négy kutyagyerek szülei: három szép kutyalány és Csibész, a nyughatatlan kutyafiú a kölykeik. A lányokkal semmi gond nincs, ám annál több a baj Csibésszel, aki éppen olyan akaratos, mint az apja. Arról álmodozik, hogy egyszer igazi kutya válhat belőle, ami szerinte annyit jelent, hogy nem öleb, akit a gazdik kényeztetnek, hanem egy vagány kutya, aki a szabadban alszik, kukákból túrja ki az ennivalót és elkerget minden macskát. Tekergő hiába próbálja meg figyelmeztetni Csibészt, az mégis elszökik a családi fészekből. Kalandjai során a saját kárán tanulja meg, hogy az utcai élet nem is olyan egyszerű, hiszen a kóbor kutyáktól a sintérig számtalan veszély leselkedik rá.
