Teri, a kislány, akinek a szeme mindig valami csodát keresett, már órák óta bolyongott a város legnagyobb játékboltjában. A polcok a plafonig értek, zsúfolásig tele csillogó, színes, hívogató játékokkal. Volt ott puha plüssállatok serege, fényes bádogkatonák százai, összerakható várak, amik magasabbra nőttek, mint ő maga, és persze, rengeteg könyv, tele mesékkel és kalandokkal. Teri elfeledkezett a világról, ahogy egyik polctól a másikig vándorolt, elképzelve, milyen lenne, ha mindez az övé lenne, vagy legalábbis, ha csak egy éjszakára itt maradhatna.
A nap lassan nyugovóra tért, az üzletben pedig egyre halkabb lett a sürgés-forgás. Az eladók már a zárásra készültek, de Teri, egy hatalmas plüsshegy mögött guggolva, éppen egy apró, szunnyadó egérke meséjét szőtte a fejében. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem hallotta meg a halk figyelmeztetést, sem a csengő szót, ami a zárást jelezte. A fények pislákoltak, majd egy utolsó szusszanással kialudtak. A bejárati ajtó kattant, és Teri egyedül maradt a sötétben, a csendben, a játékok között.
Először apró félelem szorította össze a szívét. A megszokott, vidám bolt hirtelen hatalmasnak és kissé ijesztőnek tűnt. A játékok árnyékai táncoltak a halvány holdfényben, amit az ablakokon át szűrődött be. Teri körülnézett, és ekkor történt valami egészen különleges. Egy halk, fémes nyikorgás hallatszott a közelből. Aztán egy apró, puha sóhaj. Teri visszatartotta a lélegzetét. Lehet, hogy csak a képzelete játszik vele?
De nem! Egy apró, csillogó Bádogrobot, aki eddig mozdulatlanul állt egy polcon, most megrázta magát, és lassan, óvatosan lépkedni kezdett. A robot után egy hatalmas, barna Plüssmaci nyitotta ki a szemét, és ásított egy nagyot, ami olyan volt, mintha egy puha takaró mozdult volna meg. Teri tátott szájjal figyelte. A játékok életre keltek!
A Bádogrobot észrevette Terit. Fémhangon, kicsit akadozva szólalt meg: „Jó estét! Vagyis, jó éjszakát! Te ki vagy, és mit keresel itt zárás után?”
A Plüssmaci közelebb cammogott, szemei kedvesen csillogtak. „Ne ijedj meg, kislány! Ez a mi titkunk, ami csak éjjel történik. Gyere, gyere közelebb!”
Teri, miután leküzdötte a kezdeti meglepetést és egy csipetnyi félelmet, bátortalanul előbújt a plüsshegy mögül. „Én Teri vagyok. Elaludtam, vagyis elmerültem a gondolataimban, és itt ragadtam. A játékok tényleg életre kelnek?”
„Minden éjjel!” – felelte büszkén a Bádogrobot. „Amikor az emberek alszanak, mi élünk, beszélgetünk, és néha… keresünk valamit.”
„A kulcsot!” – tette hozzá a Plüssmaci. „A Képzelet Kapujának kulcsát. A Játékmester minden éjjel elrejti, és nekünk meg kell találnunk, hogy a reggel ne csak egy új napot, hanem új álmokat és ötleteket is hozzon a gyerekeknek.”
Teri szeme felcsillant. „Én is segíthetek?”
A Bádogrobot megrázta a fejét. „Ez veszélyes lehet. Az embergyerekek nem szoktak részt venni ebben.”
„De Teri itt van!” – mondta a Plüssmaci. „Talán épp azért, mert segítenie kell. A Játékmester mindig tudja, miért történnek a dolgok.”
És ahogy ezt kimondta, egy halk, ezüstös fény jelent meg a bolt közepén. A fény lassan formát öltött, egy magas, karcsú, áttetsző alakot, aminek szemei úgy csillogtak, mint a legfényesebb csillagok. Ő volt a Játékmester, a bolt őrzője, a játékok lelke.
„Üdvözöllek, Teri!” – szólalt meg a Játékmester hangja, ami olyan volt, mint a lágy szél suhanása. „Nem véletlenül vagy itt. A Képzelet Kapuja ma éjjel nehezebben nyílik, és szükségünk van a te friss, emberi képzeletedre is.”
„Mit kell tennem?” – kérdezte Teri izgatottan.
„A kulcs nem egy egyszerű fémdarab” – magyarázta a Játékmester. „Hanem a kreativitásod, a barátságod és a hited ereje. Kövesd a jeleket, és a szíved vezetni fog.”
Az első jel egy apró, fénylő pillangó volt, amely a mesekönyvek polca felé repült. Teri, a Bádogrobot és a Plüssmaci a pillangó után eredtek. A pillangó egy régi, poros könyvön landolt, aminek a címe „Róka Rudi rejtvényei” volt.
„Ez az!” – kiáltott fel a Plüssmaci. „A Játékmester mindig rejtvényeket ad!”
A könyv kinyílt, és egy versike jelent meg az első oldalon:
„Ahol a színek kavarognak, és az álmok szárnyra kelnek,
Ott találsz egy vásznat, mely a léleknek festéke.”
„Ez a rajzolósarok!” – mondta Teri azonnal. Mindhárman odasietettek, ahol ceruzák, zsírkréták és festékek várták őket.
„Mit kell festenünk?” – kérdezte a Bádogrobot.
„A legvadabb álmotokat!” – súgta a Játékmester hangja. „Azt, amit a leginkább szeretnétek, ha valóra válna!”
Teri gondolkodás nélkül egy hatalmas, repülő sárkányt kezdett rajzolni, amelynek szárnyai szivárvány színekben pompáztak, és a hátán egy egész város utazott. A Plüssmaci egy óriási mézeskalács házat festett, ahol minden fal ehető, és a kertben csokoládéfák nőnek. A Bádogrobot pedig, némi hezitálás után, egy olyan szerkezetet rajzolt, ami képes volt a legszomorúbb arcra is mosolyt varázsolni.
Ahogy befejezték a rajzolást, a papírok enyhén fényleni kezdtek, és egy újabb pillangó jelent meg, ezúttal a puha építőkockák felé repülve.
„Ideje építeni!” – mondta a Plüssmaci vidáman.
A pillangó egy halom színes, puha kocka tetején szállt le. „Ahol a formák találkoznak, és új világok születnek” – súgta a Játékmester. „Építsétek meg azt a helyet, ahová a legszívesebben vinnétek a barátaitokat!”
Teri, a Bádogrobot és a Plüssmaci azonnal munkához láttak. Teri egy titkos kuckót épített, tele rejtett ajtókkal és csúszdákkal. A Plüssmaci egy hatalmas, puha felhővárat, ahol mindenki ugrálhat és nevethet. A Bádogrobot pedig egy futurisztikus űrállomást, ahol űrhajók szállnak fel és le, és mindenki felfedezheti a csillagokat.
Amikor az építmények elkészültek, nemcsak fényleni kezdtek, hanem apró, édes dallamot is játszottak. Ekkor a Játékmester újra megjelent, ezúttal sokkal fényesebben, mint eddig.
„Látjátok?” – mondta. „A kulcs nem más, mint a közös alkotás öröme, a barátság ereje, és az a határtalan hit, hogy bármi lehetséges, ha elképzeljük. A kulcs bennetek van!”
A Játékmester egy nagy, díszes dobozra mutatott, ami eddig csak egy egyszerű tárolónak tűnt a bolt hátsó részében. Most azonban a doboz éteri fényben úszott, és lassan kinyílt, feltárva egy végtelen, csillogó teret. Ez volt a Képzelet Kapuja.
Teri és barátai, a Bádogrobot és a Plüssmaci, együtt léptek a kapu elé. A Játékmester bólintott. „Lépjetek be, és hagyjátok, hogy a képzeletetek szárnyra keljen!”
Ahogy beléptek, egy pillanatra úgy érezték, mintha a legszebb álomba csöppentek volna. Teri repült a sárkányával a csillagok között, a Plüssmaci a mézeskalács házban falatozott, a Bádogrobot pedig a mosolygyárában dolgozott. A színek élénkebbé váltak, a hangok dallamosabbá, és a világ olyan varázslatosnak tűnt, mint még soha.
Aztán, ahogy a hajnal első sugarai megjelentek az ablakon, a varázslat lassan elillant. A Képzelet Kapuja becsukódott, a Játékmester fénye elhalványult, és a játékok visszatértek a polcaikra, mozdulatlanul. Teri a plüssállatok között ébredt, mintha csak most eszmélt volna fel egy álomból. A Bádogrobot és a Plüssmaci újra csak játékok voltak, de Teri tudta, hogy ők sokkal többek ennél.
Reggel, amikor az eladó kinyitotta a boltot, meglepve látta Terit a plüssállatok között. Teri mosolyogva nézett rá. „Jó reggelt! Csak nézelődtem.”
Hazafelé menet Teri tekintete másképp látta a világot. A felhőkben már nem csak felhőket látott, hanem repülő sárkányokat és felhővárakat. Az unalmasnak tűnő utcák tele voltak titkos kuckókkal és képzeletbeli űrállomásokkal. Tudta, hogy a játékboltban töltött éjszaka nem csak egy kaland volt, hanem egy tanulság is: a képzelet ereje végtelen, és a legfontosabb kulcs mindig bennünk van. Csak hinni kell benne, és hagyni, hogy szárnyra keljen.
