Messze, túl az üveghegyen is túl, ahol a pitypangbóbiták nem a földre szállnak, hanem egyenesen a csillagokig röpülnek, ott bújik meg egy aprócska falu a dombok lágy ölelésében. Ezt a falut nem jelölte egyetlen térkép sem, mert a nevét nem tintával írták, hanem a széllel suttogták: Suttogóvölgy.
Suttogóvölgyben az esték különös varázslattal teltek meg. Amikor a nap utolsó arany sugarai végigsimogatták a háztetőket, és a kéményekből lustán kanyargó füst szállt az alkonyi égre, megérkezett a Szél. De nem akármilyen szél volt ez! Nem csavarta le a cserepeket, nem borzolta dühösen a fák lombját. Ez a Szél egy öreg, bölcs mesemondó volt. Minden este végigjárta a falut, és a kémények kürtőibe réges-régi történeteket suttogott. Mesélt bátor királyfiakról, akik sárkányokkal viaskodtak, tündérekről, akik a harmatcseppekben táncoltak, és az időről, amikor a fák még járni tudtak. A kémények pedig, mint a jó fülű hallgatóság, zúgva-búgva adták tovább a mesét a házakban melegedő embereknek. A tűz vidáman pattogott a kandallókban, a parázs ritmusra izzott, mintha csak a Szél meséjére dobogna a ház szíve.
A falu legbölcsebb lakója Ilka néni volt, egy kendős, ráncos arcú asszonyság, akinek a szemeiben annyi történet lakott, mint égen a csillag. Ő volt a falu mesemondója, de titkon mindenki tudta, hogy ő érti a legjobban a Szél nyelvét. Gyakran ült kint a tornácon, a fonott karosszékében, és csak hallgatta, ahogy a Szél dalol. Mellette, a lábánál, vagy épp a tetőgerincen Kéménykuckó, a falu macskája dorombolt. Kéménykuckó koromfekete bundája olyan volt, mintha a kémények füstjéből szőtték volna, a szeme pedig úgy parázslott a sötétben, mint két aprócska zsarátnok. Úgy tűnt, ő és Ilka néni egy titkos szövetség tagjai, a Szél meséinek legfőbb őrzői.
A falu gyerekei közül Marci és Réka várták a leginkább az estéket. Réka, a kisebbik, álmodozó kislány volt. Ha becsukta a szemét, szinte látta a Szél által festett képeket: a tündérek csillogó szárnyát, a sárkányok pikkelyes bőrét. Marci, a bátyja, kíváncsi és fürkésző természet volt. Őt az érdekelte, honnan ismeri a Szél ezeket a meséket. Vajon messzi tájakról hozza őket, vagy talán a falu öreg kövei suttogják a fülébe?
Egy napon azonban valami megváltozott. Az este csendesebben érkezett, mint szokott. A Szél csak fáradtan sóhajtott egyet-kettőt a kéményekbe, de a mesék elmaradtak. A tűz a kandallóban erőtlenül pislákolt, a házakban szokatlan, üres csend honolt. Másnap este is ugyanez történt. Harmadnapra a Szél teljesen elnémult. Suttogóvölgyre olyan némaság telepedett, ami nehezebb volt minden zajnál. A levegő megállt, a fák levelei mozdulatlanul csüngtek, mintha a világ visszatartaná a lélegzetét.
– Hiányzik – suttogta Réka a bátyjának, ahogy az ablaknál ültek és a sötét, csendes udvart bámulták. – Olyan, mintha a falu elfelejtett volna lélegezni.
– Valamit tennünk kell! – vágta rá Marci elszántan. – Elmegyünk Ilka nénihez. Ő biztosan tudja, mi történt a Széllel.
A két testvér kilopózott a házból. A holdfény ezüst hidat festett az útra, ami Ilka néni apró, mesebeli házikójához vezetett. Az ablakban gyertyafény pislákolt. Amikor bekopogtattak, az ajtó nyikorogva kinyílt. Ilka néni ott ült a karosszékében, ölében Kéménykuckóval, aki mélyen és szomorúan aludt. Az asztalon kamillatea gőzölgött.
– Sejtettem, hogy jöttök, gyermekeim – mondta Ilka néni halk, bársonyos hangon. – Ti is érzitek a csend súlyát.
– Miért hallgat a Szél, Ilka néni? – kérdezte Réka remegő hangon. – Haragszik ránk?
Ilka néni megsimogatta a kislány haját. – Ó, nem, drágaságom. A Szél sosem haragszik. Csak elfáradt. A Szél olyan, mint egy korsó, amit minden este kiürít, hogy megtöltse a mi szívünket mesékkel. De a korsónak újra meg kell telnie, különben üres marad. A Szél a mi hangunkból, a mi meséinkből merít erőt. Hallgatja, ahogy az apátok továbbadja a fának, amit a kéménytől hallott, ahogy az anyátok altatódalt dúdol belőle nektek. De mostanában… az emberek elcsendesedtek. Mindenki siet, mindenki a saját dolgával van elfoglalva. Senki sem adja tovább a meséket. A Szél pedig hiába suttog, ha a szavai a csendbe vesznek. Úgy érzi, nincs kinek mesélnie, és lassan elfelejti a saját dalait is.
Marci szeme felcsillant a megértéstől. – Akkor nekünk kell megtöltenünk a korsót! Nekünk kell újra mesélnünk!
Ilka néni arcán bölcs mosoly suhant át. – Pontosan, fiam. A közösség hangja erősebb, mint a néma völgy. A ti hangotok kell, hogy felébressze a Szelet.
A testvérek, új reménnyel a szívükben, visszaszaladtak a faluba. Összehívták a többi gyereket a főtérre, a nagy platánfa alá. Először csak tétován álltak. Hogyan is kezdjék? Hiszen ők csak hallgatták a meséket, nem mondták őket.
Marci vett egy mély levegőt. – Én emlékszem egy mesére! – kiáltotta. – Egy bátor szarvasról szólt, akinek az agancsa ezüstből volt, és megvédte az erdőt a sötétségtől!
– És a patak, amiből ivott, gyémántként csillogott! – tette hozzá Réka izgatottan.
Egy másik kisfiú, Peti, felkiáltott: – Tudom a nevét! Ezüstagancsnak hívták!
És akkor, mint amikor az első kavics megindít egy lavinát, a gyerekek elkezdték egymás szavába vágva mesélni a Szél történeteinek foszlányait. Összerakták a darabkákat, kiegészítették egymás emlékeit, és a töredékekből lassan újra egy egész mese kerekedett. A hangjuk egyre erősebb és magabiztosabb lett. A nevetésük és a mesélés zaja betöltötte a teret.
A házakból lassan előjöttek a felnőttek is. Először csak kíváncsian hallgatták, majd egy-egy mosollyal, egy-egy helyeslő bólogatással csatlakoztak. Egy kovácsmester emlékezett a tűzszívű törpékre, egy pék felesége pedig a holdból szitált lisztről szóló mesét idézte fel. Az egész falu ott állt a platánfa alatt, és a közös emlékezés meleg fonalával szőtték újra a Szél elveszettnek hitt történeteit.
Ahogy meséltek, a platánfa legfelső ágán megrebbent egy levél. Aztán még egy. Először csak egy alig érezhető, lágy fuvallat simogatta végig az arcukat, mintha a Szél óvatosan nyitogatná a szemét. Kéménykuckó, aki egy közeli háztetőn kuporgott, felkapta a fejét, és a fülét hegyezve figyelt. A fuvallat erősödött, és egy halk, dallamos dúdolás hallatszott a magasból. A Szél hallotta őket!
A gyerekek hangja erre még vidámabb lett. A Szél pedig, érezve a felé áradó szeretetet és a történetek erejét, egyre bátrabban dalolt. Még nem mesélt, csak örömében fütyörészett, táncolt a fák lombjai között, és végigsöpört a falun, mint egy boldog sóhaj. A kémények újra felzúgtak, de most nem mesét visszhangoztak, hanem a falu közös énekét adták tovább.
Attól a naptól kezdve Suttogóvölgyben minden megváltozott. Az emberek megértették, hogy a mesék nemcsak a Szél ajándékai, hanem az ő felelősségük is. Az esték újra megteltek történetekkel, de már nemcsak a Szél mesélt. A gyerekek és a felnőttek összegyűltek, és megosztották egymással a régi és az általuk kitalált új meséket is. A Szél pedig hallgatta őket, és minden egyes elmondott szóból, minden egyes nevetésből erőt merített, hogy másnap este a legcsodálatosabb, legrégibb történeteivel ajándékozza meg a falut, amely megtanulta, hogy a legszebb dallam az, amit együtt énekelnek. És a hangjuk, a közösség hangja, valóban erősebb volt, mint bármilyen néma völgy.
