Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen innen, a fűtött szobák melegében, élt egyszer egy kislány, akit Mártinak hívtak. Márti nem volt akármilyen kislány, oh, dehogy! Az ő fejében ezer meg ezer tarka gondolat kavargott, mint egy hatalmas, színes méhkasban, és ezek a gondolatok mind arra vártak, hogy papírra kerüljenek. Márti imádott rajzolni. Rajzolt, amikor örült, rajzolt, amikor szomorú volt, és rajzolt akkor is, amikor egyszerűen csak ült és álmodozott.
A szobájában, az ablak melletti kis asztalon sorakoztak a ceruzái, a zsírkrétái és a filctollai. De mind közül a legkedvesebb egy egészen közönségesnek tűnő grafitceruza volt. Nem volt se csillogós, se különlegesen díszített, de Márti valahogy mégis úgy érezte, ezzel a ceruzával a legszebbek a vonalai, a legpontosabbak a formái. Ez volt az ő „álomceruzája”.
Egy borongós délután, amikor az eső kopogott az ablakon, Márti épp egy vidám erdei jelenetet próbált a lapra varázsolni. Rajzolt egy ösvényt, fákat, egy aprócska gombát. Aztán egy pillangót is odarajzolt, mert mi is élénkíthetné jobban az erdőt, mint egy tarka szárnyú rovar? Amikor befejezte a pillangó szárnyainak utolsó mintáját, valami egészen furcsa dolog történt. A papírra rajzolt pillangó szárnyai alig észrevehetően megmozdultak, mintha egy láthatatlan szellő rebbentette volna meg őket. Márti hunyorgott. Lehet, hogy csak a szemem káprázik? – gondolta. De aztán a pillangó finoman elrugaszkodott a papírról, körberepült a szobában, egy rövid ideig táncolt a levegőben, majd visszaszállt a rajzra, pontosan oda, ahonnan elindult. Márti szája tátva maradt.
„Ez… ez hihetetlen!” – suttogta. A szíve hevesen dobogott az izgalomtól. Kipróbálta újra. Rajzolt egy kismadarat. A madárka csipogott, szárnyra kelt, majd a szoba túlsó sarkában lévő polcra repült, és onnan kukucskált vissza Mártira. A kislány felnevetett. A ceruzája életre keltette a rajzokat! Ez volt a legcsodálatosabb titok a világon!
Eleinte minden játék és móka volt. Rajzolt magának egy barátságos kiskutyát, ami boldogan csóválta a farkát. Rajzolt egy tornyos várat, aminek az ablakában apró lámpások gyúltak ki. Aztán egyszer, amikor Márti épp nagyon mérges volt, mert a testvére elrontotta a homokvárát, dühösen firkált egy ijesztő, hegyes fogú szörnyet a papírra. A szörny azonnal életre kelt, és ahelyett, hogy békésen ült volna a lapon, morgott, és elkezdett az asztalról lesöpörni mindent, ami az útjába került. Márti ijedten kapta fel a firkát, és összetépte. A szörny azonnal eltűnt. Márti megkönnyebbülten sóhajtott. Akkor értette meg, hogy ez a ceruza nem csak játék, hanem hatalmas erő is.
A gondok akkor kezdődtek igazán, amikor a rajzoknak saját akaratuk lett. Márti rajzolt egy csokor virágot az édesanyjának. A virágok gyönyörűek voltak, de amikor életre keltek, elindultak a konyhába, és felborították a frissen sült süteményt, mert szerintük a vázában sokkal jobban néztek volna ki. Márti rajzolt egy térképet a kincskereséshez, de a térkép önállósította magát, és ahelyett, hogy elvezette volna a kincshez, egyenesen a kert végébe, a szomszéd kutyájához irányította, ami elvette a kincsesládát. A firkák pedig egyre gyakrabban okoztak galibát. Amikor Márti csak úgy, gondolkodás nélkül rajzolt egy kuszált vonalhálót, az a szoba közepén egy igazi, átláthatatlan labirintussá változott, amin csak nehezen tudott keresztüljutni. Márti kétségbeesett. „Miért teszik ezt? Nem akarom, hogy rosszalkodjanak a rajzaim!”
Egy ilyen zűrzavaros délutánon, amikor a rajzolt felhők esőt csöpögtettek a szőnyegre, és a rajzolt egerek kergetőztek a könyvespolcon, Márti leült az asztalhoz, és a tenyerébe temette az arcát. „Bárcsak valaki segítene!” – sóhajtott. Ekkor egy apró hangot hallott. „Ne búslakodj, Márti! A megoldás közelebb van, mint gondolnád.”
Márti felnézett. Az asztal szélén, a ceruzájának hegyén ült egy parányi, szürke manó. A teste mintha grafitból lett volna, a kalapja hegyes, mint egy jól hegyezett ceruza, és a szemei csillogtak, mint két pici szénszem. „Ki vagy te?” – kérdezte Márti meglepetten.
„Én vagyok Grafit, a ceruzamanó! Én lakozom ebben a csodálatos ceruzában, és én adom neki az erőt, hogy életre keltse a képzeletedet. De látom, hogy gondban vagy.”
„Igen, Grafit! A rajzaim bolondulnak! Ahelyett, hogy segítenének, csak bajt okoznak. Nem tudom, hogyan irányítsam őket!”
Grafit elmosolyodott. „Ez azért van, kedves Márti, mert a képzelet, mint a folyó, hatalmas erő. Ha nem adsz neki medret, szétterül, és eláraszt mindent. A rajzaid a te gondolataid tükrei. Ha a fejedben káosz van, vagy ha csak úgy, meggondolatlanul rajzolsz, akkor a rajzaid is kaotikusak és önfejűek lesznek. De ha tiszta szívvel és céllal rajzolsz, akkor csodákra képesek!”
„De hogyan tanuljam meg?” – kérdezte Márti.
„Úgy, hogy felelősen használod a képzeletedet” – magyarázta Grafit. „Mielőtt rajzolnál, gondold át pontosan, mit szeretnél. Képzeld el a végeredményt, a célját, azt, hogy mit tegyen a rajzod. Koncentrálj. És sose rajzolj dühből vagy meggondolatlanul, mert akkor az érzéseid is életre kelnek a rajzban, és azok nem mindig kedvesek.”
Márti elgondolkodott. Igaza volt Grafitnak. Amikor dühös volt, rajzolt egy szörnyet. Amikor kapkodott, rajzolt egy kusza labirintust. „Értem!” – mondta. „Akkor mostantól csak szépen, okosan és céltudatosan fogok rajzolni!”
Grafit eltűnt a ceruza hegyében, de a tanácsai Márti fülében csengtek. A kislány elhatározta, hogy megpróbálja. Először is, rendet rakott a szobájában. Aztán leült az asztalhoz, és mélyen belélegzett. Először valami egyszerűvel kezdte. A szomszéd kislány, Zsuzsi, nagyon szeretett macskákat, de neki nem lehetett. Márti elhatározta, hogy rajzol Zsuzsinak egy barátságos, békés cicát. Koncentrált, elképzelte a puha bundát, a dorombolást, a játékos mancsokat. Aztán rajzolni kezdett. A cica szép lett, és amikor életre kelt, nem szaladt el, nem borított fel semmit, hanem békésen dorombolva leült Márti ölébe. Márti elvitte Zsuzsinak. Zsuzsi szeme felcsillant, amikor a rajzolt cica simogatta a kezét. „Ez a legszebb ajándék a világon!” – mondta.
Ettől kezdve Márti minden rajzát gondosan megtervezte. Egyszer a Rajztanár néni feladta nekik, hogy rajzoljanak egy képet az évszakokról. Márti elgondolkodott. Rajzolhatna egy egyszerű tájképet, de ő valami különlegesebbet akart. Rajzolt egy fát, ami egyszerre mutatja mind a négy évszakot. Tavasszal rügyező ág, nyáron zöldellő lomb, ősszel aranyló levelek, télen pedig hófödte ágak. És amikor a kép életre kelt, a fa ágai finoman változtak a négy évszak ritmusára, mintha egy láthatatlan szél fújta volna őket. A Rajztanár néni elámult. „Márti, ez valami csodálatos! Micsoda fantázia, és micsoda precíz kidolgozás!”
A rajzok egyre gyakrabban segítették Mártit. Amikor az iskolában nehezen ment a matematika, rajzolt egy vidám kis számolómanót, ami segített neki megérteni a szorzótáblát. Amikor egyedül érezte magát, rajzolt egy csapatnyi játszótársat, akikkel el tudta képzelni a legszuperebb kalandokat, és ez erőt adott neki, hogy odamenjen a játszótéren lévő gyerekekhez. Rajzolt egy mosolygó napot, ami felvidította egy szomorú barátját. A rajzok nem csak életre keltek, de megoldásokat is hoztak, és segítettek neki barátokat találni, mert Márti tudta, hogyan használja a képzeletét felelősen.
Grafit manó néha még felbukkant a ceruza hegyén, és elégedetten hunyorgott. „Látod, Márti?” – mondta. „A képzelet a legnagyobb kincs, ami csak létezik. De mint minden kincs, ezt is gondosan kell kezelni. Ha tiszta szívvel, jó szándékkal és felelősen használod, akkor nem csak a te életedet teszi szebbé, hanem a körülötted lévő világot is.”
Márti boldogan mosolygott. A varázsceruza a legjobb barátja lett, és ő is megtanulta, hogyan legyen a legjobb barátja a képzeletének. Ettől kezdve minden rajza egy kis csoda volt, tele élettel, örömmel és bölcsességgel. És a legfontosabb, hogy mindez Márti fejéből, az ő tiszta szívéből és felelősségteljes képzeletéből fakadt. Mert a legnagyobb varázslat nem a ceruzában lakozik, hanem bennünk, a gondolatainkban és az álmainkban.
