Valamikor réges-régen, egy csöndes völgy ölelésében, ahol a patak szelíden futott le a hegyekről, és a házak tetejét piros cserepek fedték, élt egy kislány, akit Katának hívtak. Kata nem csupán szép volt, mint a legszebb nyári nap, hanem okos is, mint a legélesebb tavaszi szél. A szíve tiszta volt, mint a hegyi forrás, és a szemei mindig kíváncsian csillogtak, készen arra, hogy felfedezzék a világ minden apró csodáját.
A falu szélén állt Nagymama háza, melynek kertje maga volt a földi paradicsom. Ott, ahol a méhek álmosan zümmögtek a levendulamezők felett, és a pillangók táncot jártak a színes virágok között, Nagymama, a kert őre, úgy ismerte minden virág, minden fűszál titkát, ahogyan Kata ismerte a mesekönyvek minden lapját. Nagymama kezei varázslatosak voltak; amit elültetett, az mind virágba borult, és amit megérintett, az mind élettel telt meg. A kert közepén, egy vén diófa árnyékában, állt egy almafa. Ez nem akármilyen almafa volt. A törzse vastag volt, kérge ráncos, mint egy öreg történelemkönyv lapjai, és ágai mintha az égbe akartak volna nyúlni, mintha suttogva beszélnének a felhőkkel. A falubeliek suttogva meséltek róla, de csak Nagymama tudta igazán a titkát. Ez volt a Kívánságfa, az idők hajnaláról megőrzött csoda.
Évente egyszer, amikor a nyári nap a legmagasabban járt, és a méhek a legszorgosabban zümmögtek a virágos réteken, a Kívánságfa egyetlen, ragyogó piros almát érlelt. Ez az alma nem csupán tápláló volt, hanem varázslatos is: aki leszedte és megrágta, annak egyetlen, tiszta szívből jövő kívánsága teljesült. Nagymama sokszor elmondta Katának, hogy a kívánságfa ereje hatalmas, és ezért nagyon óvatosan kell bánni vele. „Nem mindegy, mit kíván az ember, kislányom,” mondogatta Nagymama, miközben illatos teát kortyoltak a verandán, és a napfény táncolt az öreg fák lombjai között. „A legfontosabb, hogy a kívánság tiszta szívből fakadjon, és ne csak magadnak szóljon. Mert a valódi boldogság nem abból fakad, amit kapunk, hanem abból, amit adunk. A fa pedig megérzi, ha a szíved tiszta és önzetlen.”
Kata, az okos kislány, sokat gondolkodott ezeken a szavakon. Először persze eszébe jutottak a szokásos gyerekkívánságok: egy hegyeknyi játék, édesség, ami sosem fogy el, vagy egy varázslatos utazás a felhők közé, ahol a madarakkal versenyezhetne. De ahogy nőtt, és egyre többet segített Nagymamának a kertben, egyre többet látott a faluból is. Látta a szomszéd nénit, aki nehezen cipelte a vizet a kútról, a földműves bácsit, aki aggódva nézte a száraz földet, mely repedezett a nap alatt, vagy a gyerekeket, akiknek nem volt elég játékuk, és csendben ültek a poros utcán. Kata szíve egyre inkább megtelt együttérzéssel, és rájött, hogy a legnagyobb öröm nem az, amit magunknak szerzünk, hanem az, amit másoknak adunk. A nagymama szavai mélyen meggyökereztek benne.
Egy napon pedig bekövetkezett a baj. A napok hetekké, a hetek hónapokká nyúltak, és az eső nem jött. Az ég kékje kíméletlenül ragyogott, egyetlen felhő sem úszott rajta, mintha az égbolt is elfelejtette volna a könnyeket. A patak medre kiszáradt, csak kavicsok és száraz falevelek maradtak a helyén, a kutak vize apadt, a föld megrepedezett, mint egy régi, feledésbe merült térkép. A zöld rétek sárgává váltak, a virágok lehajtották fejüket, és a fák levelei is lekonyultak, szinte könyörögve egy csepp nedvességért. A faluban az emberek tekintete aggodalommal telt meg. A termés veszélybe került, az állatok szomjaztak, és a vidám nevetés helyét a halk sóhajok és a szomorú csend vette át. A malomkereket sem forgatta már a víz, így a kenyér is fogyóban volt.
Kata szívét összenyomta a látvány. Nem tudta elviselni, hogy a falu lakói szenvednek, hogy a természet is küzd. Egyre többet járt Nagymamával a kertbe, és egyre többet nézte a Kívánságfát. Látta, ahogy a fa is küzd, levelei fakulni kezdtek, de a törzsén mégis megjelent az a bizonyos egyetlen, ígéretes bimbó. Ahogy az aszály egyre súlyosabbá vált, a bimbó lassan, de biztosan érett almává. Piroslott, mint a hajnalpír, és olyan fényesen ragyogott, mintha a nap összes sugarát magába szívta volna, egyetlen reménysugárként a szárazság közepette.
„Közeleg az idő, kislányom,” mondta Nagymama egy délután, miközben Kata az almafa alatt ült, és a falut figyelte. „Az alma hamarosan teljesen beérik. Elgondolkodtál már, mit kívánnál? Emlékezz, a fa megérzi a szív szándékát.”
Kata felnézett Nagymamára. Szemei komolyan, de tele voltak szeretettel. „Igen, Nagymama. Elgondolkodtam. Nagyon sokat, éjjel és nappal is.”
Nagymama gyengéden megsimogatta Kata haját. „És mit súg a szíved, ami a legfontosabb?”
„Azt súgja, hogy nem kérhetek magamnak semmit. Nem kérhetek új játékot, vagy édességet, amikor a szomszédoknak nincs mit enniük, és a földjük kiszárad. Nem kérhetek semmi olyat, ami csak engem tenne boldoggá, miközben mindenki más szomorú, és a völgy haldoklik. Azt kívánom, Nagymama, hogy a völgyet áldja meg a fa. Hogy jöjjön víz, ami életet ad, ami meglocsolja a földeket, megtölti a kutakat, és visszahozza a nevetést a faluba. Azt kívánom, hogy mindenki kapjon, amire szüksége van, és a bőség térjen vissza, hogy a malom kereke újra foroghasson, és a gyerekek szaladgálhassanak a zöld fűben.” Kata szeme megtelt könnyel, de hangja határozott, és tiszta volt, mint a legtisztább patakvíz. „Azt kívánom, hogy a fa bőven áldja meg a völgyet, Nagymama.”
Nagymama arcán mosoly futott át, mely melegebb volt a nyári napsütésnél. „Tudtam, kislányom. Tudtam, hogy a szíved a jóra vezet. Ez a legszebb kívánság, amit valaha hallottam. A fa is megérzi majd az önzetlenségedet.”
Másnap reggel, amikor a nap első sugarai megcsókolták a Kívánságfa levelét, Kata odalépett hozzá. Kezével gyengéden megérintette a ragyogó piros almát, mely mintha vibrált volna a kezében. A fa mintha megremegett volna, és az alma halkan zümmögő hangot adott ki, mint egy titokzatos ének. Kata óvatosan leszedte, és megrágta az első falatot. Ahogy az édes, fanyar íz szétáradt a szájában, a Kívánságfa törzse fényesen felizzott. Arany és zöld fények táncoltak az ágai között, majd a fény egyre erősebbé vált, és a fa mintha egy nagyot sóhajtott volna, megkönnyebbülve, hogy egy ilyen tiszta kívánságra válaszolhat.
Nem sokkal ezután, mintha a semmiből, apró, puha felhők kezdtek gyülekezni az égen. Először csak néhány, aztán egyre több, míg az egész völgyet be nem borították. Nem hirtelen zivatar érkezett, ami mindent elmosott volna, hanem egy gyengéd, kitartó eső. Nem dörgött az ég, nem villámlott, csak lágyan, csendesen hullott a víz, mintha maga az ég sírna örömében, és a föld minden szegletét meg akarná simogatni. Az eső egész nap és egész éjjel esett, és még másnap is folytatódott, sosem túl erősen, de sosem megállva. A föld szomjasan itta magába a vizet, a patakmeder megtelt, a kutak újra bugyogtak, és a malom kereke is lassan, nyikorogva, de ismét forogni kezdett. A lehajtott virágok felemelték fejüket, a száradó levelek újból harsogó zölddé váltak, és a repedezett föld felszínén apró, zöld hajtások bújtak elő, ezer meg ezer reménysugárként.
A falu lakói először csak csodálkoztak, aztán örömükben könnyeztek. Nem értették, honnan jött ez a csodálatos áldás, de hálás szívvel fogadták. A földművesek azonnal a földjeikre siettek, és látták, hogy a magok már kelnek, az állatok boldogan ittak a friss vízből, a gyerekek mezítláb futkároztak a sárban, és a nevetés visszatért a faluba, sokkal harsányabban, mint valaha. A völgy újra virágzott, szebb lett, mint az aszály előtt, tele élettel és reménnyel. A Kívánságfa pedig még zöldebbnek, még erősebbnek tűnt, mintha ő maga is megfiatalodott volna a jótékony cselekedettől, és levelei boldogan susogtak a szélben.
Kata, Nagymama ölében ülve a verandán, mosolyogva figyelte a megújult világot. Nem kért dicséretet, nem vágyott elismerésre. Elég volt neki a tudat, hogy a szíve jóra vezette, és a kívánsága nemcsak neki, hanem mindenki másnak is örömet hozott. Tudta, hogy Nagymamának igaza volt: a valódi varázslat nem az almában rejlik, hanem az önzetlen szeretet erejében, mely képes megváltoztatni a világot, és a legnagyobb ajándék az, ha adhatunk.
Így lett a völgy, Kata és a Kívánságfa története egy örök tanulság a faluban: hogy a legnagyobb boldogság akkor érkezik, amikor nem magunkra gondolunk, hanem mások javára fordítjuk a szívünk erejét és a tetteinket. Mert az önzetlenség az a varázslat, ami a legbőkezűbben áldja meg az egész világot, és mindig sokszorosan térül meg.
