Valamikor réges-régen, egy völgybe bújtatott aprócska faluban, ahol a házak tetejét moha borította, és a patak kristálytisztán csobogott, élt két elválaszthatatlan barát, Tami és Zétény. Tami csendes, megfontolt leányka volt, akinek szemei olyan kíváncsian csillogtak, mint a harmatcseppek a pókhálón. Értett a madarak nyelvén, és barátja volt minden erdei állatnak. Zétény vele ellentétben igazi örökmozgó volt, bátor és egy kicsit hirtelen haragú. Olyan fiú, aki előbb mászott fel a legmagasabb fára, és csak utána gondolkodott el azon, hogyan fog onnan lejönni. Különbözőségük ellenére a barátságuk erősebb volt, mint a hegyi tölgyek gyökere.
Volt egy harmadik társuk is, egy cseppet sem mindennapi macska: Morzsa. Morzsa nem volt akármilyen cica. Egyik szeme égszínkék volt, a másik smaragdzöld, bundája pedig olyan fekete, mint a korom. Tami nagyapjától örökölte, aki világvándor és nagy kalandor hírében állt. A nagyapa egyetlen dolgot hagyott unokájára: egy ládát, benne megsárgult, titokzatos holmikkal. És persze Morzsát, aki a láda legféltettebb kincsét, egy pergamenszerű, összehajtogatott térképet őrzött. A macska mindig a térképen aludt, és ha valaki közeledett, mélyen morgott, mintha egy oroszlán lakozna a törékeny testében.
Egy esős délután, amikor az égből ezüst szálakon hullott a víz, és a világ egyetlen hatalmas tócsa lett, Tami és Zétény a padláson kutakodtak. Unalmukban a nagyapa ládáját nyitották ki. Ahogy a fedél nyikordulva felemelkedett, dohos, kalandillatú levegő csapta meg az orrukat. Morzsa, aki eddig a gerendán szunyókált, leugrott, és egyenesen a ládában heverő, gyűrött térképre telepedett. De most nem morgott. Helyette hangos, mély dorombolásba kezdett, ami szinte megremegtette a levegőt. A macska kék és zöld szeme titokzatosan villant a félhomályban.
– Nézd csak! – suttogta Tami. – Még sosem csinált ilyet.
Zétény óvatosan a térkép felé nyúlt. Morzsa hagyta, hogy elvegye. Ahogy a gyerekek kiterítették a repedezett pergament, csodálkozva látták, hogy szinte teljesen üres. Csak néhány halvány, alig kivehető vonal látszott rajta. Csalódottan sóhajtottak. Ám abban a pillanatban a tetőablakon átszűrődött egy vékony napsugár, ahogy a felhők közül kikandikált a nap. A fénysugár pontosan a térképre esett, és a pergamen életre kelt! Finom, arany vonalak rajzolódtak ki a papíron, hegyeket, völgyeket és egy kanyargó ösvényt mutatva, amely a közeli Susogó Erdő mélyére vezetett, egy helyre, amit a térkép a „Kristály-szikla Barlangjának” nevezett.
– Egy kincses térkép! – kiáltott fel Zétény, és a szemei szikráztak az izgalomtól. – Gyerünk, Tami, induljunk!
Tami egy pillanatig habozott, de Morzsa biztatóan a lábához dörgölőzött, mintha csak azt mondaná: „Itt az idő!” Így hát felkerekedtek. Morzsa járt elöl, fekete farkát büszkén a magasba emelve, mint egy zászlót. Az erdőben a fák mintha suttogva üdvözölték volna őket. A napfény arany hímzést rajzolt a mohás kövekre, a levegő pedig tele volt a nedves föld és az erdei virágok illatával.
Hamarosan egy sebes folyású patakhoz értek. A térkép szerint itt egy farönkből készült hídnak kellett volna lennie, de a híd helyén csak két kőcsonk árválkodott. A túlsó partra ugrókövek vezettek, de összevissza helyezkedtek el. Egy odvas fán egy régi véset állt:
„Lába nincsen, mégis világot jár, szava nincsen, mégis mesét beszél. Aki tudja, mi az, biztonságban átér.”
– Gyerünk, csak átugrálunk rajtuk! – mondta Zétény, és már lendítette is a lábát.
– Várj! – szólt rá Tami. – Ez egy próba. Gondolkodjunk! Lába nincsen, mégis jár… szava nincsen, mégis mesél… Hát persze! A térkép!
Tami közelebb hajolt a kövekhez, és észrevette, hogy mindegyiken van egy halvány, alig látható betű. A betűkből a „T-É-R-K-É-P” szót lehetett kirakni. Csak ezek a kövek voltak stabilak, a többi billegő volt. Óvatosan, egymás kezét fogva lépdeltek a helyes köveken, és biztonságban átjutottak a túlsó partra.
Mentek tovább, míg végül elérték a Kristály-sziklát. A barlang bejáratát azonban egy hatalmas, morcos borz őrizte. A borz a mancsát a mellkasán összefonva ült egy sziklán, és barátságtalanul méregette őket.
– Hová, hová, apróságok? – dörmögte. – Ezt a barlangot csak az közelítheti meg, aki hoz nekem valamit, ami édesebb a méznél és értékesebb az aranynál.
Zétény azonnal zsebeiben kezdett kutatni. Talált egy fényes kavicsot és egy félbevágott almát. Odanyújtotta a borznak, de az csak a fejét rázta.
– Nem ez az!
Tami elgondolkodott. Mi lehet édesebb a méznél? Ránézett a magányosan üldögélő, szomorú szemű borzra, és megértette. Leült mellé, és kedvesen megszólította:
– Kedves borz úr, látom, nagyon egyedül van itt. Mi nem akarunk elvenni semmit, csak megnézni a barlangot. De megígérjük, hogy holnap visszajövünk, és elmeséljük, mi minden történt velünk a faluban. Hozunk egy kis történetet, egy kedves szót. Az talán édesebb a méznél.
A borz szemei elkerekedtek a meglepetéstől. Még soha senki nem beszélt vele ilyen barátságosan. Morzsa odasomfordált, és finoman a borz lábához dörgölőzött. A morcos állat arca megenyhült. Egy apró mosoly suhant át rajta.
– Egy kedves szó… – motyogta. – Igazad van, kislány. Az valóban értékesebb az aranynál. Menjetek!
És azzal félreállt az útból. A barlang belseje lélegzetelállító volt. A falakat ezernyi apró kristály borította, amelyek a bejáraton beszűrődő fényben szivárványszínekben ragyogtak. A levegő hűvös volt és tiszta. A barlang közepén, egy természetes kőoltáron feküdt a Csodagyémánt. Hatalmas volt, tökéletes csiszolású, de a fénye… a fénye valahogy halovány volt. Nem ragyogott, csak tompán derengett, mint a hold a ködös éjszakán.
– Ennyi volt? – kérdezte Zétény csalódottan. – Ezért jöttünk idáig?
Tami óvatosan megérintette a gyémántot. Ahogy az ujjai a hűvös felülethez értek, a kő belsejében egy gyengéd, meleg fény gyulladt, mint egy pislákoló gyertya lángja. Amikor Zétény is megérintette, a fény egy kicsit erősebb, lobogóbb lett, de még mindig nem az igazi.
Zétény elszomorodott. – Talán nem elég tiszta a szívünk. Te kedvesebb vagy az állatokkal, Tami. Biztosan neked szánja a fényét.
– Dehogyis! – vágta rá Tami. – Te pedig bátor vagy, és sosem adod fel. Nélküled sosem mertem volna elindulni. A tiéd kell, hogy legyen!
Ahogy ott álltak, és egymást okolták a saját jóságukért, a gyémánt fénye halványodni kezdett. Már-már a veszekedés határán álltak, amikor Morzsa, aki eddig csendben figyelte őket, felugrott a kőoltárra. Finoman, de határozottan odatolta Tami kezét Zétény kezéhez, hogy mindketten egyszerre érintsék a gyémántot.
Abban a pillanatban csoda történt. Amint a két barát keze összeért a gyémánt felszínén, a kőből elképesztő erejű, vakító fény tört elő. Nem pislákolt, nem lobogott, hanem sugárzott, mint egy apró nap. A barlang falain táncoló szivárványok ezerszeres erővel ragyogtak, és a levegőt betöltötte egyfajta meleg, boldog bizsergés. A gyerekek ámulva nézték. Megértették, hogy a Csodagyémánt nem egyetlen tiszta szív mellett ragyog. Az igazi erejét akkor mutatja meg, ha két, barátsággal összekötött tiszta szív egyszerre érinti. A fényét nem egyetlen ember, hanem a barátság ereje tette teljessé.
Tudták, hogy a gyémántnak nem az ő zsebükben van a helye. Az igazi kincs nem a kő volt, hanem az, amit megtanított nekik. Óvatosan elvették a kezüket, és a fény visszatért a gyengéd, békés derengésbe.
Ahogy kiléptek a barlangból, a morcos borz barátságosan biccentett feléjük. A hazafelé vezető úton a Susogó Erdő fái mintha tapsoltak volna nekik a leveleikkel. Amikor hazaértek, a térkép pergamencsodája ismét üres lett, vonalai eltűntek, mintha a küldetés véget ért volna.
Tami és Zétény attól a naptól fogva még elválaszthatatlanabb barátok lettek. Megtanulták, hogy a legnagyobb kincs a világon nem aranyból vagy gyémántból van, hanem abból a láthatatlan, mégis mindennél erősebb kötelékből, amit barátságnak hívnak. Morzsa pedig, a bölcs, kétszínű szemű macska, elégedetten dorombolt a kandalló mellett, tudva, hogy a legnagyobb kincs őrzője továbbra is ő maradt: két tiszta, baráti szívé.
