A Kincskereső Általános Iskola 2.b osztálya nem volt egy átlagos osztály. Persze, itt is voltak padok, székek, egy tábla, ami néha tele volt kacskaringós betűkkel, máskor meg vidám rajzokkal. De a 2.b-nek volt valamije, amije senki másnak: volt nekik Réka nénijük.
Réka néni nem csupán tanító néni volt. Ő volt a mesemondó, akinek a hangjától a legmogorvább hétfő reggel is kalanddá változott. Ő volt a titkok tudója, aki mindig tudta, mikor kell egy bátorító mosoly, és mikor egy vigasztaló ölelés. A szeme úgy csillogott, mint két huncut csillag, és a nevetése olyan volt, mint a csilingelő szélcsengő a nyári szélben. A gyerekek rajongtak érte. Még Cirmos, az iskola vaskos, vörös kandúrja is, aki általában csak a konyhás nénik kegyeit kereste, gyakran besétált az óráikra, és Réka néni lábához dörgölőzve dorombolt, mintha csak neki is olvasná fel a mesét.
Éppen ezért volt olyan döbbenetes az a bizonyos kedd reggel. Amikor a gyerekek beléptek a terembe, a levegő szürke volt és nehéz. Réka néni helyén egy idegen, szigorú arcú néni ült, aki bemutatkozott, mint Ilona néni, a helyettesítő tanár. A gyerekek szíve összeszorult.
– Hol van Réka néni? – kérdezte suttogva Noémi a padtársától, Zsombortól.
Noémi csendes, figyelmes kislány volt, aki a legapróbb részleteket is észrevette. Zsombor ezzel szemben egy örökmozgó, bátor fiú volt, aki sosem félt a kihívásoktól.
– Biztosan beteg – dünnyögte Zsombor, de a hangjában aggodalom csengett. Réka néni sosem hiányzott. Soha.
Az órák vánszorogtak. Ilona néni szigorúan magyarázta a szorzótáblát, de a számok nem akartak a gyerekek fejébe mászni. Mindannyian csak Réka nénire gondoltak. A tízórai szünetben Noémi odasomfordált a tanári asztalhoz. Valami furcsát vett észre a padlón, pont ott, ahol Réka néni széke szokott állni. Egy apró, fehér jel. Olyan volt, mint egy csigavonalba kunkorodó nyíl, krétával rajzolva.
– Zsombor, gyere! – suttogta izgatottan. – Nézd!
Zsombor odalépett, és a homlokát ráncolta. – Ez csak egy firka.
– Nem! – rázta a fejét Noémi. – Réka néni mindig ilyen kis csigavonalat rajzol a füzeteinkbe, ha valami nagyon jól sikerül. Ez egy jel! Egy nyom!
Zsombor szemében fellobbant a kalandvágy szikrája. – Azt mondod, Réka néni nyomot hagyott nekünk?
Mielőtt válaszolhattak volna, valami puha dörgölőzött Noémi lábához. Cirmos volt az, az iskola macskája. Hangosan nyávogott, és a fejével a kréta-nyíl irányába bökött, ami a terem ajtaja felé mutatott. A macska mély, zöld szeme mintha azt mondta volna: „Gyertek, tudom az utat!”
– Cirmos is tudja! – kiáltott fel Zsombor. – Ő a mi nyomkereső cicánk! A nagyszünetben a végére járunk!
Amikor kicsengettek, és a többiek kitódultak az udvarra focizni, Noémi és Zsombor a teremben maradtak. Cirmos már türelmetlenül toporgott az ajtóban. Amint kiléptek a folyosóra, a macska magabiztosan elindult, a farkát büszkén az égnek meresztve. Nem az udvar felé vette az irányt, hanem a folyosó végén lévő, ódon, nyikorgó lépcső felé, ami a padlásra vezetett.
– A padlásra? – suttogta Noémi. – De oda tilos felmenni!
– Egy igazi detektív nem ismer lehetetlent! – vágta rá Zsombor, és már indult is Cirmos után. Noémi vett egy mély levegőt, és követte őket.
A padlás sötét volt és poros. A levegőben dohos papír és rég elfelejtett holmik szaga terjengett. A tetőablakokon beszűrődő fénysugarakban táncoltak a porszemcsék. Régi padok, egy lyukas földgömb és egy halom bekötött könyv hevert szerteszét. Cirmos egyenesen egy régi, fekete iskolatáblához sétált, ami a falnak volt támasztva. És ott, a tábla sarkában ott virított egy újabb kréta-csigavonal, ami most lefelé mutatott.
– Látod! Még egy! – lelkendezett Noémi. – De merre tovább?
Cirmos megoldotta a rejtélyt. Egy ugrással a tábla melletti ablakpárkányra termett, és kinézett az udvar túlsó vége felé. A gyerekek odasiettek. Az ablakból pontosan rá lehetett látni az iskola közösségi kertjére, ahol a tavasszal paradicsomot és paprikát ültettek.
– A kertbe! – vélte megfejteni Zsombor. – Gyerünk!
Halkan leosontak a lépcsőn, átvágtak a tornaterem mögötti kihalt folyosón, és kiértek a szabadba. A levegő friss volt a padlás pora után. Cirmos most már szinte futott, a gyerekek alig bírták követni. A kertbe érve újabb jeleket találtak: egyet egy agyagcserépen, egy másikat a szerszámoskamra ajtaján. A nyomok egyenesen a kert legtávolabbi, legeldugottabb zugába vezettek, egy hatalmas, szomorúfűz fa alá, aminek ágai sűrű, zöld függönyként omlottak a földig.
Cirmos megállt a fűzfa előtt, és várakozón felnézett a gyerekekre. Halk, ismerős dúdolás szűrődött ki a levelek közül.
Noémi és Zsombor egymásra néztek. A szívük hevesen vert. Zsombor vett egy nagy levegőt, és félrehúzta a fűzfa nehéz ágait.
A látványtól elakadt a szavuk.
A fa lombkoronája alatt egy varázslatos kis kuckó rejtőzött. A földön puha, színes párnák és egy kézzel szőtt szőnyeg hevert. Egy alacsony, fából készült polcon vadonatúj mesekönyvek sorakoztak. A fűzfa ágairól apró, elemes égősorok lógtak le, mint megannyi szentjánosbogár. És a kuckó közepén, egy pokrócon ülve, ott volt Réka néni, és éppen az utolsó párnát igazgatta meg.
Felnézett, és a csillag-szemei még a szokásosnál is jobban ragyogtak.
– Drágáim, hát itt vagytok! – mosolygott. – Sejtettem, hogy a legjobb detektívjeim megfejtik a rejtélyt.
– Réka néni! – kiáltotta Noémi, és a tanító néni nyakába ugrott. – Azt hittük, eltűntél!
– Dehogy tűntem el! – nevetett Réka néni. – Csak egy meglepetést készítettem nektek. Egy saját, titkos olvasókuckót, ide a természet lágy ölébe. Ahol a legizgalmasabb kalandokat olvashatjátok el, miközben hallgatjátok a madarak csicsergését. A krétanyomok? Azokat magamnak rajzoltam, hogy tudjam, mit hova rejtettem el. A padlásról hoztam a régi polcot, a szertárból a párnákat… De úgy tűnik, Cirmos barátunk jobb térképnek bizonyult a firkáimnál.
A vörös kandúr, mintha csak értené a dicséretet, elégedetten felmászott az egyik legpuhább párnára, összegömbölyödött, és hangos dorombolásba kezdett.
Noémi és Zsombor boldogan telepedtek le Réka néni mellé. Az aggodalmuk elszállt, mint a nyári pára, és a helyét átvette a csodálat és a szeretet. Megértették, hogy a tanító nénijük nem hagyta el őket, sőt, a legcsodálatosabb ajándékot készítette elő nekik, csupa szeretettel és gondoskodással.
Ahogy ott ültek a fűzfa árnyékában, a csillogó fényfüzérek alatt, megtanulták, hogy a dolgok néha nem azok, aminek látszanak. Egy ijesztő rejtély mögött gyakran a legnagyobb meglepetés rejtőzik. És azt is, hogy ha van egy jó barátod, egy bátor társad, és egy hűséges, doromboló segítőd, akkor nincs olyan titok, aminek ne járhatnál a végére.
