Hol volt, hol nem volt, a sűrű, susogó erdő mélyén, ahol a fák levelei ezüstösen csillogtak a holdfényben, élt egy aprócska szentjánosbogár. Úgy hívták, hogy Pötty. Nevét onnan kapta, hogy a kis lámpása, melyet a potroha végén hordozott, nem volt nagyobb egy tűhegynyi fénypontnál. De ez a fénypontocska tele volt élettel, kíváncsisággal és egy csipetnyi huncutsággal.
Minden este, amikor a nap utolsó sugarai is elbújtak a dombok mögött, és a tücskök hegedülni kezdtek, Pötty és a családja, a nagy szentjánosbogár-raj, táncra perdült a tisztáson. Felszálltak a langyos esti levegőbe, és ezernyi apró, mozgó csillagként ragyogták be a sötétséget. A raj együtt mozgott, mint egyetlen, lélegző fénytenger. Felvillantak, majd elaludtak, hullámzott a fényük a fák között, és ez volt a legszebb látvány az egész erdőben.
Pötty imádta ezt a közös táncot, de a szíve mélyén mindig ott motoszkált a kalandvágy. „Milyen lehet a világ a nagy tölgyfa mögött?” – gondolta sokszor. „Vajon milyen illata van annak a különös, fehér virágnak, ami csak éjszaka nyílik?” Az idősebb szentjánosbogarak mindig intették: „Maradj a rajjal, Pötty! Együtt vagyunk biztonságban. A fényünk együtt erősebb.”
Egyik este azonban a hold különösen fényesen ragyogott, és egy ezüstös sugár megcsillant egy harmatcseppen egy óriási páfránylevél csúcsán. A cseppben az egész csillagos ég benne tündökölt, mintha egy parányi, gyémántból készült világ lett volna. Pöttyöt annyira elvarázsolta a látvány, hogy elfeledkezett mindenről. Magasabbra és messzebbre repült, mint valaha, hogy közelebbről is megnézhesse ezt a csodát.
Percekig keringett a harmatcsepp körül, gyönyörködött a benne tükröződő csillagokban. Amikor végre feleszmélt, és körülnézett, a szíve a torkában dobbant. A tisztás eltűnt. A megszokott, ezernyi apró, barátságos fény sehol sem volt. Csak a sűrű, sötét fák álltak körülötte, és az erdő hangjai hirtelen ijesztővé váltak. A szél suttogása fenyegetőnek tűnt, egy távoli huhogás pedig megborzongatta.
Pötty lámpása félelmében pislákolni kezdett. Egyedül volt. Eltévedt. Kétségbeesetten repkedett ide-oda, de minden irány egyformán sötétnek és idegennek tűnt. Végül elfáradva leereszkedett egy nagy levélre, és apró, fénylő könnycseppek gyűltek a szeme sarkába. A kis lámpása is alig adott már fényt, mintha a bánata el akarná oltani.
– Szia, te kis fénypontocska! Miért szomorkodsz itt egymagad? – hallott egy kedves, csilingelő hangot. Pötty felnézett, és egy gyönyörű, piros ruhás, fekete pöttyös hölgyet látott maga mellett. Katica volt az, a hétpettyes katicabogár, aki éppen éjszakai pihenőjére készült a levél alatt.
– Én… én… – kezdte Pötty szégyenkezve, mert nem akarta bevallani, hogy eltévedt. – Csak nézelődöm.
Katica kedvesen elmosolyodott. A piros páncélja barátságosan csillant meg Pötty halvány fényében.
– Azt hiszem, ez a nézelődés egy kicsit messzire vitt a családodtól, ugye? Láttam a nagy fényes rajotokat a tölgyfás tisztás felett, de az már jó messze van innen.
Pötty bólintott, és egy könnycsepp végiggördült az arcán.
– Elvesztem – suttogta. – És félek.
– Nincs semmi baj – vigasztalta Katica. – A félelem olyan, mint egy sötét felhő. De ha valaki segít, a felhő hamar tovaszáll. Én sajnos nem tudok olyan magasan és gyorsan repülni, hogy hazavezessem a rajodat, de ismerek valakit, aki az erdő legbölcsebb lakója. Ő mindent lát és mindent tud, ami éjszaka történik. Gyere, elkísérlek hozzá!
Pötty hálásan nézett Katicára. Már nem érezte magát annyira egyedül. Együtt indultak útnak. Katica lassan mászott a leveleken, Pötty pedig alacsonyan repülve világított neki. Útjuk egy hatalmas, odvas bükkfához vezetett, melynek legmagasabb ágán két óriási, borostyánsárga lámpás világított. Ahogy közelebb értek, Pötty látta, hogy a lámpások valójában egy nagy, tollas madár szemei.
– Hu-húúú! – hallatszott egy mély, öblös hang. – Milyen apró vándorok zavarják meg az éjszaka csendjét?
– Nagy tisztelettel, bölcs Bagoly! – köszöntötte Katica. – Segítséget kérni jöttünk. Ez itt Pötty, a kis szentjánosbogár, aki eltévedt, és nem talál haza a családjához.
Pötty félénken pislogott fel a hatalmas madárra. A Bagoly lassan lefordította a fejét, és hatalmas, mindentudó szemeivel Pöttyre nézett. A kis szentjánosbogár összeszedte minden bátorságát.
– Kérlek, segíts nekem, Bagoly úr! – mondta remegő hangon. – Túl messzire repültem, és most nem tudom, merre van a tölgyfás tisztás.
A Bagoly egy pillanatig csendben volt, majd bölcsen így szólt:
– Hu-húúú. A bátorság, kis barátom, nem az, ha sosem tévedsz el. A bátorság az, amikor mersz szólni, ha segítségre van szükséged. Jól tetted, hogy szóltál. Innen fentről én látom az egész erdőt. Látom a rajodat is, ott világítanak a Fekete-patak kanyarulatánál. Nem messze vannak.
Pötty szíve megtelt reménnyel. A kis lámpása újra erősebben kezdett világítani.
– De… de én nem látom őket innen! – mondta csüggedten.
– Én leszek a szemed – mondta a Bagoly. – Repülj utánam! Szárnyaim nesztelenek, de a te kis fényedet látni fogom. Te pedig, Katica, maradj itt biztonságban, reggelre a kis vándor már otthon lesz.
A Bagoly hangtalanul suhant le az ágról, és elindult a fák között. Pötty szorosan a nyomában repült. A Bagoly hatalmas alakja biztonságot adott neki a sötétben. A bölcs madár pontosan tudta, melyik ág alatt kell átbújni, melyik bokrot kell kikerülni. Pöttynek csak annyi volt a dolga, hogy kövesse őt, és a lehető legerősebben világítson, hogy a Bagoly lássa, nem maradt le.
Néhány perc repülés után Pötty megpillantott a távolban egy ismerős, halvány derengést. Ahogy közeledtek, a derengés egyre erősebb lett, és hamarosan már tisztán látta a több ezer fel-felvillanó fénypontot. A családja volt az! A szíve majd kiugrott a helyéről az örömtől.
Amikor beértek a raj közepébe, a többi szentjánosbogár aggódva röppent köré.
– Pötty! Hol voltál? Már azt hittük, bajod esett! – mondták egyszerre.
Pötty boldogan villantott nekik, majd felnézett a felettük lebegő Bagolyra.
– Ő segített nekem! És Katica! Új barátokat szereztem! – kiáltotta boldogan.
A Bagoly biccentett egyet, majd egy méltóságteljes „Hu-húúú!”-val eltűnt az éjszakában. Pötty pedig elmesélte a többieknek a kalandját: a csillogó harmatcseppet, a félelmét, a kedves Katicát és a bölcs Baglyot.
Attól a naptól fogva Pötty már soha többé nem kóborolt el egyedül. De nem azért, mert félt. Hanem azért, mert megtanult valamit, ami sokkal fontosabb a vakmerő kalandoknál. Megtanulta, hogy a legnagyobb bátorság néha nem az, ha egyedül vágunk neki az ismeretlennek, hanem az, ha merünk segítséget kérni, amikor eltévedtünk. Hiszen az erdő tele van barátokkal, akiknek a fénye és a tudása mindig segít hazavezetni minket a sötétben.
