A Zafír-hegyek lábánál, egy völgyben, ahol a patakok ezüstszalagot hímeztek a zöld rétbe, bújt meg egy aprócska falu. A falu fölé, mintha csak az égbolt peremét őrizné, egy hatalmas, szikár csúcs magasodott. A csúcs tetején pedig ott trónolt a Sárkány-vár, melynek tornyai oly gyakran vesztek a gomolygó, szürke ködbe, hogy a falusiak már azt sem tudták, álom-e vagy valóság.
A faluban élt két testvér, Ábel és Lilla. Ábel megfontolt, csendes fiú volt, aki szerette a térképeket és a régi könyveket. Lilla pedig maga volt a megtestesült kíváncsiság; copfja úgy lobogott utána, mint egy vidám zászló, ahogy a mezőn kergetőzött a pillangókkal. Számára a világ egy hatalmas, felfedezésre váró titok volt, és a legnagyobb titok mind közül a ködbe burkolózó Sárkány-vár volt.
– Ábel, szerinted mi lehet ott fent? – kérdezte egy nap Lilla, miközben az eget kémlelték a kertjükből. – Nagymama azt mesélte, hogy a várban egykor daloltak a falak, és a tornyokból zene szállt alá a völgybe. De most… most csak a csend lakik ott.
Ábel elővett egy megsárgult papírlapot, amit a padláson talált. Egy kezdetleges térkép volt, ami egy elfeledett ösvényt jelölt a hegyre. – Azt is mondják, hogy a várat átok sújtja, és aki belép, sosem tér vissza. De én nem hiszem, hogy egy daloló vár gonosz lehetne. Talán csak elfelejtették a dallamát.
Ez a gondolat szöget ütött a fejükbe, és nem hagyta őket nyugodni. Elhatározták, hogy felkutatják a titkot. Másnap hajnalban, míg a falu aludt, egy kis elemózsiával a tarisznyájukban elindultak a hegy felé. Az ösvény meredek volt és benőtte a moha, a köd pedig egyre sűrűbben vette őket körbe, mintha csak egy puha, de hideg paplanba burkolózna a hegy. Ahogy egyre feljebb értek, a madárdal elhalkult, és csak a szél süvítése és a saját szívverésük zaja maradt.
Órák múlva értek fel a vár kapujához. A kapu fölött egy hatalmas, rozsdás számlapú toronyóra meredt rájuk. Nem járt, mutatói megdermedve álltak. Ahogy közelebb léptek, a torony mélyéről recsegő, kongó hang hallatszott, mintha egy óriás ébredezne hosszú álmából.
– Ti… kik… vagytok? – döngte a Vén Toronyóra, minden szót lassan, nehézkesen formálva. – Mit… kerestek… a csend… birodalmában?
Lilla egyáltalán nem ijedt meg. Bátran előrelépett.
– Lilla vagyok, és ő a testvérem, Ábel. Nem a kincseket keressük, hanem a dalokat. Az elveszett zenét jöttünk meghallgatni!
A Vén Toronyóra egy pillanatig hallgatott, majd egy mély, elnyújtott nyikorgással a hatalmas tölgyfa kapu lassan kitárult. – A dal… keresőit… a vár… mindig… befogadja.
A gyerekek ámulva léptek be. Odabent nem sötétség és pókhálós üresség fogadta őket, hanem egy lélegzetelállító, kör alakú terem. A falakat a padlótól a mennyezetig polcok borították, rajtuk ezernyi, de ezernyi könyv sorakozott. A terem közepén, egy hatalmas asztal mögött, egy pikkelyes, mohazöld lény kuporgott. A feje búbján két apró szarv ágaskodott, hosszú farka békésen pihent a földön, orrán pedig egy parányi, drótkeretes szemüveg billegett. Egy sárkány volt.
A sárkány felnézett egy óriási könyvből, és barátságos, mély hangon megszólalt:
– Üdvözöllek titeket, vándorok! Nevem Szélcske, és én vagyok e könyvtár, a Múlt Dalainak őrzője. Régen láttam már erre embereket. Főleg ilyen kicsiket.
Ábel, aki imádta a könyveket, azonnal otthon érezte magát. – Te vagy a sárkány? Azt hittük…
– Hogy tüzet okádok és királylányokat rabolok? – kuncogott Szélcske, és a kuncogása olyan volt, mint a száraz falevelek zizegése. – Ugyan! Azok csak buta mesék. Én a történeteket és a dalokat őrzöm. Ez a vár egykor a zene otthona volt, minden kő egy dallamot visszhangzott. De egy gonosz varázsló, aki gyűlölte az örömöt, átkot bocsátott ránk. Elvette a vár hangját, a dallamokat pedig bezárta a csend börtönébe.
– De minden átkot meg lehet törni, igaz? – kérdezte reménykedve Lilla.
– Úgy van, kicsi lány – bólintott a sárkány. – A titok egyetlen elfeledett dallamban rejlik. A Fény Dalában. A szavakat tudom, itt vannak leírva ebben a nagy könyvben. De a dallamát… a dallamát elmosta az idő. Én pedig nem tudok énekelni. A hangom túl mély és dörmögő, nem hajol a melódiákhoz.
Szélcske szomorúan sóhajtott, és egy apró, meleg füstpamacs szállt fel az orrából, ami fahéjillatot árasztott. Kinyitotta a hatalmas könyvet, és a gyerekek elé tárta a Fény Dalának szövegét. Gyönyörű szavak voltak a napról, a csillagokról, a nevetésről és a barátságról.
Lilla a sorokat olvasva dúdolni kezdett magában. Először csak halkan, aztán egyre bátrabban. Egy egyszerű, kedves kis dallamot formált az ajka, amit a nagymamája énekelt neki altatódalként. Egy dalocskát a pislákoló lámpásról, ami elűzi az éjszaka árnyait.
Szélcske hatalmas feje felpattant. Smaragdszínű szemei elkerekedtek a szemüveg mögött.
– Ez az! – dörmögte izgatottan. – Ez a dallam! Honnan ismered?
– A nagymamám énekli nekünk – felelte Lilla meglepetten. – Azt mondta, az ő nagymamája is ezt énekelte.
– A dallam túlélte az átkot! – suttogta a sárkány csodálattal. – Nem a könyvekben, hanem a szívekben élt tovább, altatódalként, generációról generációra. A legerősebb varázslat a szeretet és az emlékezés!
Ábelnek ragyogó ötlete támadt. – Szélcske, te mondd a szavakat a te mély hangodon, Lilla énekelje a dallamot, én pedig segítek nektek, hogy együtt maradjon a ritmus!
És így is tettek. A hatalmas könyvtár közepén Lilla tiszta, csengő hangja felszállt, mint egy kismadár. Szélcske mély, dörmögő hangja adta a szavak erejét, mint a föld mélyének morajlása. Ábel pedig a kezével vezényelt, összekötve a két hangot egyetlen, csodálatos harmóniává.
Ahogy énekelni kezdtek, a könyvtárban valami megváltozott. A poros levegőben aranyszínű fénypontok kezdtek táncolni. A fény átszüremlett a vastag falakon, végigfutott a folyosókon. A faliszőnyegek kifakult színei újra életre keltek, a kőpadló ragyogni kezdett. A vár falai, melyek évszázadokig némán álltak, most zsongani, dúdolni kezdték a Fény Dalát.
A Vén Toronyóra mutatói megmozdultak, és a vár tornyából csodálatos, kristálytiszta harangjáték hangzott fel, amit még a völgyben is hallani lehetett. A köd, ami oly sokáig rejtegette a várat, felszakadozott, mintha csak a zene fújta volna el, és a lemenő nap sugarai bearanyozták a Sárkány-vár tornyait.
A falusiak a völgyben döbbenten és csodálkozva néztek fel. A félelmetes, komor vár most úgy ragyogott a hegytetőn, mint egy drágakövekből rakott korona.
Ábel és Lilla a sárkánnyal együtt fellépcsőztek a legmagasabb toronyba. Onnan látták az egész völgyet, a falujukat, a csillogó patakot. A szél már nem süvített, hanem a Fény Dalát suttogta.
– Megcsináltátok – mondta Szélcske halkan, és egy hálás könnycsepp gördült le pikkelyes arcán. – Visszahoztátok a zenét. Visszahoztátok a fényt.
Attól a naptól fogva a Sárkány-vár többé nem volt félelmetes hely. A gyerekek gyakran feljártak meglátogatni Szélcskét, aki újabb és újabb dalokat és történeteket tanított nekik. A vár pedig ott ragyogott a hegytetőn, emlékeztetve mindenkit, hogy a legmakacsabb átkot is megtörheti egy tiszta szívből fakadó dallam, és hogy a legértékesebb kincseket nem a ládák mélyén, hanem az emlékeinkben és a dalainkban őrizzük.
