Réges-régen, egy aprócska, békés falucska szélén, ahol a házak udvarán még meséket suttogott a szél a vén diófák lombjai között, élt egy kislány. Úgy hívták, Evelin. Szeme olyan volt, mint a nyári ég, tele csillogó kíváncsisággal, és szíve, mint a tavaszi virág, mindig nyitva állt az újdonságok előtt. A leleményessége pedig vetekedett a falu legügyesebb kovácsának eszével, ha valamilyen cseles megoldásra volt szükség.
Evelin a Nagyi házában lakott, ahol az idő mintha lassabban járt volna, és a levegőben mindig friss fűszerek illata úszott. A Nagyi, aki maga is olyan volt, mint egy nyitott könyv a természetről, minden fűszálat, minden virágot néven ismert. Az ő kertje nem egyszerű kert volt, hanem egy valóságos zöld katedrális, tele titkokkal és csodákkal, ahol a gyógyító füvek suttogva mesélték történeteiket a szélnek. A Nagyi füvek titkainak ismerője volt, és a faluban mindenki hozzá fordult, ha baj volt.
Evelin imádta a Nagyi kertjét. Órákig el tudott bolyongani a buja növények között, ujjával simogatva a bársonyos leveleket, orrával szívva a föld és a virágok illatát. Egy napon, amikor a nap éppen csak átszűrte magát a magas fák ágain, és aranyló foltokat festett a földre, Evelin valami különlegesre lett figyelmes. Egy apró, törékeny növényre, melynek levelei mintha ezüstösen csillogtak volna a félhomályban. Közelebb hajolt, és ekkor történt a csoda!
Ahogy ujjai finoman megérintették a növényt, egy lágy, dallamos zümmögés hallatszott, mintha ezer apró harang szólalt volna meg egyszerre. A szél, mely eddig csak lustán fújdogált, hirtelen élénkebbé vált, és mintha maga is dalra fakadt volna! Egy játékos, láthatatlan lény, a Szellőmanó, suhant el Evelin haja mellett, kacagó hangot hagyva maga után. „Ez a Dalra-fakító fű!” – suttogta a Szellőmanó, aki amúgy semmit nem szeretett jobban, mint a jó mulatságot és a szórakozást. „Érintsd meg újra, és hallgasd, ahogy a szél neked énekel!” Evelin boldogan megismételte, és a kert megtelt a szél vidám, játékos melódiájával. A Szellőmanó pedig a levelek között táncolva szórta a vidámságot.
Nem sokkal ezután, egy másik rejtett zugban, egy másik különös fűre lelt. Ennek levelei mélyzöldek voltak, és mintha apró könnycseppek csillogtak volna rajtuk. Amikor megérintette, a szíve körül valami melegség áradt szét, és egy rég elfeledett, aprócska szomorúság, ami a legutóbbi esős napon lopózott belé, hirtelen elpárolgott. „Ez a Szomorúság-gyógyító fű!” – hallotta Nagyi hangját a háta mögül. A Nagyi mosolyogva figyelte Evelint. „Látod, kislányom? A természet tele van csodákkal. Ezek a füvek nemcsak a testet, hanem a lelket is gyógyítják. De vigyázz velük, mert erejük tiszteletet és szeretetet kíván.”
Evelin aznap este hosszan mesélt a Nagyinak a felfedezéseiről, és a Nagyi türelmesen hallgatta, közben pedig tanította a kislányt a füvek nevére, tulajdonságaikra, és arra, hogyan kell bánni velük. Evelin szíve tele volt boldogsággal és a tudásvágy tüzével.
A falu élete a forrás körül zajlott. A falu közepén csörgedező Forrás nemcsak vizet adott, hanem életet, vidámságot és reményt is. A gyerekek ott játszottak, a nők ott mostak, a férfiak ott itatták az állataikat. A forrás vize tiszta volt és hűs, és mindenki tudta, hogy a Forrástündér, a víz őrzője vigyáz rá. Ő volt az, aki a forrásból élt, és akinek a lelke a forrás vizével együtt lüktetett.
Egy napon azonban valami szörnyűség történt. A forrás elnémult. Nem csörgedezett többé, nem csobogott, nem énekelt. A víz megállt, majd lassan apadni kezdett, és a forrás medre szárazzá, repedezetté vált. A falu népe először csak csodálkozott, aztán aggódni kezdett. A föld kiszáradt, a növények lankadtak, az állatok szomjaztak. A falu népének szíve is elnehezült, a vidám nevetések elcsitultak, a dalok elhallgattak. A szomorúság, mint sűrű köd, telepedett rá a falura.
Evelin is érezte a változást. A Nagyi kertjében a Dalra-fakító fű is mintha elszomorodott volna, a Szellőmanó sem suhant már olyan játékosan. A kislány szíve összeszorult. Emlékezett Nagyi szavaira a füvek erejéről, és elhatározta, hogy tesz valamit. „Nagyi,” – kérdezte egy este, – „miért szomorú a forrás? Miért nem ad vizet?”
A Nagyi elgondolkodva simogatta Evelin haját. „A Forrástündér lelke a forrás lelke, kislányom. Ha a Tündér szomorú, a forrás is elnémul. A falu szomorúsága, a sok aggodalom mintha megbetegítette volna őt. Csak az igaz szeretet és a természet ereje hozhatja vissza a mosolyt az arcára.”
Evelin bátran felállt. „Akkor én megkeresem a Forrástündért! És viszek neki a Szomorúság-gyógyító fűből!” A Nagyi büszke mosollyal nézett unokájára. „Légy óvatos, kislányom, de higgy a szívedben és a természet erejében.”
Másnap reggel, Evelin elindult a forrás felé. Kosarában ott lapult a gondosan leszedett Szomorúság-gyógyító fű. Ahogy közeledett, a Szellőmanó, aki mintha csak rá várt volna, felbukkant a fák közül. „Evelin, Evelin! A forrás szomorú, de te segíthetsz! Én megmutatom az utat!” – csicseregte, és játékosan Evelin előtt lebegve mutatta az ösvényt, mely a forrás rejtekébe vezetett. A Szellőmanó könnyedén suhant a fák között, néha megállt, hogy megvárja Evelint, majd tovább terelte őt. A kislány érezte a Szellőmanó vidám energiáját, ami bátorságot öntött belé.
A forrás környéke valóban elhagyatott volt. A fák levelei barnultak, a virágok lehajtották fejüket. A forrásmeder alján alig csillogott néhány pocsolya. A kislány egy mohával benőtt sziklánál talált rá a Forrástündérre. A Tündér apró volt és áttetsző, mint a hajnali harmat, de most sápadtan és szomorúan ült, lehajtott fejjel. Szemei, melyek általában olyan kékek voltak, mint a tiszta ég, most fátyolosak és könnyesek voltak.
„Jó napot, Forrástündér!” – szólalt meg Evelin halkan. A Tündér meglepetten nézett fel. „Ki vagy te, kislány? És miért jöttél ide, ahol csak a szomorúság lakik?”
„Evelin vagyok, és azért jöttem, hogy segítsek” – mondta a kislány. „A falu népe szomorú a forrás miatt, és én tudom, hogy te is szomorú vagy. A Nagyi azt mondta, a te lelked a forrás lelke.”
A Forrástündér sóhajtott. „Igazad van, Evelin. A falu népének aggodalma, a lassan elfeledett vidámság, mind-mind belém költözött. Annyira szomorú lettem, hogy elapadt az erőm, és a forrás is elnémult. Nem tudok több vizet adni, amíg a szívem nem gyógyul meg.”
Evelin elővette a kosarából a Szomorúság-gyógyító füvet. „A Nagyi kertjében találtam ezt a különleges füvet. Azt mondta, a lelket is gyógyítja. Kérlek, fogadd el, hátha segít neked!” Evelin óvatosan nyújtotta át a füvet a Tündérnek. A Forrástündér apró kezeivel átvette, és ahogy megérintette, egy halvány fény áradt szét belőle. A Tündér arca felderült, szemeiben újra megjelent a csillogás.
„Ó, Evelin! Ez a fű! Érzem, ahogy a melegség végigáramlik rajtam, és elűzi a szomorúságot! Köszönöm, köszönöm, kedves kislány!” A Forrástündér felállt, és apró, áttetsző karjaival megölelte Evelint. Abban a pillanatban a föld megremegett, és a forrásmeder alján apró buborékok kezdtek feltörni. Először csak csordogált, aztán csobogott, végül pedig harsányan énekelt a víz, újra megtöltve a medret, és friss, hűs folyammá duzzadva!
A víz áradása felébresztette a természetet is. A fák levelei újra élénkzöldek lettek, a virágok kinyíltak, és a Szellőmanó harsányan kacagva repült körbe, örömtáncot lejtve a friss szélben. A falu népe, meghallva a forrás hangját, mind odasietett. Amikor meglátták a forrás újra éneklő vizét, és Evelint, aki a Forrástündérrel együtt állt, ujjongásban törtek ki. A szomorúság köde eloszlott, és a falu megtelt újra nevetéssel, dalokkal és a felhőtlen öröm zajával.
Evelin igazi hőssé vált a falu szemében. De ő nem a dicséretet kereste. Boldog volt, hogy segíthetett, és hogy a Nagyi tanításai, a természet titkai, és a saját bátorsága meghozták az élet örömét a falunak. Attól a naptól kezdve a falu népe még jobban vigyázott a forrásra, és sosem felejtették el, hogy a természet tisztelete és a kedvesség ereje milyen csodákra képes. Evelin pedig tovább járta a Nagyi kertjét, és a Szellőmanóval együtt fedezte fel a világ újabb és újabb titkait, tudva, hogy a legkisebb fűszál is hordozhat egy hatalmas erejű mesét, ha valaki hajlandó meghallani azt.
