Az Ezüstpatak partján, ahol a fűzfák a víz fölé hajoltak, mintha csak a saját tükörképüket fésülgetnék, állt egy apró, mohos tetejű kunyhó. Nem volt ez akármilyen házikó. Kéményéből nem szürke füst, hanem hol ibolyakék, hol pitypangsárga, hol pedig szivárványszínű pamacsok szálltak az ég felé. Ebben a kunyhóban élt Jolán, a jóságos boszorkány.
Jolán nem volt ám ijesztő, bibircsókos boszorka! Szeplős arca mindig mosolygott, a szeme pedig olyan meleg barna volt, mint a frissen sült gesztenye. Hosszú, ezüstös haját mindig vidám szalagokkal kötötte copfba. Legjobb barátai Bodza, a koromfekete, borostyánsárga szemű macska és Bögyörő, a vaskos, háromlábú, beszélő üst voltak. Bodza leginkább aludni és csintalankodni szeretett, Bögyörő pedig folyton morgolódott, de a szíve mélyén, a sok horpadása alatt, ő is vajból volt.
Egy borús keddi napon Jolán a kunyhó ablakából nézte a falut. Az emberek lehorgasztott fejjel jártak-keltek, a gyerekek nem kergetőztek a főtéren, és még a pék sem dudorászott, miközben a ropogós kenyereket pakolta a polcra. A faluból valahogy elszállt a vidámság.
– Jaj, Bögyörő, nézd csak! – sóhajtott Jolán. – Mintha mindenki elfelejtette volna, mennyi jóság lakozik benne. Kellene nekik egy kis emlékeztető.
– Hmphf! – dohogott az üst, miközben egy adag teavíz finoman bugyogni kezdett benne. – Az emberek már csak ilyenek. Elfelejtik a jót, csak a rosszra emlékeznek. Főzz nekik inkább egy jó erős hagymalevest, attól legalább sírni fognak, az is valami!
Bodza, aki a kandalló előtt szundikált, kinyitotta egyik sárga szemét, nagyot nyújtózott, és odadörgölőzött Jolán lábához. Mintha csak azt mondaná: „Tegyél valamit, gazdasszonyom!”
Jolánnak pedig már derengett is egy ötlet. Egy különleges főzet, ami nem megváltoztatja az embereket, csak megmutatja nekik azt, ami már amúgy is ott van bennük: a legszebb, legjobb tulajdonságukat.
– Bögyörő, melegedj! Bodza, hozd a varázsfüves könyvet! – csillant fel a szeme. – Elkészítjük a Szívtükör Szirupot!
Bögyörő morcosan, de engedelmesen elkezdett izzani. Jolán beletett egy csipetnyi őrölt napsugarat, három csepp hajnali harmatot a legbátrabb pitypang leveléről, és egy leheletnyi szellősuttogást. Már éppen a legfontosabb hozzávalóért nyúlt volna, amikor kopogtak az ajtón. Panna volt az, a falu legsegítőkészebb kislánya, aki mindig hozott Jolánnak friss tejet vagy egy kosár erdei szamócát.
– Szia, Jolán néni! – köszönt vidáman. – Látom, nagy a sürgés-forgás. Segíthetek?
– Ó, Panna, de jó, hogy jössz! – mosolygott Jolán. – Éppen a legfontosabb hozzávaló hiányzik: egy őszinte, segítő szándékból fakadó mosoly. Nézz bele az üstbe, és gondolj valami szépre!
Panna odahajolt a fortyogó, aranyszínű folyadék fölé. Arra gondolt, milyen jó érzés volt tegnap segíteni a szomszéd Gizi néninek felhozni a fát a pincéből. Ahogy elmosolyodott, egy apró, szikrázó fénycsepp hullott a szájáról egyenesen a főzetbe. A szirup abban a pillanatban gyémántosan ragyogni kezdett.
– Kész is van! – tapsolt Jolán. Kis üvegcsékbe töltötte a csodás főzetet, és Pannával meg Bodzával elindultak a faluba.
A főtéren mindenkinek adtak egy cseppet. És a csoda megtörtént! A morcos pék, ahogy megízlelte a szirupot, hirtelen meglátta magában a végtelen nagylelkűséget, és elkezdett ingyen kalácsot osztogatni. A mindig siető kovács meglátta a saját rendíthetetlen erejét, és felajánlotta, hogy megjavítja a templomtorony elgörbült keresztjét. A tanító néni, aki már belefáradt a gyerekzsivajba, meglátta végtelen türelmét, és mesekört szervezett a szökőkút mellé.
Mindenki csodálta a saját, újonnan felfedezett erényét. Büszkén sétáltak, kihúzták magukat. „Én vagyok a legerősebb!” „Én vagyok a legtürelmesebb!” „Nálam senki sem nagylelkűbb!” – mondogatták magukban. A falu csendes lett. Túl csendes. A büszkeség elnyomta a vidámságot. Az emberek elfelejtettek egymásra mosolyogni, mert túlságosan el voltak foglalva a saját belső tükörképük csodálatával. Eltűnt a nevetés.
Jolán, Panna és Bodza szomorúan ültek a főtéri padon. A terv visszafelé sült el.
– Látod, Jolán néni? – szipogta Panna. – Most már mindenki tudja, hogy jó, de mégsem boldogok.
Bodza a kislány ölébe fúrta a fejét, és vigasztalóan dorombolt. Jolán elgondolkodott. A Szívtükör Szirup megmutatta az egyént, de elfelejtette megmutatni a közösséget. A jóság önmagában nem elég, ha nem osztjuk meg másokkal.
– Tudom már! – pattant fel hirtelen. – Nem szirup kell nekik, hanem leves! Egy jó nagy adag Nevetőleves!
Visszasietettek a kunyhóba. Bögyörő már messziről érezte a bajt.
– Na, mi van? – fortyant fel. – Túlságosan elbízták magukat a falusiak, mi? Mondtam én, hogy hagymaleves kellett volna!
– Majdnem, Bögyörő, majdnem! – nevetett Jolán. – Most valami egészen más kerül beléd. Panna, hozz egy csokor csiklandós fűszálat a patakpartról! Bodza, szükségem lesz a leghangosabb dorombolásodra! Én pedig beleteszek egy marék pattogó vidámságbogyót!
A munka ismét elkezdődött. Bögyörőbe belekerült a csiklandós fű, amitől az egész üst kuncogni kezdett. Panna egy vidám dalt dúdolva kevergette a levest, a dallam pedig apró buborékok formájában olvadt bele a főzetbe. Bodza felugrott az üst peremére, és olyan mély, rezgő dorombolásba kezdett, hogy még a kunyhó ablakai is beleremegtek. Végül Jolán beletett egy titkos hozzávalót: egy könnycseppet, ami akkor gördült le az arcán, amikor egy vicces emlékre gondolt.
A Nevetőleves illata betöltötte a levegőt. Olyan illata volt, mint a frissen vágott fűnek egy nyári zápor után, mint a nagymama almás pitéjének és a közös hógolyózásnak egyszerre.
Egy hatalmas kondérral kitolták a főtérre. Az emberek gyanakodva méregették. Nem értették, mit akarnak már megint.
– Gyertek, kóstoljátok meg! Ez a leves nem mutat semmit, csak jólesik! – kínálta Panna mosolyogva.
Elsőként a pék merészkedett oda. Kanalazott egyet, és ahogy lenyelte a meleg levest, egy apró kuncogás szaladt ki a torkán. Meglepődött. A kovács követte, és az ő szájából már egy böhöm nagy hahota tört elő, amitől megremegett a hasa. A tanító néni egy finom, csilingelő kacajt hallatott.
A leves nem varázserővel nevettette meg őket. Egyszerűen csak annyira finom és meleg volt, és olyan jólesett együtt kanalazni a főtéren, hogy feloldotta a szívük körüli büszkeségpáncélt. A pék megkínálta a kovácsot egy darab kaláccsal. A kovács megveregette a pék vállát, és elmesélt egy buta viccet. A tanító néni nevetve a fejéhez kapott. A nevetés pedig, mint a tóba dobott kavics keltette hullámok, egyre terjedt.
Az emberek újra egymásra néztek, és már nem a saját jóságukat látták, hanem a másik mosolyát. Rájöttek, hogy az erejük akkor a legnagyobb, ha összefognak, a türelmük akkor a legértékesebb, ha meghallgatják a másikat, és a nagylelkűségük akkor ér a legtöbbet, ha örömet szereznek vele valakinek.
A faluba visszatért a vidámság, de ez már nem a csendes büszkeség, hanem a hangos, közös kacagás öröme volt. Jolán, Panna és Bodza a távolból figyelték a vidám forgatagot.
– Látjátok – suttogta Jolán –, a kedvesség olyan, mint egy jó meleg leves. Akkor a legjobb, ha megosztjuk másokkal. És pont olyan ragadós, mint egy jóízű nevetés.
Bögyörő üst pedig a kunyhóban, magányában is elégedetten bugyogott egyet. Talán még ő is elmosolyodott egy kicsit. De ezt persze soha nem ismerte volna be.
