Egyszer volt, hol nem volt, a falu szélén, ahol a sűrű erdő ölelése találkozott a napfényes rétek mosolyával, élt egy kislány. Hangának hívták, és olyan volt, mint a tavaszi szellő: könnyed, játékos és mindig tele kíváncsisággal. Hanga nem a babákkal vagy a falu többi gyerekével szeretett a legjobban játszani, hanem az erdővel. Órákig képes volt bolyongani a fák között, hallgatni a madarak énekét, figyelni a mókusok ugrándozását, és persze, titkos ösvényeket felfedezni.
Egy nap, miközben a megszokottnál is mélyebbre merészkedett a fák suttogó labirintusába, egy rejtett tisztásra bukkant. A tisztás közepén egy fa állt, amilyet még sosem látott. Nem volt hatalmas, de a lombja olyan sűrű és zöld volt, mintha ezer smaragd rejtőzött volna benne. És a legkülönösebbek a gyümölcsei voltak: nem pirosak, nem sárgák, hanem aranylóan csillogók. Mintha apró napkorongok lógtak volna az ágakon, fénnyel árasztva el a tisztást. Hanga szívét azonnal rabul ejtette a látvány.
– Jaj, te csodafa! – suttogta Hanga, és óvatosan közelebb lépett. – Ki lehetsz te?
Ahogy a fa körül járt, észrevett egy öregembert, aki egy mohos padon ült a fa árnyékában. Az öreg kertész volt, akiről Hanga már hallott meséket. Azt mondták, ő is olyan idős, mint maga az erdő, és minden fát, minden bokrot ismert a környéken. Mélyen barázdált arca volt, de szemei olyan ragyogóak voltak, mint két csillag.
– Üdvözöllek, Hanga – mondta az öreg kertész mély, barátságos hangon. – Látom, te is rátaláltál az aranyalmafára.
Hanga meglepődött, hogy az öreg ismeri a nevét. – Aranyalmafa? Ez a neve? És miért fénylenek így az almái?
Az öreg kertész elmosolyodott. – Ez nem akármilyen fa, kislányom. Ez az a fa, amelynek gyümölcsei a szívek kívánságait tükrözik. Minden aranyalma egy-egy gondolat, egy-egy sóhaj, egy-egy vágy tükörképe. De vigyázz! Nem minden kívánság tiszta, és nem minden alma hoz örömet.
Hanga szeme elkerekedett. – Kívánságokat? Akkor ha kívánok valamit, az teljesül?
– Ha tiszta szívvel kívánod, és nem csak magadnak, hanem mások javára – bólintott az öreg. – Ez az almafa az önzetlenségből táplálkozik. Minél tisztább és önzetlenebb a szív, annál fényesebb az alma, és annál nagyobb ereje van.
Hanga elgondolkodott. Hónapokig járt titokban az aranyalmafához. Eleinte csak figyelte, ahogy az öreg kertész gondozza, és hallgatta a meséit. Aztán egy nap, amikor az erdőben sétált, egy sérült őzikére bukkant. Az őzike lába eltörött, és fájdalmasan nyögött. Hanga szíve összeszorult. Tudta, mit kell tennie.
Visszasietett a tisztásra. A fa most még fényesebben ragyogott, mintha érezte volna a lány szívének dobbanását. Hanga becsukta a szemét, és mélyen, tiszta szívvel kívánta: „Bárcsak meggyógyulna az őzike lába! Bárcsak újra szaladgálhatna boldogan az erdőben!”
Amikor kinyitotta a szemét, egy ragyogóan fénylő aranyalma hullott a kezébe. Hanga sietve visszament az őzikéhez, és óvatosan megetette vele az almát. Alig ette meg az őzike a gyümölcsöt, máris érezte, ahogy melegség árad szét a testében. Néhány perc múlva az őzike felállt, megrázta magát, és vidáman elszaladt az erdőbe. Hanga szíve megtelt örömmel. Ekkor tudta meg igazán, milyen ereje van az önzetlen kívánságnak.
Azonban a titok nem maradhatott örökké titok. A falu népe, majd a szomszédos települések lakói is tudomást szereztek az aranyalmafáról. Először csak óvatosan jöttek, és apró, ártatlan kívánságokat mondtak. De ahogy a hír terjedt, és az emberek látták, hogy a kívánságok valóra válnak, valami megváltozott. A kapzsiság, mint egy árnyék, elkezdte beborítani a ligetet.
Az emberek már nem gyógyulást vagy örömet kívántak másoknak. Aranyat akartak, hatalmat, végtelen édességet, új házat, a szomszéd tehenét. Mindenki magának akart mindent. Tömegek tódultak a tisztásra, lökdösődtek, veszekedtek, és mohón szakították le az almákat, mielőtt azok igazán megérhettek volna. A fát körülvevő levegő sűrűvé vált a sok önző vágytól.
Az aranyalmafa szenvedett. A fényes almák fakóvá váltak, néha el sem jutottak a földre, mert még éretlenül leszakították őket. A fa lombja sárgulni kezdett, levelei hullottak, ágai elszáradtak. A tisztás elvesztette varázsát, a madarak elnémultak, az őzek és nyulak elmenekültek. Az öreg kertész szomorúan ült a mohos padon, és tehetetlenül nézte, ahogy a fa, amit oly sokáig őrzött, a pusztulás felé sodródik.
Hanga szíve szakadt meg a látványtól. Nem akarta elhinni, hogy az emberek ennyire vakok lehetnek. Egy este, amikor már csak ő és az öreg kertész maradtak a tisztáson, Hanga meglátta, ahogy egy finom, aranyló fény kezd el áramlani a fa törzséből. A fény egyre erősebb lett, majd alakot öltött: egy tündérszerű lény jelent meg, áttetsző, mint a hajnali köd, és szemeiben ezeréves bölcsesség ragyogott. Ez volt az aranyalmafa szelleme.
– Látod, Hanga, látod, öreg barátom? – suttogta a szellem hangja, ami olyan volt, mint a szél zúgása a fák között. – A fa haldoklik. A kapzsiság, a mohóság megmérgezi. Az én erőm a tiszta szívekből táplálkozik, az önzetlenségből, a szeretetből. Ha ez eltűnik, én is eltűnök, és velem együtt az áldás, amit ez a liget jelent.
– De mit tehetünk? – kérdezte Hanga kétségbeesetten. – Az emberek nem hallgatnak ránk!
– A kapzsiság vakítja el őket – mondta az öreg kertész. – De talán egy tiszta szív ereje még megmentheti a fát. Egy olyan kívánság, ami nem magadnak szól, hanem mindenki másnak, az egész ligetnek.
Hanga elszánta magát. Tudta, hogy ez az utolsó esély. Másnap reggel visszament a tisztásra, ami tele volt önző emberekkel. Felszállt egy kidőlt fatörzsre, és hangosan beszélni kezdett.
– Emberek! Nézzétek meg, mit tettetek! Nézzétek meg a fát! Haldoklik! A mi mohóságunk öli meg! Emlékeztek az őzikére? Én nem magamnak kívántam semmit, hanem neki. És meggyógyult! Ez a fa nem arra való, hogy aranyat adjon nektek, hanem arra, hogy örömöt és békét hozzon, ha tiszta szívvel közeledünk hozzá. Ha továbbra is csak magatokra gondoltok, ez a csoda örökre elveszik!
A tömeg eleinte morajlott, de Hanga szavai mélyre hatoltak. Néhányan elgondolkodtak. Hanga ekkor becsukta a szemét, és minden erejét, minden szeretetét beleadva, hangosan kimondta a kívánságát, de most nem egy almának, hanem magának a fának, az egész ligetnek címezve:
– Kívánom, hogy az aranyalmafa újra éledjen! Kívánom, hogy a liget visszanyerje régi szépségét és békéjét! Kívánom, hogy az emberek szíve megtisztuljon, és megértsék az önzetlenség igazi értékét! Kívánom, hogy a szeretet és a gondoskodás újra virágozzon ebben az erdőben!
Hanga szavai után egy pillanatnyi csend állt be. Aztán valami csodálatos történt. A fa törzséből egyre erősebb, ragyogóbb fény áradt szét. A fakó levelek zöldre váltottak, az ágak újra megteltek élettel, és a fa lombja ezernyi aranyló almát termett, melyek mindegyike olyan fényes volt, mint a reggeli nap. Az aranyalmafa szelleme ismét megjelent, és most már nem szomorúan, hanem hálásan mosolygott.
A kapzsi emberek elszégyellték magukat, és lassan, fejlesütve elhagyták a tisztást. Néhányan azonban maradtak, és Hanga köré gyűltek. Látták a csodát, és megértették a tanulságot. Elhatározták, hogy ők is vigyázni fognak a fára, és megtanulják az önzetlenség erejét.
Hanga és az öreg kertész továbbra is gondozta az aranyalmafát. A liget visszanyerte békéjét, a madarak újra énekeltek, az őzek visszatértek. Az aranyalmafa élt és virágzott, és az emberek megtanulták, hogy a legfényesebb almák, a legigazibb boldogság nem a kapzsiságból, hanem a tiszta, önzetlen szívből fakadnak. Hanga pedig, a kislány, aki megmentette a fát, az erdő igazi őrzőjévé vált, és mosolya is olyan fényes volt, mint az aranyalmafa legszebb gyümölcsei.
