Körforgó Falu, ahogy a neve is sugallta, sosem állt egy helyben. Nem úgy, mint más falvak, ahol a házak évszázadokig ugyanott ácsorogtak. Itt, Körforgó Faluban, minden hajnalban, amikor a nap első sugarai átszűrődtek a hegyek fölött, valami különös dolog történt. A házak, mintha éjszaka láthatatlan lábakra nőttek volna, egy kicsit arrébb álltak. Egyik reggel a pékség a falu északi szélén találta magát, a következőn már a déli mező szélén illatozott a friss kenyér. A falu lakói megszokták ezt a furcsa táncot, bár néha bizony bosszantó volt, ha valaki a szokásos úton indult haza, és a háza egészen máshol várta.
Ebben a különleges faluban élt három elválaszthatatlan barát, akiknek éles esze és kíváncsisága felülmúlta a falu többi lakójáét. Ott volt Misi, a térképrajzoló kisfiú, akinek szeme mindent meglátott, ami egy térképre kívánkozott. Ceruzája mindig készen állt, hogy rögzítse a változó világot, de Körforgó Falu térképeit naponta újra kellett rajzolnia, ami hol bosszantotta, hol elvarázsolta. Luca, a megfigyelő kislány, a falu csendes szemlélője volt. Ő nem rajzolt, nem épített, de észrevett minden apró rezdülést: a levelek táncát a szélben, a felhők vándorlását, a házak elmozdulásának legkisebb nyomait. Brúnó, a barkácsoló barát, kezével a legbonyolultabb szerkezeteket is megalkotta. Mindig volt nála egy marék szög, néhány fadarab és egy zsinór, és sosem habozott, ha valamin javítani vagy valami újat építeni kellett.
A három barát gyakran ült a falu közepén, ott, ahol régen a kút állt – legalábbis azon a reggelen, mielőtt elmozdult. Figyelték a falu mozgását, és próbáltak valamilyen rendszert találni benne. Misi naponta frissítette a térképeit, pontról pontra jelölve a házak új helyét. Luca a szél irányát és erejét figyelte, jegyzetelve, hogy a falu merre mozdult az adott széljárásban. Brúnó pedig apró szélkerekeket és irányjelzőket barkácsolt, amiket a falu különböző pontjaira helyezett, hátha azok segítenek megfejteni a rejtélyt.
Egyik reggel azonban valami egészen szokatlan dolog történt. A falu kútja, ami eddig mindig valahol a központ közelében állt, egyszerűen eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el. A falusiak pánikba estek. A kút volt az életük forrása, nélküle nem volt víz, nem volt élet. A keresés azonnal megindult. Mindenki a saját háza körül kereste, a szomszédok portáit vizsgálta, de a kút sehol sem volt.
– Ez így nem mehet tovább! – jelentette ki Misi, és összetépte az aznapi térképét. – Ennek kell, hogy legyen valami magyarázata!
– Én is úgy érzem – bólintott Luca, aki a szélirányt figyelte, de aznap valahogy másképp fújt, mint szokott. – A szél ma is furcsa. Mintha játszana velünk, terelgetne.
Brúnó a földre guggolt, és egy fadarabbal elkezdett valami kört rajzolni.
– Nézzétek! – mutatta. – A házak mozgása körkörös. Mintha egy óriási kerék fogaskerekei lennének.
Misi azonnal előkapta a legújabb térképvázlatát, és Luca megfigyeléseivel összevetve, rájöttek, hogy Brúnónak igaza van. A házak nem véletlenszerűen mozognak, hanem egy hatalmas, láthatatlan kör mentén, egy központi pont körül forogva.
– Egy szélrózsa! – kiáltott fel Luca. – A falu egy óriási szélrózsa fölé épült!
Misi szeme felcsillant. A szélrózsa egy iránytű, ami a szél irányát mutatja. Ha a falu ezen forog, akkor a szél irányítja! De hogyan? És miért? A kérdések csak sokasodtak.
Hirtelen egy játékos fuvallat kapta fel Luca sálját, és messzire repítette. A gyerekek utána eredtek. A szél hol elkapta, hol elengedte a sálat, mintha hívogatná őket. Végül egy öreg, kidőlt fa gyökerei között landolt. Amikor Luca lehajolt érte, egy apró, szél által csiszolt kőre bukkant. Furcsa jelek voltak rajta, mintha valaki régóta véste volna bele őket.
– Ezek… ezek mind a szélirányok jelei! – suttogta Luca. – Északi, déli, keleti, nyugati… és a köztesek!
– Ez egy régi szélrózsa jelölés! – tette hozzá Misi, és máris rajzolt, igyekezett lemásolni a jeleket.
Brúnó pedig a kezében tartott követ forgatva rájött, hogy a kő egyik oldala simább, mintha a szél évszázadokon át koptatta volna, mindig ugyanarról az irányból.
Ekkor egy lágy, de érezhető fuvallat simogatta meg az arcukat. Nem volt hideg, inkább játékos és hívogató. Mintha egy láthatatlan kéz cirógatná őket. A levelek susogtak körülöttük, és a fák ágai úgy hajlongtak, mintha valaki táncolna közöttük.
– Szelina vagyok, a szél szelleme – suttogta egy hang, ami mintha a levegőből, a fák zúgásából és a patak csobogásából szövődött volna össze. – Én irányítom Körforgó Falu táncát. Ez az én játszóterem, a szélrózsa pedig az én lelkem.
A gyerekek tágra nyílt szemmel néztek körül. Nem látták Szelinát, de érezték a jelenlétét, a játékos energiáját.
– De miért tűnt el a kút? – kérdezte Misi.
– Mert ti nem figyeltetek eléggé! – felelte Szelina játékosan. – A falu a szélrózsa szerint forog. A kút is forog. Ha megtanuljátok olvasni a szelet, tudni fogjátok, hol van a kút, és hol lesz holnap.
– Megtanulni olvasni a szelet? – Brúnó merengett. – De hogyan?
– Figyeljetek! – zúgta Szelina. – A szél nem csak fúj. Mesél. A levelek susogása, a fák ágainak mozgása, a felhők vándorlása… mind-mind a szél üzenete. A kút is követi a szélrózsa mozgását, de csak akkor, ha a szél ereje és iránya eléri a megfelelő pontot. Akkor fordul el, mint egy kapu.
Szelina elmagyarázta nekik, hogy a falu egy ősi varázslat része, ami a szél energiáját használja fel a mozgásra. A kút pedig egy speciális pont volt a szélrózsán, ami csak akkor vált láthatóvá, amikor a szél egy bizonyos irányból, egy bizonyos erővel fújt. Mint egy titkos ajtó, amit csak a szél nyithat ki.
A három barát elhatározta, hogy megfejti Szelina rejtélyét. Misi újfajta térképeket kezdett rajzolni, nem a házak állandó helyzetét rögzítve, hanem a szélirányok és a falu elmozdulásának kapcsolatát. Luca órákig ült a szabadban, behunyt szemmel, érezve a szél minden rezdülését, hallgatva a hangját, próbálva megérteni a „nyelvét”. Brúnó pedig egy bonyolult szélmérő szerkezetet épített, ami nemcsak az irányt, hanem a szél erejét is pontosan mutatta, és kis zászlócskákkal jelezte a különböző szélirányokat.
Napok teltek el. Először nehezen ment a dolog. A kút hol itt, hol ott bukkant fel, összezavarva a falusiakat. De a gyerekek nem adták fel. Egyre jobban értették Szelina üzeneteit. Luca érezte a szél változásait, Misi a térképén látta a mintázatokat, Brúnó pedig a szerkezetével megerősítette a megérzéseiket.
Végül eljött a nap, amikor úgy érezték, készen állnak.
– Ma reggel a kút a falu délkeleti részén fog megjelenni – jelentette ki Misi magabiztosan, a legújabb szél-térképére mutatva.
– A szél tegnap este óta délkelet felől fúj, és erősödik – erősítette meg Luca.
– A szélmérőm is ezt mutatja! – tette hozzá Brúnó.
A falusiak kétkedve néztek rájuk, de mivel más ötletük nem volt, követték a három barátot.
És képzeljétek! Amikor a nap első sugarai elérték a falu délkeleti részét, ott, ahol Misi megjelölte a térképen, és ahol Luca érezte a szél erejét, ahol Brúnó szélmérője mutatta… ott volt a kút! Tisztán, frissen, vízzel telve.
A falusiak ujjongtak. A három barát pedig hős lett. Attól a naptól kezdve Körforgó Falu lakói megtanulták, hogy nem kell félniük a változástól. Misi, Luca és Brúnó lett a falu „szélolvasója”, és minden reggel megmondták, hol várható a kút, és merre mozdultak a házak. A falu élete sokkal könnyebbé vált, és még élvezték is a szél játékos táncát. Megtanulták, hogy a természetet nem legyőzni kell, hanem megérteni és együtt élni vele.
Szelina, a szél szelleme pedig továbbra is ott maradt velük, láthatatlanul, de érezhetően. Játékosan fújta a hajukat, susogtatta a leveleket, és emlékeztette őket arra, hogy a világ tele van rejtélyekkel, amiket csak nyitott szívvel és éles elmével lehet megfejteni. És arra is, hogy a barátság ereje, a közös munka és a kitartás a legnagyobb varázslat a világon.
