Valamikor réges-régen, egy olyan domb tetején, melynek lankáit pipacsok és búzavirágok pettyezték, állt Kanyargós-kő Vára. Nem volt ez egy komor, sárkányok lakta erődítmény, dehogyis! Inkább olyan volt, mint egy kedves, öreg nagypapa, aki a kőfalai redőiben ezernyi mesét és titkot őriz. A falai melegek voltak a napsütéstől, a tornyai pedig barátságosan integettek a felhőknek.
Ebben a várban szeretett a legjobban játszani három elválaszthatatlan barát. Ott volt Zsombor, akinek az agya úgy járt, mint egy svájci óra. Mindenre kíváncsi volt, a legapróbb mohafolttól a legmagasabb torony csúcsáig mindent megfigyelt, és a zsebében mindig lapult egy nagyító, egy darab madzag és egy félbevágott gesztenye – mert sosem lehet tudni, mikor lesz rájuk szükség.
Aztán ott volt Nelli, aki olyan fürge volt, mint a szél. Míg Zsombor a térképet böngészte, Nelli már háromszor körbefutotta a belső udvart, felmászott a gyümölcsfa legalsó ágára, és barátságot kötött egy pici gyíkkal. Leleményessége nem ismert határokat; egy falevélből sípot, egy görbe ágból pedig kampót tudott varázsolni egy szempillantás alatt.
És persze nem maradhatott ki a csapatból Peti sem, a vidámság két lábon járó bajnoka. Peti nem félt semmitől, legfőképpen attól nem, hogy nevetségessé tegye magát. Tudott úgy grimaszolni, hogy a kőszobrok is majdnem elmosolyodtak, és olyan vicceket mesélt, hogy a nevetéstől még a legszúrósabb bogáncs is megszelídült. Ő volt a csapat bátorsága és jókedve.
Egy verőfényes délután éppen bújócskát játszottak a vár labirintusszerű udvarán. Ez az udvar nem volt ám közönséges hely! Ösvények kanyarogtak benne, sövényfalak nőttek váratlan helyeken, és az ember könnyen elvesztette a fonalat, ha nem figyelt. Peti volt a hunyó, és miközben hangosan számolt egy vaskos tölgyfának dőlve, Zsombor és Nelli besurrantak a labirintus legrejtettebb zugába, egy kis, elfeledett kertecskébe. A kertecske végében egy hatalmas, kovácsoltvas kapu zárta le az utat, ami a vár külső részére vezetett.
Mire Peti végzett a számolással és megtalálta őket, a nagy hancúrozásban valahogy becsapódott mögöttük a labirintus bejárata. Egy halk kattanás, és csapdába estek. Előttük a hatalmas, lezárt vaskapu, mögöttük pedig a most már áthatolhatatlannak tűnő sövényfal.
– Hoppá! – mondta Peti, és megvakarta a fejét. – Úgy tűnik, egy kicsit túlbújtuk magunkat.
Nelli azonnal a kapuhoz szaladt, és megrázta a rácsokat. Meg sem moccant. – Erős, mint egy medve – jelentette ki.
Zsombor elővette a nagyítóját, és tüzetesen vizsgálni kezdte a kapu zárját. Egy ódon, rozsdás lakat fityegett rajta, akkora, mint egy vekni kenyér. – Érdekes – motyogta az orra alatt. – Nagyon érdekes.
Ekkor csoszogást hallottak. A kapu túloldaláról egy megtermett alak közeledett. Hatalmas, göndör bajusza volt, ami szinte eltakarta a száját, a homlokát pedig mély barázdák szántották. Ő volt a Kapus, a vár rendjének őre, aki a morgásairól volt híres. A derekán akkora kulcscsomó csilingelt, mint egy harangjáték.
– Hohó! Mit keresnek itt a kis uraságok? – dörögte a Kapus, de a hangjában nem volt igazi harag. – A labirintus ezen része le van zárva napnyugtáig. Rend a lelke mindennek!
– De mi csak játszottunk, és véletlenül bezáródtunk! – magyarázta Nelli. – Kérem, engedjen ki minket!
A Kapus megvakarta a feje búbját. – Hát, ez nagy baj, mert ennek a lakatnak a kulcsát még a dédapám is csak hírből ismerte. Ez a kapu nem nyílik ki csak úgy. Várnotok kell estig.
A gyerekek elszontyolodtak. Várni napnyugtáig? Az még órákig tart! De Zsombor nem adta fel. Tovább vizsgálta a lakatot a nagyítójával.
– Nézzétek! – kiáltott fel izgatottan. – Látjátok? Ennek a lakatnak hiányzik egy foga!
És valóban. A lakat kulcslyukában, ahol a kulcs apró fogacskáinak kellett volna a helyükre kattanniuk, egy picike rés tátongott. Olyan volt, mintha egy mosolygó szájból hiányozna egy fog.
– Mit érünk vele? – kérdezte Peti. – Nincs nálunk pótfog.
Zsombor agya azonban már pörgött. Eszébe jutott egy régi monda, amit a vár könyvtárában olvasott. Egy varázslatos zárról szólt, amit nem vasból kovácsolt kulcs nyit, hanem valami egészen más. Valami, ami hiányzik a komor kőfalak közül.
– Nincs szükségünk pótfogra – mondta Zsombor titokzatosan. – Valami másra van szükségünk. Nevetésre!
Nelli és Peti értetlenül néztek rá. A Kapus a bajsza alatt mormogott valamit arról, hogy a mai gyerekeknek elment a józan eszük.
– A legenda szerint a vár legrégebbi zárját csak a tiszta szívű kacagás hangja képes kinyitni. A hiányzó fog helyét a vidámságnak kell betöltenie! – magyarázta Zsombor ragyogó szemmel.
Nelli arcán azonnal megjelent a huncut mosoly. – Értem már! Egy játszi trükk! Peti, ez a te feladatod lesz!
Peti kihúzta magát. – A szolgálatodra, kapitány! Mivel járulhatok hozzá a szökéshez?
– Nevettesd meg a Kapust! – súgta Nelli. – De úgy igazán!
A Kapus csak a fejét rázta. – Engem? Megnevettetni? Ugyan már! Én ötven éve nem nevettem. A rend komoly dolog.
De Peti már akcióba is lendült. Először megpróbált úgy járni, mint egy gólya, akinek a csőrére ragadt egy rágógumi. Zsombor és Nelli kuncogtak, de a Kapus bajusza meg sem rezdült. Aztán elmesélt egy viccet a lovagról, aki fordítva ült a lovon, mert nem akarta, hogy a szél az arcába fújjon. A gyerekek már a hasukat fogták a nevetéstől, de a Kapus csak annyit mondott: – Szabálytalan. A lovon előre kell ülni.
Peti látta, hogy ez így nem fog menni. Nagyobb fegyverre van szükség. Mély levegőt vett, a Kapus szemébe nézett, és a lehető legkomolyabb arccal megkérdezte:
– Kapus bácsi, mondja, az a hatalmas, gyönyörű bajusz nem csiklandós?
A Kapus meglepődött. – Hogy micsoda?
– Mert én azt képzelem – folytatta Peti drámaian –, hogy éjszakánként, amikor alszik, a bajusz két vége titokban összejár pletykálni a nap eseményeiről. A bal oldali azt mondja: „Hallottad? Ma egy galamb ült a csúcsomra!”, mire a jobb oldali visszavág: „Az semmi! Én belelógtam a reggeli kakaóba!”
Zsombor és Nelli már a földön fetrengtek a nevetéstől. A Kapus arca furcsa rángatózásba kezdett. A szája sarka megrándult. Aztán még egyszer.
Peti nem hagyta annyiban. Fel-alá ugrált, és a Kapus bajuszát utánozta a két mutatóujjával. – És képzeld el, Kapus bácsi, mi történik, ha tüsszenteni kell! A bajusz olyan vihart kavar, hogy a pókok a sarokban azt hiszik, jön a hurrikán!
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A Kapusból először egy fura, fuldokló hang tört elő, mintha egy rozsdás gépezet indulna be. Aztán egy kuncogás. Majd ez a kuncogás átcsapott egy hatalmas, öblös, szívből jövő hahotába. Úgy nevetett, hogy a nagy hasa remegett, és a könnyei potyogtak a dús bajuszára. A kulcscsomó a derekán vidáman csilingelt a nevetés ritmusára.
És abban a pillanatban, ahogy a Kapus hangos nevetése betöltötte a kis kertet, a hatalmas, ódon lakatból egy halk, de határozott KATTANÁS hallatszott. A vaskapu lassan, nyikorogva kinyílt.
A gyerekek szájtátva nézték a csodát. A Kapus pedig, ahogy abbahagyta a nevetést, maga is elámult. A morcos ráncok kisimultak az arcáról, és a szemében meleg fény csillogott.
– Hát ez… ez… – hebegte. – Tényleg működött.
A szökésből azonban nem lett igazi szökés. A Kapus, aki már cseppet sem volt morcos, szélesre tárta a kaput, és nem kiengedte, hanem behívta őket a kis őrházába. – Egy ilyen furfangos csapat megérdemel egy pohár hideg bodzaszörpöt és egy tányér anyukám-sütötte pogácsát – mondta mosolyogva.
Így a délután hátralévő részét együtt töltötték. A Kapus mesélt a vár titkairól, a gyerekek pedig újabb viccekkel szórakoztatták. Megtanulták, hogy a legvastagabb falakon és a legmakacsabb zárakon is utat törhet a leleményesség, a bátorság és egy jóízű nevetés. És a Kapus? Attól a naptól fogva sokkal többet mosolygott. Rájött, hogy a rend néha lehet egy kicsit vidámabb is, és hogy a legnagyobb kincs, amit egy vár őrizhet, nem arany vagy drágakő, hanem a barátság és a közös kacagás.
