Hol volt, hol nem volt, a Kerek Erdőn is túl, ahol a patakok ezüst szalagot hímeznek a zöld mezőkre, állt egy falu, Tornyosfalva. Nevét onnan kapta, hogy minden háza hegyes, vidám toronyban végződött, mintha az épületek mind az ég felé integetnének. Ebben a faluban élt Móric mester, a nagy varázsló, kinek szakálla olyan fehér volt, mint a frissen hullott hó, szeme pedig úgy szikrázott a bozontos szemöldök alatt, mint két huncut csillag.
Móric mester nem volt az a fajta varázsló, aki villámokat szór vagy sárkányokat idéz. Ő a csendes, bölcs varázslatok mestere volt, és leginkább azt szerette, ha az emberek maguk jönnek rá a dolgok nyitjára. Vele élt hűséges társa, Csuri, a fülesbagoly, aki nappal leginkább egy tollas szobornak tűnt a mester vén diófáján, de éjjelente az ő huhogása vitte a híreket a falu fölött.
Egy borongós reggelen Tornyosfalva lakói furcsa dologra ébredtek. A napfény nem tudott áthatolni a falu fölé telepedett sűrű, szürke ködön. Nem volt hideg, nem volt ijesztő, csak… színtelen. A piros muskátlik fakónak tűntek, a gyerekek nevetése tompán hangzott, és még a pék friss kalácsának illata sem volt az igazi. Az emberek tanácstalanul toporogtak a főtéren, amikor megjelent Móric mester, mellette Emmával és Bendével, a falu két legkíváncsibb és legtalpraesettebb gyerekével.
Emma halk szavú, figyelmes kislány volt, aki a felhőkben is történeteket látott, Bende pedig egy örökmozgó, bátor fiú, aki előbb cselekedett, és csak utána gondolkodott. Bár különböztek, a legjobb barátok voltak.
– Kedves tornyosfalviak! – csendült fel Móric mester bársonyos hangja. – Látom, a szürkeség beköltözött a tornyos házak közé. De ne aggódjatok, ez csupán egy ártalmatlan varázslat. Egy fejtörő, melynek megfejtése visszahozza a fényt és a jókedvet. Három kérdésre kell választ adnotok, de egyvalamit jól véssétek az eszetekbe: egyedül senkinek sem fog sikerülni!
A varázsló megköszörülte a torkát, és feltette az első kérdést, hangja messzire szállt a ködben:
– Mi az, ami a leggyorsabb a világon, de lába nincsen, és a leggazdagabb, de aranya sincsen?
A tömeg azonnal zsongani kezdett. A kovács bekiabálta: „A szélvész!”. A molnár rávágta: „A hegyi patak!”. A gazdag kereskedő pedig fennhangon közölte: „Az én aranyam!”. De a köd egy tapodtat sem mozdult.
Emma és Bende félrevonultak egy padra. Bende a fejét vakarta.
– Leggyorsabb… láb nélkül… Talán a pletyka? Az gyorsan terjed! – morfondírozott.
– De az nem a leggazdagabb – rázta a fejét Emma. – A gazdagság nem mindig arany, Bende. Lehet egy szép emlék is. Vagy egy jó ötlet… Várjunk csak! – csillant fel a szeme. – Mi az, ami gyorsabb a szélnél is, és tele van kincsekkel, amiket senki sem vehet el tőled?
Bende szeme elkerekedett. – A gondolat! – kiáltotta.
– Pontosan! – mosolygott Emma. – Egy gondolat egy szempillantás alatt körbejárja a földet, és annyi kincset rejt, amennyit csak akarunk!
Összefogtak, és egyszerre kiáltották a tér felé: – A GONDOLAT!
Abban a pillanatban a köd egy kicsit megremegett, és a főtéri virágágyásban egyetlen skarlátvörös pipacs visszanyerte élénk színét. Az emberek elcsodálkoztak, Móric mester pedig elégedetten bólintott.
– Jól van, jól van! De itt a második fejtörő! – dörögte. – Mi az, ami összeköt, de nem lánc, és melegít, de nem láng?
Újra megindult a találgatás. „A kötél!” – javasolta a hajós. „A forró leves!” – mondta a szakácsnő. De a köd makacsul tartotta magát. Emma és Bende ismét tanakodni kezdtek.
– Ami összeköt… mint egy híd? – töprengett Bende.
– Vagy mint egy ölelés – fűzte hozzá Emma. – Az melegít is, de nem láng. De az nem köt össze mindenkit.
Fent a diófán Csuri bagoly nagyot fordított a fején, és huhogott egy titokzatosat: – Hú-húúú… szóóó…
Emma felkapta a fejét. – A szó! Bende, a szó! Egy kedves szó összeköt két embert, és melegíti a szívet, mint a napsugár!
– És erősebb, mint bármilyen lánc! – helyeselt a fiú. – A barátság!
Megint együtt kiáltották, hangjuk tisztán csengett a csendben: – A JÓ SZÓ ÉS A BARÁTSÁG!
A köd erre láthatóan megritkult. A nap haloványan átszűrődött rajta, a házak tornyai aranyló körvonalat kaptak, és a levegőben újra érezni lehetett a pékség édes illatát. Az emberek már nem csak magukban morogtak, hanem suttogva beszélgetni kezdtek egymással.
– Elérkeztünk az utolsó próbához! – jelentette be Móric mester, és szeme huncutul megvillant. – Figyeljetek jól! Mi az, ami akkor a legerősebb, ha sok apró részből áll, és mind egy célért munkálkodik?
Ez a kérdés csendet parancsolt. Az emberek egymásra néztek. A kovács a pékre, a pék a tanítóra, a tanító a virágárusra. Nem egy tárgyat kerestek már, hanem valami mást. Valamit, amit éreztek, de nem tudtak megnevezni.
Emma és Bende körbenéztek a téren. Látták a tanácstalan arcokat, a közös gondolkodást. Bende hirtelen a homlokára csapott.
– Hát persze! Mi vagyunk azok! Az emberek! – kiáltotta izgatottan.
– Igen! – vette át a szót Emma. – Egy ember egyedül gyenge, de sok ember együtt… az már egy falu! A közösség! Az összefogás!
De mielőtt kimondhatták volna, Bende megragadta Emma karját.
– Várj! Móric mester azt mondta, egyedül nem megy. És azt is, hogy a harmadik a legnehezebb. Nem elég csak kimondani. Meg kell mutatnunk!
Bende ötletétől felvillanyozva odaszaladt a pékhez. – Pék bácsi, adna egy marék lisztet? – Aztán a tejesasszonyhoz fordult: – Tejes néni, kaphatnánk egy kis tejet? – Emma a gyümölcsöshöz futott egy piros almáért. Az emberek kíváncsian figyelték őket. Hamarosan mindenki adni akart valamit. A méhész egy kanál mézet, a gazda egy tojást, a fűszeres egy csipet fahéjat.
A főtér közepén, a nagy kőasztalon elkezdték összekeverni a hozzávalókat. Az egyik asszony tésztát gyúrt, a másik almát szeletelt, a kovács fia fát hozott a pékség kemencéjéhez. Nem volt terv, nem volt recept, csak a közös munka öröme. Ahogy a kezek együtt dolgoztak, ahogy az emberek nevettek és segítettek egymásnak, a szürke köd utolsó foszlányai is szertefoszlottak.
Mire a hatalmas, illatos „összefogás-kalács” kisült, a nap teljes erejével ragyogott az égen. A tornyok csúcsai szikráztak, a muskátlik pirosabbak voltak, mint valaha, és a gyerekek nevetése betöltötte a teret. A varázslat megtört.
Móric mester ott állt a tömeg közepén, és mosolygott. Nem a varázspálcájára mutatott, hanem a szívére, majd a homlokára.
– Látjátok? – kérdezte csendesen. – A legnagyobb varázslat nem a pálcában lakik, hanem az észben, ami rájön a megoldásra, és a szívben, ami tudja, hogy együtt minden könnyebb. Ti magatok voltatok a megfejtés. A fény és a jókedv mindvégig bennetek rejtőzött.
Aznap este Tornyosfalva lakói együtt fogyasztották el a kalácsot. Minden falatjában benne volt a közös munka íze, a barátság melegsége és a gondolat ereje. Emma és Bende pedig, miközben a tornyos házak fölött felragyogtak a csillagok, megértették, hogy a világ legcsodálatosabb dolgait nem lehet egyedül megalkotni. Ahhoz mindig kell egy barát, egy jó szó, és egy nagy adag összefogás.
