Élt egyszer, hol nem élt, egy aprócska falu a dombok ölelésében, melynek neve Harmatvölgy volt. Ahol a patak lágyan csörgedezett a házak között, a mezők virágai tündököltek a napsütésben, és az emberek békességben élték mindennapjaikat. Vagyis, legalábbis azt hitték, békességben. Mert Harmatvölgynek volt egy titka, egy apró, rejtőzködő titka, amiről csak kevesen sejtették, de senki sem tudta biztosan.
Ebben a faluban élt Zsombi, egy fiú, akinek a szeme mindig nyitva járt a világra. Nemcsak a madarakat figyelte, ahogy fészket raknak, vagy a felhőket, ahogy táncolnak az égen, hanem a legapróbb részleteket is észrevette. Például, hogy a pék, Bence bácsi, reggelente mindig a bal lábára húzza fel először a cipőjét, vagy hogy Mariska néni muskátlijai mindig egy kicsit fényesebben virágoznak, mint másoké. Zsombi kíváncsi volt, és a kíváncsisága hamarosan egy különleges kalandba sodorta.
Az utóbbi időben ugyanis furcsa dolgok történtek Harmatvölgyben. Apró, bosszantó, de mégis mókás csínyek borították fel a falu megszokott rendjét. A kovács szerszámai reggelre mindig összekeveredtek, a kalapács a reszelő mellé került, a fogó pedig a fésű helyére. A pék, Bence bácsi, akinek a cipőfűzője reggelente mindig gondosan be volt kötve, egyszer csak azt vette észre, hogy a két cipője össze van kötve, és majdnem orra esett a friss kenyerekkel. A kútból húzott víz néha furcsán csillogott, mintha apró szikrák táncolnának benne, és a mosott ruhák, amiket Mariska néni teregetett, néha maguktól táncolni kezdtek a szélben, mintha láthatatlan kezek rángatnák őket. A falusiak csak a fejüket csóválták, és a szélre, vagy a „furcsa időre” fogták a dolgokat, de Zsombi tudta, hogy itt valami másról van szó.
Zsombi napokig figyelte a történéseket. Látta, ahogy Pista bácsi a kertjében kétségbeesetten keresi az ásóját, ami aztán egy fa tetején jelent meg. Hallotta, ahogy Erzsi néni panaszkodik, hogy a cérnája mindig összegabalyodik, miközben senki sem nyúl hozzá. Zsombi rájött, hogy ezek a csínyek túl játékosak, túl ravaszak ahhoz, hogy véletlenek legyenek. Valakik, vagy valamik álltak a háttérben. Egy este, amikor a hold ezüstös fénye beúszott az ablakán, Zsombi elhatározta, hogy a végére jár a dolognak.
Másnap reggel, még mielőtt a nap felkelt volna, Zsombi már a falu szélén, a vén tölgyfák árnyékában leselkedett. Tudta, hogy a rejtőzködő lények általában hajnalban vagy alkonyatkor a legaktívabbak. Hosszú percekig ült mozdulatlanul, csak a szél susogását és a patak csobogását hallotta. Aztán hirtelen, a bokrok közül apró, halk nevetést hallott. Olyan volt, mintha csilingelnének a harangok, de mégis suttogó volt. Zsombi megfeszült, és szemeivel a hang irányába kutatott.
És akkor meglátta őket! Három aprócska lényt, akik alig voltak nagyobbak egy nyúlnál, ám annál élénkebbek és mozgékonyabbak. Az egyik, akinek a ruhája mindig egy kicsit gyűrött volt, és a haja is össze-vissza állt, éppen egy alvó kutya orrára próbált egy aprócska virágot tenni. Ő volt Pösze manó. Pösze mindig izgága volt, és a beszéde is akadozott, ha izgatott lett. „N-n-nézd csak, m-m-milyen aranyos lesz!” – rebegte, miközben a virággal bajlódott.
A másik manó, aki szinte hangtalanul mozgott, és úgy suhant a fűben, mintha sosem érintené a talajt, éppen egy kerti szerszámot rejtett el egy virágcserép alá. Ő volt Csendes manó. Csendes sosem beszélt, csak halk morajlással vagy apró gesztusokkal fejezte ki magát, de a szeme mindig mindent látott, és a keze hihetetlenül ügyes volt a trükkökben.
A harmadik manó pedig, nos, ő volt a leglátványosabb. Ahogy mozgott, apró szikrák, mintha csillagpor hullott volna, peregtek utána. A ruhája is mintha ezer apró gyönggyel lenne díszítve, és a tekintete is olyan volt, mint a huncut tűzijáték. Ő volt Sziporka manó. Sziporka imádta a fényeket, a színeket, és mindenféle csillogó, ragyogó csínytevést. Éppen egy harmatcseppet varázsolt úgy, hogy az szivárványosan csillogjon egy pókhálón, ami aztán elvakította a mellette elhaladó méhet.
Zsombi egy ideig csak figyelte őket. Látta, ahogy Pösze manó, a virág után, a pék cipőfűzőjével bajlódik, Csendes manó a kovács szerszámait rendezi át, Sziporka pedig apró fénypontokat ugráltat a kút vizében. Először mérges lett, hiszen ezek a csínyek zavarták a falu életét. De aztán, ahogy látta a manók arcán a tiszta örömet, a huncut mosolyt, rájött, hogy ők nem rosszindulatból teszik. Csak játszanak, mint a gyerekek, akik nem értik még a következményeket.
Zsombi mély levegőt vett, és előbújt a rejtekhelyéről. „Jó reggelt, manók!” – mondta halkan. A három apró lény úgy megriadt, hogy mindhárman a bokrok közé ugrottak. Pösze manó belebotlott a saját lábába, Csendes manó olyan gyorsan eltűnt, hogy csak egy szellő suhant el, Sziporka manó pedig egy nagy csillogó porfelhőben oldódott fel. Zsombi elmosolyodott. „Ne féljetek! Nem bántalak titeket. Csak beszélgetni szeretnék.”
Lassan, óvatosan előbújtak. Pösze manó, a leghuncutabb, de a legijedősebb, először csak a fejét dugta ki, és remegve kérdezte: „K-k-ki v-v-vagy te?”
„Zsombi vagyok” – felelte a fiú. „És tudom, hogy ti vagytok azok, akik a furcsa dolgokat művelitek a faluban.”
A manók összenéztek. Sziporka manó izgatottan csillogó szemeivel Zsombira nézett, mintha új játékszert látna. Csendes manó csak bólintott, és a földre rajzolt egy apró, mosolygós arcot az ujjával.
„Tudjátok” – folytatta Zsombi –, „nagyon aranyosak a trükkeitek, és látom, hogy csak játszani akartok. De a játékaitok néha gondot okoznak az embereknek. Amikor Bence bácsi majdnem elesik a kenyerekkel, mert össze van kötve a cipőfűzője, az nem vicces, mert összetörhetnek a kenyerek, és az emberek éhesen maradnak. Amikor Pista bácsi nem találja az ásóját, akkor nem tudja megművelni a kertjét, és nem lesz zöldsége. Vagy amikor Mariska néni ruhái eltűnnek, attól szomorú lesz.”
A manók szeme elkerekedett. Ők sosem gondoltak bele ezekbe a dolgokba. Számukra a világ egy nagy játszótér volt, és a trükkök csak a móka részét képezték. Pösze manó a földet nézte, és egy apró könnycsepp gördült le az arcán. Sziporka manó csillogása is alábbhagyott, és Csendes manó is elmorajlott egy szomorú hangot.
„De tudjátok mit?” – mondta Zsombi, látva a bánatukat. „A ti tehetségetekkel csodálatos dolgokat is tehetnétek! Gondoljatok csak bele! Pösze, te olyan gyorsan tudsz mozogni, és olyan ügyes vagy, ha valami apróságot kell elrejteni vagy megtalálni. Mi lenne, ha segítenél Pista bácsinak megkeresni az elveszett szerszámait, vagy Bence bácsinak gyorsan elrendezni a pékségben a kosarakat?”
Pösze manó felemelte a fejét. „T-t-tényleg? E-e-ezt is c-c-csinálhatnám?”
„Persze!” – mosolygott Zsombi. „És te, Csendes manó! Te olyan halk vagy, és olyan rejtőzködő. Mi lenne, ha néha éjszaka, amikor mindenki alszik, megjavítanád a falu apró hibáit? A repedt kerítést, a meglazult ajtópántot? Vagy segítenél Mariska néninek elrendezni a fonalait, hogy ne gabalyodjanak össze?”
Csendes manó szeme felcsillant. Bólintott, és egy mosolygós arcot rajzolt a homokba, aminek a szemei csillogtak.
„És te, Sziporka manó!” – folytatta Zsombi. „A te csillogásod, a te fényeid gyönyörűek! Mi lenne, ha ahelyett, hogy elvakítod a méheket, inkább a falu ünnepein, a vásárokon varázsolnál apró fényeket? Vagy a virágokat tennéd még csillogóbbá reggelente, hogy az emberek örömmel ébredjenek?”
Sziporka manó felpattant, és apró fénycsóvát rajzolt a levegőbe. „Ó, igen! Fények! Szikrák! Öröm!” – kiáltotta, és a hangja ezúttal nem huncut, hanem lelkes volt.
A manók izgatottan sugdolóztak. Rájöttek, hogy Zsombi szavai értelmesek, és hogy a játék lehet jó is, ha másoknak is örömet szerez. Zsombi felajánlotta nekik, hogy ő lesz a titkos barátjuk, aki segít nekik megérteni az emberek világát, és elmondja, hol van szükség a segítségükre.
És ettől a naptól kezdve Harmatvölgy élete megváltozott. Nem lettek többé bosszantó csínyek, hanem apró csodák. Pösze manó, ha valaki elhagyott valamit, gyorsan a helyére tette, vagy jelezte Zsombinak, hol található. Csendes manó csendben, észrevétlenül javítgatta a falu apró hibáit, rendet rakott a kamrákban, és segített a szorgos kezeknek a háztartásban. Sziporka manó pedig, nos, ő varázslatos fényshow-kat rendezett a nyári estéken, a falu virágai sosem látott színekben pompáztak, és a kút vize néha úgy csillogott, mintha apró gyémántok úszkálnának benne.
A falusiak csodálkoztak, és a „Harmatvölgy angyalaira” gondoltak, akik segítik őket. Soha nem tudták meg, hogy három aprócska manó és egy kíváncsi fiú áll a háttérben. Zsombi és a manók barátsága elmélyült. A fiú megtanulta, hogy a legkisebb lények is képesek nagy dolgokra, ha megértik a világ rendjét és a szeretet erejét. A manók pedig megtanulták, hogy az igazi öröm nem a csínytevésekben rejlik, hanem abban, ha a tehetségükkel másoknak segítenek, és ha a játékukkal nem zavart, hanem harmóniát teremtenek.
Harmatvölgy pedig virágzott. A rend és a békesség visszatért, de most már egy csipetnyi manóvarázslattal fűszerezve. És Zsombi, a kíváncsi fiú, tudta, hogy a legszebb mesék azok, amelyekben a barátság, a megértés és a kedvesség győz, és a legapróbb lények is képesek a legnagyobb csodákra, ha megtalálják a helyüket a világban.
