Valamikor réges-régen, egy apró, dombok ölelte, patakcsobogástól hangos faluban élt egy jószívű fiú, Jankó. Nem volt sem gazdag, sem hatalmas, de a lelke tiszta volt, mint a hegyi forrás vize, és a szíve tele volt szeretettel minden élőlény iránt. Szüleit korán elvesztette, de a falu népe gondját viselte, és Jankó cserébe mindig segített, ahol tudott: hol a péknek hordta a fát, hol az öreg kovácsnak fújta a tüzet, hol pedig a mezőn legeltette a falu teheneit. Mindenki szerette Jankót, mert a mosolya felmelegítette a lelkeket, és a szorgalma példaértékű volt.
Egy nap, miközben a tehéncsordát terelte a frissen sarjadó fűre, Jankó egy különös, idős asszonyt látott az erdő szélén. Az asszony törékenynek tűnt, és egy nehéz kosarat cipelt. Jankó, gondolkodás nélkül, odaszaladt hozzá. „Segíthetek, nagymama?” – kérdezte tiszteletteljesen. Az öregasszony ráncos arcán mosoly futott át. „Ó, kedves fiam, de jó, hogy jöttél! Már alig bírom a lábammal. Ez a kosár tele van gyógynövényekkel, a faluba viszem, de messze van még az út.”
Jankó felkapta a kosarat, mintha tollpihe lett volna, és az öregasszony mellé szegődött. Beszélgettek az úton, Jankó mesélt a faluról, az asszony pedig régi történeteket mesélt a fákról és a madarakról. Mire a falu széléhez értek, a nap már lenyugodni készült. Az öregasszony megállt, és Jankóra nézett. „Fiam, a jószívűséged aranyat ér. Nem tudok pénzzel megfizetni, de van valami, ami sokkal többet ér.” Azzal intett a kezével az erdő felé, és a fák közül előbukkant egy tehén, amilyet Jankó még sosem látott. Szőre olyan fekete volt, mint az éjszakai égbolt, és mindenhol apró, fénylő foltok tarkították, mintha apró csillagok ragyognának rajta. „Ez Csillagfolt” – mondta az öregasszony. „Ő egy különleges tehén. A teje nemcsak tápláló, de örömet is hoz. Vigyázz rá, és oszd meg a csodáját másokkal, mert a csoda akkor a legerősebb, ha megosztjuk.” Mielőtt Jankó egy szót is szólhatott volna, az öregasszony eltűnt az alkonyatban, mintha sosem lett volna ott.
Jankó alig hitte a szemének. Hazaterelte Csillagfoltot, és az éjszakát izgatottan, de álmatlanul töltötte. Másnap reggel, amikor fejni kezdte a tehenet, valami egészen különleges dolog történt. Amint a tej a vödörbe csobogott, nem a megszokott hangot adta, hanem gyönyörű, lágy dallam csendült fel. Először csak egy halk dúdolás volt, aztán kibontakozott egy teljes melódia, mintha apró tündérek énekelnének a tejhabon. Jankó elképedve hallgatta. A dallam vidám volt és édes, és a szíve megtelt örömmel.
A hír hamar bejárta a falut. Az emberek először hitetlenkedtek, de amikor Jankó meghívta őket, hogy hallgassák meg, mindannyian elámultak. Csillagfolt teje valóban dallá változott! Minden fejés egy-egy új zenés élmény volt. Hol egy ringató altató, hol egy vidám táncdal, hol pedig egy szívmelengető, régi népdal csendült fel a vödörből. A falu megtelt zenével és nevetéssel. Az emberek elfelejtették a gondjaikat, a gyerekek ugráltak a dallamra, az öregek felidézték a régi szép időket. A dalok összefogták a közösséget, mindenki boldogabb lett, és a falu élete virágzott a csodatehénnek köszönhetően.
Azonban nem mindenki örült a faluban. A falu szélén, egy hatalmas, díszes házban élt A Kapzsi Kereskedő. Vállalkozásai nagyok voltak, de a szíve kicsi és szűkmarkú. Nem szerette a zajt, a nevetést, és főleg nem szerette, ha valami ingyen van, és nem tud belőle hasznot húzni. A Kereskedő nap mint nap hallotta a dalokat, amik Csillagfolt tejéből fakadtak, és ez egyre jobban zavarta. „Micsoda zajos ostobaság!” – morogta magában. „Az emberek csak lődörögnek, dalolásznak, ahelyett, hogy dolgoznának! És ez a Jankó, ez a szegény legény, miért van neki egy ilyen csodája? Nekem kellene, aki tudná, hogyan kell ebből pénzt csinálni!”
Először megpróbálta megvásárolni Csillagfoltot Jankótól. Hatalmas összeget kínált, annyit, amennyit Jankó sosem látott még. „Jankó fiam” – mondta hízelgően. „Minek neked egy tehén, ami csak dalol? Add el nekem, én tudnám, hogyan kell a dallamos tejet a városban eladni, gazdag lennél!” De Jankó megrázta a fejét. „Nem eladó, Kereskedő úr. Csillagfolt a falué, a dalai mindenkié. Az öregasszony azt mondta, a csoda akkor a legerősebb, ha megosztjuk.”
A Kapzsi Kereskedő dühös lett. Ha nem tudja megvenni, akkor elhallgattatja! Panaszleveleket írt a falu elöljárójának, azt állítva, hogy a folyamatos dalolás zavarja a nyugalmát, és akadályozza az üzleti tevékenységét. Az elöljárók tanácstalanok voltak, mert bár szerették a dalokat, a Kereskedő befolyásos ember volt. Végül kénytelenek voltak Jankóhoz fordulni, és megkérni, hogy hagyja abba a tej fejését, vagy legalábbis csak titokban tegye, hogy a Kereskedő ne hallja.
A falu elszomorodott. A dalok elnémultak, a nevetés elült, és a szívükbe visszakúszott a régi szürkeség. Csillagfolt is mintha elhervadt volna, a szőre nem ragyogott már olyan fényesen. Jankó szíve majd megszakadt. „Ez nem lehet!” – gondolta. „A csoda elveszíti erejét, ha nem osztjuk meg!” Ekkor eszébe jutott az öregasszony utolsó mondata.
Jankó elhatározta, hogy nem hagyja, hogy a Kapzsi Kereskedő elvegye a falu örömét. Kitalált egy leleményes tervet. Másnap reggel, a falu főterén, egy nagy üstöt állított fel, és meghívta az egész falut. A Kereskedő is ott volt, gúnyos mosollyal az arcán, várva, hogy Jankó kudarcot valljon.
Jankó odament Csillagfolthoz, és ahogy elkezdte fejni, a tej ismét dallá változott. De ezúttal nem egyetlen vödörbe csobogott a tej, hanem Jankó minden egyes falusinak adott egy kis csészével. „Kóstoljátok meg, és osszátok meg egymással!” – mondta. Ahogy az emberek kortyoltak a dalos tejből, a dallam felerősödött, és betöltötte a teret. Mindenki arcán megjelent a mosoly, és a dalok szívükből jöttek, nemcsak a tehén tejéből.
A Kapzsi Kereskedő elképedve nézte. Odament Jankóhoz. „Ez nem lehet! Én is akarok a tejből! Adja ide nekem az egész tehenet, majd én elviszem a városba, és ott fogom árulni a dalos tejet!” Jankó megrázta a fejét. „Kereskedő úr, a csoda nem eladó. De ha meg akarja tapasztalni, jöjjön, és fejje meg maga Csillagfoltot!”
A Kereskedő, kapzsiságtól hajtva, odament a tehénhez. Megpróbálta megfejni, de a tej csak közönséges tejként csobogott a vödörbe, hangtalanul. Bármennyire erőlködött, a tej nem dalolt. A falu népe csendben figyelte. A Kereskedő dühösen lökte el a vödröt. „Ez valami csalás! Nekem nem dalol!”
Jankó mosolyogva lépett elő. „Kereskedő úr, az öregasszony azt mondta, a csoda akkor a legerősebb, ha megosztjuk. Amikor magának akarta, csak magának, akkor nem dalolt. De amikor a falu népe megosztja egymással a dalos tejet, és a szívük is tele van örömmel, akkor a dalok felerősödnek, és az egész falu énekel.”
A Kereskedő megértette. Nem tudta kisajátítani a csodát, mert a csoda maga a megosztásban rejlett. Elszégyellte magát, és bár a kapzsisága nem tűnt el azonnal, megtanulta, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet pénzért megvenni, és amik csak akkor működnek, ha önzetlenül adjuk és kapjuk. A falu népe pedig újra boldog volt. Csillagfolt tejéből továbbra is dalok fakadtak, és mindenki megosztotta egymással a csodás italt. A dalok örökké szóltak a faluban, emlékeztetve mindenkit arra, hogy a valódi boldogság nem a birtoklásban, hanem az adásban és a közösségben rejlik. Jankó és Csillagfolt pedig még sokáig éltek, és a falujuk a legvidámabb hely volt a világon.
