Volt egyszer, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, egy messzi-messzi királyságban, ahol a nap sugarai táncot jártak a zöldellő mezőkön, és a folyó ezüstösen kanyargott a hegyek lábánál. Ebben a királyságban élt egy bátor és okos hercegnő, Léna, akinek a szeme olyan tiszta volt, mint a forrásvíz, a szíve pedig aranyból. Mellette szolgált Huba, a találékony apród, akinek a feje tele volt ötletekkel, és a keze munkára termett. Huba minden bajból kihúzta magát és másokat is, ha kellett, egy-egy furfangos találmánnyal vagy egy váratlan megoldással.
A királyság fölött, a legmagasabb hegyek csúcsai felett, a felhők között, egy titokzatos kastély lebegett. Nem volt az olyan, mint a földön álló várak, hanem mintha maga a felhőzet emelte volna a magasba, ezernyi apró, csillogó kristályból és éteri fényből építve. A régiek azt mesélték, hogy csak a legbátrabbak és a legtisztább szívűek érhetik el, de az utóbbi időben a kastély fénye halványabb lett, a körvonalai elmosódtak, mintha lassanként elfelejtenék a létezését. Ezzel együtt a királyságban is valami megváltozott. A virágok lassabban nyíltak, a madarak dalai halkabbak lettek, és az emberek szívébe apró, megmagyarázhatatlan szomorúság költözött.
Léna hercegnő sokszor állt az erkélyén, és bámulta a távoli, elhalványuló kastélyt. Érezte, hogy valami titok rejtőzik ott, valami, ami a királyság sorsával függ össze. Egy napon, amikor a felhők különösen vastagnak tűntek, és a kastély alig derengett át rajtuk, Léna elhatározta: fel kell jutnia oda. Elmondta tervét Hubának, aki azonnal lelkesedett az ötletért.
– De hogyan jutunk fel, hercegnőm? – kérdezte Huba, miközben a fejét vakargatta. – A madarak is csak ritkán repülnek olyan magasra, a hegyek pedig túl meredekek.
– Azt hiszem, a szellők segítenek majd – felelte Léna, és olyan hittel beszélt, hogy Huba is elhitte. – A mesék szerint a felhőkön úszó kastélyt a szél szárnyán lehet megközelíteni.
Huba napokig gondolkodott, hogyan lehetne feljutni a szél szárnyán. Végül eszébe jutott egy régi, poros könyv a királyi könyvtárban, amely a széllel való beszélgetésről szólt. A könyv egy különleges szélfuvoláról írt, amely képes hívni és irányítani a légáramlatokat. Huba hosszú kutatás után rátalált a fuvolára egy elfeledett kincsesládában. Egy egyszerű, fából készült hangszer volt, de a felületén ősi rúnák ragyogtak.
Azon az estén, amikor a telihold fénye ezüstösre festette az eget, Huba és Léna elindultak. Felmásztak a legmagasabb hegyre, ahonnan a kastély a legközelebbinek tűnt. Léna a szélfuvolát tartotta a kezében, Huba pedig egy könnyű, ám erős kosarat készített, amelybe beülhettek. Léna mélyet lélegzett, és a fuvolára illesztette ajkát. Egy lágy, éteri hang csendült fel, amely szétterjedt a levegőben, és mintha maga a szél válaszolt volna rá. Apró, láthatatlan szellők gyűltek köréjük, mintha hallgatták volna a dallamot. A dallam egyre erősebb lett, és a szellők is egyre sűrűbben kavarogtak. Végül egy hatalmas légáramlat emelte fel a kosarat, és gyengéden, de határozottan magával vitte őket a magasba.
Ahogy emelkedtek, a föld egyre kisebb lett alattuk. A felhők hatalmas, puha vattahegyeknek tűntek, amik között utat törtek. A levegő friss volt és tiszta, és a csendet csak a szél susogása törte meg. Hirtelen egy hatalmas árnyék suhant el felettük. Léna és Huba felnéztek, és egy lélegzetelállító látvány tárult eléjük: egy hatalmas, ám kecses sárkány lebegett a levegőben. A bőre ezüstösen csillogott, mint a felhőkbe zárt holdfény, és a szemei olyan színűek voltak, mint a nyári ég. Ez volt Szellő, a felhősárkány.
Szellő nem tűnt ijesztőnek, sőt, inkább szomorúnak látszott. Nagy, bölcs szemeiben fájdalom tükröződött. Közelebb úszott hozzájuk, és egy mély, de barátságos morgással üdvözölte őket.
– Hosszú idő telt el, mióta halandó merészkedett idáig – mondta Szellő, hangja lágy volt, mint a szél suttogása. – Mi hoz titeket a felhők birodalmába?
Léna bátorságot merített, és elmesélte Szellőnek a királyság baját, a halványuló kastélyt és a rejtélyt, amit meg akarnak fejteni.
– A kastély egy régi ígéret miatt halványul – magyarázta Szellő. – Az első királynő, aki építette, egy Felhőszívvel kötött szövetséget. Megígérte, hogy amíg a kastély lakói csak igaz, kedves és becsületes szavakat szólnak, addig a kastély fényesen ragyog, és a királyság virágzik. De az idők során az emberek elfelejtették az ígéret súlyát. A szavak könnyedén elhagyták ajkukat, néha meggondolatlanul, néha gonoszul. Az ígéret ereje meggyengült, és a kastély is vele együtt halványul.
Szellő felajánlotta, hogy elviszi őket a kastélyhoz. Huba és Léna felmásztak a sárkány széles hátára, amely puha volt, mint a legfinomabb felhő. Szellő szárnyra kelt, és pillanatok alatt a lebegő kastélyhoz értek. A kastély még mindig gyönyörű volt, de a falai áttetszőbbek voltak, mint régen, és a fények tompán pislákoltak benne.
Belépve a kastélyba, mintha egy álomvilágba csöppentek volna. A termek tágasak voltak, a falakon csillogó, éteri freskók díszelegtek, de mindenütt érezhető volt a hanyatlás szomorúsága. Szellő egy központi terembe vezette őket, ahol egy hatalmas kristály szív dobogott halványan a terem közepén. Ez volt a Felhőszív, a kastély lelke.
– Itt született az ígéret – mondta Szellő. – Ahhoz, hogy helyreállítsátok, újra meg kell fogalmaznotok, és a Felhőszívnek hallania kell a tiszta szándékotokat.
Léna és Huba egymásra néztek. Értették, mit kell tenniük. Léna a kristály elé lépett, és Huba mellé állt. Léna mélyen a szívébe nézett, és tiszta, csengő hangon kezdett beszélni:
– Mi, Léna hercegnő és Huba apród, a királyság nevében, újra megfogadjuk ezt az ősi ígéretet. Megígérjük, hogy a királyságban, és mindenhol, ahol szavunk eljut, csak igazat szólunk. Megígérjük, hogy szavaink kedvesek és építőek lesznek, soha nem bántóak vagy rombolóak. Megígérjük, hogy minden ígéretünket megtartjuk, legyen az nagy vagy kicsi, mert tudjuk, hogy a szavaknak súlya van, és minden kimondott szó formálja a világot körülöttünk.
Ahogy Léna befejezte, és Huba is teljes szívvel egyetértett, a Felhőszív elkezdett erősebben dobogni. A halvány fények felerősödtek, és a kastély falai ismét ragyogóvá váltak. A kristály szívből sugárzó energia betöltötte a termet, és érezhető volt, ahogy a kastély visszanyeri régi erejét és szépségét. A falakon lévő freskók élénk színekben pompáztak, és a levegő megtelt a tisztaság és a remény illatával.
Szellő mosolyogva nézte őket. – Jól tettétek. A Felhőszív újra dobog, és a kastély fénye visszatér. De emlékezzetek, az ígéretet nem elég egyszer megtenni. Minden egyes szóval, amit kimondtok, erősítitek vagy gyengítitek. A fenti világ tanított meg titeket arra, hogy a szavaknak súlya van, és ez a tanulság a legfontosabb kincs, amit hazavihettek.
Léna és Huba hálásan köszönték meg Szellőnek a segítséget, és a felhősárkány ismét a hátára vette őket, hogy hazavigye őket. A visszafelé úton a kastély már olyan fényesen ragyogott a felhők felett, mint egy csillag, és a királyság fölött is érezhető volt a változás. A levegő frissebb lett, a virágok illatosabbak, és az emberek szívéből eltűnt a szomorúság.
Hazatérve Léna és Huba elmesélték a királynak és a népnek a kalandjukat és a Felhőszív ígéretét. Az emberek megértették, hogy nem csak a nagy tetteknek, hanem a mindennapi szavaknak is ereje van. Attól a naptól kezdve a királyságban az emberek sokkal figyelmesebben bántak a szavaikkal. Kevésbé pletykáltak, kedvesebben beszéltek egymással, és jobban meggondolták, mit ígérnek. A királyság újra virágzott, és a felhőkön úszó kastély örökké fényesen ragyogott, emlékeztetve mindenkit arra, hogy a kimondott szavaknak hatalma van, és minden egyes szóval egy jobb világot építhetünk.
