Réges-régen, egy aprócska szobában, ahol a nap sugarai táncoltak a padlón, élt egy kislány, akit Livi-nek hívtak. Livi nem volt akármilyen kislány. Szíve tele volt kíváncsisággal, szeme pedig mindig valami új csodát keresett a világban. Imádta a színeket: a zöldet, ahogy a fű selymesen simogatja a talpát, a kéket, ahogy az égbolt ölel, és a pirosat, ahogy a málnák kacéran mosolyognak a bokron. Egy esős délutánon, amikor az ablakon túli világ szürke fátyolba burkolózott, Livi a szobájában ült, és egy színes képet rajzolt. Hirtelen azonban valami különös dolog történt. Az ablakon át nem a megszokott, esőtől áztatott utcaképet látta, hanem egy ragyogó, vibráló szivárványhidat, amely éppen az ő ablaka elé nyúlt, mintha csak rá várna.
Livi szíve hevesen dobogott. Soha nem látott még ilyet! A híd olyan volt, mintha a legszebb álmaiból szőtték volna: minden színe élt, lélegzett, és hívogatóan pulzált. Kíváncsisága legyőzte minden félelmét. Felpattant, kinyitotta az ablakot, és tétován rálépett az első szivárványszálra. A híd puha volt és meleg, mint egy vattacukor felhő. Lépésről lépésre haladt előre, míg végül egy különös, varázslatos tájra ért. Ez volt Csodaföld.
Amint Livi belépett, egy kedves, de szomorú tekintetű lény fogadta. Teste áttetsző volt, mint a hajnali köd, hajában apró szivárványszálak csillogtak halványan. Ő volt a Szivárványhíd őre, Csodaföld kapujának őrzője. „Üdvözöllek, kis utazó,” – mondta az Őr hangja, amely olyan lágy volt, mint a szél suttogása. „Látom, bátor szíved van, hogy idemerészkedtél.”
„Hol vagyok?” – kérdezte Livi, tágra nyílt szemekkel. „És miért olyan… halvány itt minden?”
A Szivárványhíd őre mélyet sóhajtott. „Ez Csodaföld, a színek és a képzelet otthona. Vagyis… az volt. Valami történt. A színek eltűntek. Lassan, észrevétlenül, de egyre fakóbbá vált minden. A zöld fák már csak szürkések, a kék ég tompa, a virágok pedig alig merészelnek kinyílni. A Szivárványhíd is veszít a fényéből, és ha ez így megy tovább, Csodaföld örökre elveszíti a ragyogását.”
Livi szívét elöntötte a szomorúság. Hogy lehetne egy ilyen csodálatos hely ilyen szomorú? „De miért tűntek el a színek? És mit tehetnék?”
„Azt hiszem, tudom, ki segíthet neked,” – mondta az Őr, és intett Livinek, hogy kövesse. Egy csillogó ösvényen haladtak, ahol a fák ágai gyémántként ragyogtak, még ha a levelek fakók is voltak. Végül egy öreg, hatalmas fa tövéhez értek, amelynek ágai az égbe nyúltak. A fa koronájában egy bölcs, öreg bagoly ült, tollai olyanok voltak, mint az éjszakai égbolt, tele apró, fénylő csillagokkal. Ő volt Csillagbagoly, Csodaföld legbölcsebb teremtménye.
„Üdvözöllek, Livi,” – mondta Csillagbagoly mély, rezonáló hangon. „Vártalak. A Szivárványhíd őre mindent elmondott. A színek nem tűntek el teljesen, csak… elrejtőztek. Az emberek, a Csodaföld lakói, elfelejtették, hogyan kell látniuk őket. Elfelejtették a kíváncsiságot, a kedvességet, a csodálkozást. Túlságosan elfoglaltak lettek a mindennapi dolgaikkal, a sürgés-forgással, és a szívük is egy kicsit elszürkült. A színek pedig a szívből táplálkoznak.”
„Akkor mit tehetek?” – kérdezte Livi, elszántan. „Én vissza akarom hozni a színeket!”
Csillagbagoly lassan pislogott. „A színek visszatéréséhez varázslatra van szükség. De nem olyan varázslatra, amit pálcával vagy varázsigékkel művelnek. Hanem arra a varázslatra, amit a kíváncsiság és a kedvesség teremt. Látogass el Csodaföld különböző részeire. Beszélgess az itteni lényekkel. Kérdezz tőlük, hallgasd meg őket, és légy kedves hozzájuk. Ébreszd fel bennük újra a csodálkozás képességét, a szeretetet és a jóságot.”
Livi izgatottan bólintott. Ez a feladat éppen neki való volt! Elbúcsúzott az Őrtől és Csillagbagolytól, és elindult az ösvényen, mely Csodaföld szívébe vezetett.
Első útja egy kis faluba vezetett, ahol apró, gomba alakú házikók álltak. A falusiak, kis, bolyhos lények, szorgalmasan dolgoztak, de arcukon nem látszott öröm. A virágok a kertekben szürkék voltak, a patak vize pedig sárosan csordogált. Livi észrevett egy kis gomba lényt, aki egy halom szürke követ próbált megemelni, de nem sikerült neki. Livi odalépett hozzá. „Segíthetek?” – kérdezte kedvesen. A lény meglepetten nézett fel, majd bólintott. Livi ereje nem volt nagy, de együtt sikerült arrébb gurítaniuk a követ. „Köszönöm!” – mondta a gomba lény, és ekkor, Livi legnagyobb meglepetésére, egy apró, halványzöld színfolt jelent meg a lény pofiján. A kő mögött pedig egy kicsi, elfeledett, halványkék virág bújt meg.
Livi továbbment, és egy szomorú, öreg Tölgyfakéreggel találkozott, aki egyedül ült egy tisztáson. Kérdezte tőle Livi: „Mi bántja, öreg Tölgyfakéreg?” A Tölgyfakéreg elmesélte, hogy régen ő volt a legvidámabb mesemondó Csodaföldön, de az emberek már nem hallgatják a történeteit, és ő is elfelejtette a mesék színeit. Livi leült mellé, és kérte, meséljen neki. A Tölgyfakéreg habozott, de Livi kíváncsi tekintete arra ösztönözte. Ahogy elkezdte mesélni egy régi, elfeledett történetet, hangja egyre erősebb lett. Livi figyelmesen hallgatta, és mosolygott. A történet végén a Tölgyfakéreg arca felderült, és egy halvány, meleg barna színfolt jelent meg a kérgén. A tisztás szélén pedig a fű is elkezdett egy kicsit zöldebbé válni.
Livi napokig járta Csodaföldet. Segített egy kis vízcsepp lénynek megtalálni elveszett mosolyát, ami egy apró, szikrázó kék foltot hozott a patak vizére. Megkérdezte a morcos, köves óriást, hogy mi a kedvenc színe, mire az elgondolkodott, és elárulta, hogy a naplemente narancssárgáját szereti a legjobban. Ekkor az óriás arcán egy halvány narancssárga pír jelent meg, és a köves táj is mintha felengedett volna egy kicsit.
Minden egyes kedves szó, minden egyes kíváncsi kérdés, minden egyes segítő kéz egy apró varázslatot indított el. A színek lassan, de biztosan visszaszivárogtak Csodaföldre. A gomba házikók teteje pirosodni kezdett, a virágok büszkén bontogatták szirmaikat, a patak vize áttetsző kékké vált, és a fák levelei zöldellni kezdtek.
Végül Livi visszatért Csillagbagolyhoz. Az öreg bagoly elégedetten nézett rá. „Látom, sikerült. A színek visszatértek, mert a szívek is felébredtek. A kíváncsiságod megmutatta az embereknek, hogy mennyi szépség van a világban, amit eddig nem vettek észre. A kedvességed pedig felolvasztotta a jégdarabokat a szívükben, és újra megtanította őket a szeretetre.”
A Szivárványhíd őre is ott volt, és arcán most már tiszta öröm tükröződött. A hidat alkotó színek élénkebben ragyogtak, mint valaha. „Köszönöm, Livi,” – mondta az Őr. „Visszaadtad Csodaföldnek a lelkét.”
Livi búcsút intett új barátainak. Szíve tele volt boldogsággal és egy mély, meleg érzéssel. Visszalépett a Szivárványhídra, amely most már teljes pompájában ragyogott, és visszasétált a saját szobájába. Az ablakon át a szivárványhíd lassan elhalványult, de Livi tudta, hogy a varázslat nem ért véget.
Azóta Livi minden nap más szemmel nézte a világot. Tudta, hogy a színek nem csupán a szemünk előtt vannak, hanem a szívünkben is. Megtanulta, hogy egy kedves szó, egy mosoly, egy kíváncsi kérdés, vagy egy segítő kéz sokkal nagyobb varázslatot képes teremteni, mint bármilyen varázsige. És ettől a naptól kezdve Livi világa is sokkal színesebb, boldogabb és tele volt apró csodákkal, melyeket a kíváncsiság és a kedvesség varázsolt elő.
