A kert végében, a hatalmas diófa árnyékában, ahol a fű mindig egy kicsit zöldebb volt, és a pitypangok bóbitája nagyobbra nőtt, állt egy szerkezet. Első pillantásra talán csak egy halom kacatnak tűnt: egy kifordított talicska volt a teste, egy régi locsolókanna az orra, és a szárnyait két, gondosan lecsiszolt fészerajtó adta. De aki jobban megnézte, láthatta a csillogó csavarokat, a gondos festést és az oldalára pingált büszke nevet: Pitypang 1. Ez volt Kata és Kornél űrhajója, a kapu a végtelen kalandokhoz.
Kata, a páros gyakorlatiasabb tagja, éppen egy csillagtérképet böngészett egy táblagépen, homlokát ráncolva. Térképén nem csak a Göncölszekér és a Fiastyúk szerepelt, hanem olyan halvány, távoli foltok is, amikről az óvodában még sosem hallottak. „Pixel, ellenőrizd a hajtóművet!” – szólt a mellette álló, teáskanna méretű, három lábon billegő robotnak. „A pitypang-bóbita generátor teljesítménye száz százalékos, Kata kapitány” – csippantotta vékony hangon Pixel. „A napraforgó-panelek feltöltve. Indulásra készen állunk.”
Kornél, a testvérpár álmodozója, éppen az utolsó simításokat végezte az űrhajó oldalán. Egy ezüst festékszóróval apró üstökösöket fújt a talicska oldalára. „Képzeljétek, mi lesz odaát, a Tejúton is túl!” – lehelte áhítattal. „Talán olyan bolygók, ahol a folyók csokiból vannak, a fák pedig vattacukrot teremnek!”
„Vagy ahol a gravitáció fordítva működik, és a fejükön járnak az emberek” – tette hozzá Kata, de a szája sarkában apró mosoly bujkált. Bármilyen gyakorlatias volt is, a kíváncsiság az ő szívében is ugyanolyan erősen égett, mint a testvéréében.
Beszálltak. Kata a pilótafülkében helyezkedett el, ami egy régi autósülésből és egy biciklikormányból állt. Kornél az ablakhoz kuporodott, ami egy befőttesüveg alja volt, tökéletesen alkalmas a csillagok kémlelésére. Pixel bekattintotta magát a helyére, és a visszaszámlálás megkezdődött. „Három… Kettő… Egy… Pitypang-pöffenés!” – kiáltották egyszerre.
A Pitypang 1 nem dübörgött, nem rázkódott. Inkább olyan volt, mintha egy óriási pitypangbóbitát fújt volna el egy láthatatlan óriás. Finoman elemelkedett a fűről, átsuhant a diófa lombjai között, és egyre feljebb és feljebb szállt, míg a kertjük apró zöld folttá, a városuk pedig villogó fények halmazává nem zsugorodott. A Föld gyönyörű, kék-fehér márványgolyóként lebegett alattuk, majd az is eltűnt, ahogy belevetették magukat a csillagporral hintett, bársonyos sötétségbe.
Hamarosan elérték a Tejút szélét. Itt a csillagok már ritkábban ragyogtak, és előttük a nagy, ismeretlen üresség tátongott. „Pixel, merre tovább?” – kérdezte Kata. A kis robot antennája körbefordult. „Az adatbázisom itt véget ér. Nincs térkép a csillagokon túlra.”
Kornél az ablakhoz tapasztotta az orrát. „De van valami más!” – kiáltotta izgatottan. A távolban egy hatalmas, fénylő árnyék úszott méltóságteljesen. Olyan volt, mint egy bálna, de a teste nem vízből, hanem tiszta csillagfényből szövődött. Az uszonyai finoman fodrozták a kozmikus port, és a szemeiben egész csillagködök örvénylettek. „Ő Hullám, a csillagbálna” – suttogta Pixel. „A legendák szerint ő ismeri az utakat a galaxisok között.”
A csillagbálna lassan feléjük fordult. Nem beszélt, de egy meleg, dallamos zümmögés töltötte be a pilótafülkét, amitől mindhármukban a béke és a bizalom érzése áradt szét. Pixel lefordította a zümmögést: „Azt kérdezi, hová tartotok, kicsi utazók?”
„Szeretnénk látni, mi van a csillagokon is túl!” – vágta rá Kornél. Hullám bólintott, majd hatalmas teste mágneses mezőt vont köréjük. A Pitypang 1 belesimult ebbe a láthatatlan burokba, és a csillagbálna hátán szelték tovább az űrt, olyan sebességgel, amiről álmodni sem mertek volna.
Útjuk során csodálatos világokat láttak. Elsuhantak egy bolygó mellett, ahol a hegyek éneklő kristályokból álltak, és a szél zenét játszott rajtuk. Láttak egy másikat, ahol a felhők szivárványszínű, lebegő zselék voltak, amikből édes eső hullott. Minden új látvány csak tovább szította a kíváncsiságukat. Rájöttek, hogy az univerzum sokkal fantáziadúsabb, mint azt valaha is gondolták volna.
Végül Hullám lelassított egy óriási, örvénylő, lila és rózsaszín köd előtt. Olyan volt, mint egy hatalmas kapu a semmi közepén. „Ez a Nebula Kapu” – csippantotta Pixel. „Azt mondják, ez a bejárat egy másik univerzumba.”
A kapu közepén egy alak lebegett. Nem volt se keze, se lába, a teste örvénylő csillagporból állt, és ezer apró, fénylő pont pislogott benne, mint autantnyi szem. A Nebula Kapu őre volt az. A hangja olyan volt, mint amikor a kozmikus szél végigsusog az ősöreg csillagporon.
„Kik vagytok, és miért zavarjátok a csendet ezen a végtelen helyen?” – kérdezte.
Kata összeszedte minden bátorságát. „Kata és Kornél vagyunk, felfedezők. És ő itt Pixel, a segítőnk. Azért jöttünk, hogy lássuk, mi van a kapun túl.”
Az Őr szemei rájuk szegeződtek. „Sokan próbáltak már átjutni. Akadt, aki hatalmat keresett, más kincseket. Nektek mi a célotok?”
Kata gondolkodott. Mi a céljuk? Hogy térképet rajzoljanak? Hogy híresek legyenek? Valahogy egyik sem tűnt helyes válasznak. Ekkor Kornél lépett előre, és a befőttesüveg-ablakon keresztül egyenesen az Őrre nézett.
„Csak kíváncsiak vagyunk” – mondta egyszerűen. „Szeretnénk tudni, hogy a csillagok a másik oldalon is ugyanilyen szépen ragyognak-e. És hogy… hogy van-e vége a világnak. Mert ha van, akkor is szeretnénk látni.”
Az Őr egy hosszú pillanatig csendben volt. Az örvénylő csillagpor mintha lágyabban kavargott volna körülötte. „A kíváncsiság…” – visszhangozta a hangja. „Ez a legtisztább szándék. Nem akartok elvenni semmit, csak megérteni. Nem akartok uralkodni, csak látni. Évszázadok óta ez a legjobb válasz, amit kaptam.”
A kapu nem nyílt ki teljesen – az egy másik kaland lett volna, egy későbbi időpontra. De az Őr kinyújtotta feléjük örvénylő testének egy darabját, és egy apró, pulzáló gömböcskét helyezett a Pitypang 1 orrára. A gömböcske olyan fényt árasztott, amilyet még sosem láttak: egyszerre volt meleg, mint a Nap, ezüstös, mint a Hold, és szikrázó, mint a legfényesebb csillag.
„Vigyétek ezt. Egy marék fény a kapun túlról. Emlékeztessen titeket arra, hogy a legfontosabb utazásokat nem a térképek, hanem a kérdések jelölik ki. A kíváncsiság a legjobb iránytű, amit egy felfedező magával vihet.”
Kata és Kornél megköszönték. Hullám, a csillagbálna egy utolsó, hálás zümmögéssel megfordult, és a Pitypang 1-gyel a hátán elindult hazafelé. Az út visszafelé gyorsabbnak tűnt, a szívük tele volt a látott csodákkal és a kapott ajándékkal.
Amikor ismét a diófa alatt landoltak, már alkonyodott. A Pitypang 1 egy kicsit porosabb volt, az oldalára festett üstökösök megkoptak, de a két testvér szeme úgy ragyogott, mint még soha.
Másnap az óvodában, a csendes pihenő alatt, Kata és Kornél elővették a kis, pulzáló gömböt. Ahogy a sötét szobában a tenyerükbe vették, a fény szétáradt, és a plafonra vetítette a kalandjukat: ott úszott Hullám, a csillagbálna, ragyogtak az éneklő kristályhegyek, és ott örvénylett a Nebula Kapu is. A többi gyerek tátott szájjal nézte a varázslatot.
Attól a naptól fogva a Katicabogár csoportban mindenki tudta, hogy a világ nem ér véget a kerítésnél, de még a csillagoknál sem. És mindannyian megtanulták, hogy a legnagyobb kalandok mindig egyetlen, egyszerű kérdéssel kezdődnek: „Vajon mi van odaát?”
