Hol volt, hol nem volt, messze-messze, a Szivárvány-hegyeken is túl, ott terült el a Napfényes Vidék. Ez a birodalom nem véletlenül kapta a nevét. Itt a fűszálak smaragdként ragyogtak, a patakok vize olvadt ezüstként csillogott, és a virágok olyan élénk színekben pompáztak, hogy az embernek dalra fakadt tőlük a szíve. Mindezt a csodát Napsugár tündérkirálynő varázsa táplálta. Ha Napsugár nevetett, a napraforgók egy emberként fordultak felé, ha énekelt, a legkisebb ibolya is bátrabban dugta ki a fejét a földből. Az ő fénye és öröme volt a vidék éltető ereje.
A birodalom szívében, egy apró, vadvirágos házikóban élt egy kislány, akit Lénának hívtak. Léna nem volt sem hercegnő, sem varázsló, de a szíve telis-tele volt elszántsággal és a Napfényes Vidék iránti szeretettel. Hűséges társa volt minden kalandjában Harmatcsillag, a hófehér unikornis, akinek sörénye holdfényből szövődött, patái pedig hangtalanul siklottak a harmatos fűben. Gyakran lovagoltak ki a Zöldellő-rétre, és versenyt futottak a pillangókkal, miközben Napsugár királynő aranyló fényében fürödtek.
Egy reggel azonban minden megváltozott. Léna arra ébredt, hogy a szobájába nem a szokásos meleg, aranysárga fény szűrődött be, hanem egy szürke, fakó derengés. Kinézett az ablakon, és a szíve összeszorult. A kertjében a büszke rózsák lekonyították fejüket, a fű elvesztette ragyogását, és a levegőben különös, nyirkos hideg terjengett. Mintha egy láthatatlan, szomorú fátyol borult volna a tájra. Az emberek is csak suttogtak, a gyerekek nevetése elhalkult, és még a madarak sem énekeltek olyan vidáman, mint azelőtt.
Hirtelen éles szélroham vágódott az ablaknak. Nem vihar volt, hanem Szélfi, a fürge hírhozó manó érkezett, aki a szél hátán utazott birodalomszerte. Pici, mohazöld ruhája zilált volt, arcán pedig aggodalom ült. Lehuppant Léna ablakpárkányára, és levegő után kapkodva suttogta a szörnyű hírt:
– A királynő! Napsugár királynő eltűnt! – zihálta. – Az éjjel nyoma veszett a Kristálypalotából. Nélküle pedig… nélküle az árnyék lassan mindent elnyel!
Léna szíve egy nagyot dobbant. Árnyék! Egy alattomos, hideg fenyegetés, amely ki akarja oltani otthona melegségét. Látta a felnőttek tanácstalan arcát, érezte a félelmet a levegőben, és tudta, hogy nem ülhet tétlenül. Odasietett Harmatcsillaghoz, aki nyugtalanul toporgott az istállóban, és gyengéden megsimogatta a sörényét.
– Meg kell találnunk őt, Harmatcsillag – suttogta elszántan. – Nem hagyhatjuk, hogy a sötétség győzzön!
Az unikornis értően bólintott, és meleg leheletével biztatta a kislányt. Szélfi, látva Léna rendíthetetlen elszántságát, egy apró, fénylő magot pottyantott a tenyerébe.
– A Fekete-erdő mélyén, a Szomorkő-barlangban keressétek! Azt beszélik, a királynőt a saját csüggedése ejtette rabul, és az árnyak most ott őrzik. Ez a reménymag megmutatja az utat, de csak addig fénylik, amíg a szívedben él a hit. Vigyázzatok!
Ezzel a manó ismét a szél hátára pattant és tovasuhant, hogy másokat is értesítsen. Léna felült Harmatcsillag hátára, és a fénylő magot a zsebébe süllyesztve elindultak a sötétedő világban. Az útjuk a Suttogó Erdőn keresztül vezetett, amely most már nem barátságos titkokat, hanem félelmetes, csüggedt sóhajokat suttogott. A fák ágai hidegen nyúltak feléjük, mintha vissza akarnák tartani őket.
– Forduljatok vissza! – nyögte egy öreg tölgy. – Itt már csak a szomorúság lakik.
De Léna nem ijedt meg. Hangosan mesélni kezdett Harmatcsillagnak a Napfényes Vidék legszebb napjairól, a nevetéstől hangos piknikekről, a tarka virágokról és a királynő kedves mosolyáról. Ahogy beszélt, a szavai apró szikraként szálltak a levegőben, és a fák mintha egy kicsit felegyenesedtek volna, utat engedve nekik.
Tovább haladva elérték a Könnyek Patakját, ami egykor vidáman csobogott, most viszont lomhán és szürkén vánszorgott a medrében. A víz olyan hideg és szomorú volt, hogy nem mertek belegázolni. Harmatcsillag ekkor előrelépett, csillogó szarvát a víz fölé hajtotta, és egy halvány, ezüstös fénysugarat bocsátott ki. A fénysugárból szivárványszínű híd szövődött a patak felett, amelyen biztonságban átkelhettek.
Végül megérkeztek a Csüggedés Hegyéhez, egy kopár, sziklás emelkedőhöz, amelynek a tetején tátongott a Szomorkő-barlang sötét szája. A hegyre nehezedő levegő tele volt bánattal és reménytelenséggel. Léna minden lépésnél nehezebbnek érezte a lábát, és egy pillanatra ő is elbizonytalanodott. Mi van, ha kudarcot vall? Mi van, ha az ő hite is kevés lesz?
A zsebéhez kapott. A reménymag fénye már alig pislákolt. Ekkor Harmatcsillag gyengéden megbökte az orrával, és mély, bölcs szemébe nézett. A tekintetében ott volt minden bizalom és szeretet. Léna erőt merített belőle. Eszébe jutott a nevető napraforgók, a csillogó patak, és az otthona melegsége. Nem adhatja fel!
Bátran beléptek a barlangba. Odabent teljes volt a sötétség és a dermesztő csend. A barlang közepén, egy szürke kőtrónon ült Napsugár királynő. De már nem volt a régi. Arany haja fakó volt, ruhája elvesztette ragyogását, és körülötte sűrű, szürke ködként gomolygott a bánat. A fénye egy apró, reszkető lángocskává zsugorodott a szívében.
– Túl késő – suttogta a királynő, fel sem nézve. – Az én fényem megkopott. Nem tudom már legyőzni ezt a sötétséget.
Léna lassan közelebb lépett. Nem volt nála sem varázspálca, sem bűvös kard. Csak a tiszta szíve és az elszántsága. Elővett a tarisznyájából egy apró, kissé már hervadt százszorszépet, amit még az otthoni kertjéből szakított az indulás előtt.
– Királynőm – szólalt meg halkan, de tisztán. – Lehet, hogy a te fényed elhalványult, de a mi szívünkben még mindig él. Emlékszel, hogy ettől a virágtól mindig mosolyogtál? Az egész vidék várja, hogy újra mosolyogj. Mi hiszünk benned, még akkor is, ha te már nem hiszel magadban.
Odahelyezte a virágot a királynő ölébe. Napsugár lepillantott az apró, törékeny százszorszépre. Eszébe jutott a sok ezer virág, amit a fénye életre keltett, a gyerekek kacagása, és ennek a bátor kislánynak a tiszta, őszinte hite. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, de ez a könnycsepp nem a bánaté volt, hanem a háláé. Ahogy a kőre hullott, szikrázó gyémánttá változott.
És abban a pillanatban a szívében pislákoló lángocska fellobbant! Először csak gyengéden, majd egyre erősebben, míg végül vakító, aranyló fény áradt szét belőle, ami betöltötte az egész barlangot. A szürke ködök felsikoltottak és semmivé foszlottak, a barlang falai aranyban kezdtek csillogni, és a hideget melegség váltotta fel.
Napsugár királynő felállt, ismét régi pompájában tündökölve, és hálásan átölelte Lénát.
– Köszönöm, te bátor kislány. Elfelejtettem a legfontosabbat: a fényt nemcsak adni kell, hanem néha el is kell fogadni másoktól.
A hazaút már diadalmenet volt. Ahogy kiléptek a barlangból, a Csüggedés Hegye ismét zöldellni kezdett, a Könnyek Patakja újra vígan csobogott, és a Suttogó Erdő fái hálásan susogták Léna és Harmatcsillag nevét. Mire hazaértek, a Napfényes Vidék ismét régi fényében ragyogott, talán még szebben is, mint valaha.
Attól a naptól fogva a vidék lakói megtanulták a leckét. Megértették, hogy még a legfényesebb tündérkirálynő is elcsüggedhet néha, és hogy a legnagyobb sötétséget nem varázslat, hanem egy bátor szív, egy hűséges barát és egy apró, szeretettel adott virág is képes elűzni. Mert a remény fénye mindannyiunkban ott él, csak néha szükségünk van valakire, aki emlékeztet rá.
