Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, de a hetedhét országon túl, egy apró, de annál elevenebb kislány éldegélt, akit Pankának hívtak. Panka igazi álmodozó volt, tele tervekkel és kérdésekkel, de gyakran előfordult, hogy egy kereszteződéshez érve tanácstalanul toporgott. Melyik úton induljon el? Melyik a jobb, a gyorsabb, a kedvesebb út? Anyu mindig azt mondta neki: „Hallgass a szívedre, kiskincsem, az sosem téved.” De Panka még nem tudta pontosan, hogyan is kell a szívére hallgatni, és mi az a „belső hang”, amiről Anyu beszélt.
Egy borongós őszi délutánon, amikor a szél már jócskán hordta a sárgult faleveleket, Panka Anyuval sétált a városban. Éppen új cipőt kerestek, mert a régi már kicsi volt, és egyre szorította a lábát. Bejártak már minden nagyobb boltot, de egyik sem tetszett Pankának igazán. Vagy a színe nem volt jó, vagy a fűzője nem volt elég vidám, vagy egyszerűen csak nem érezte magát benne a „sajátjának”.
Ahogy egy szűk mellékutcába fordultak, ahol Panka még sosem járt, hirtelen megpillantottak egy apró, düledező kirakatú boltot. A cégtáblán alig kivehető betűkkel ez állt: „A Titokzatos Suszter”. Panka kíváncsian húzta Anyu kezét, és már bent is voltak a furcsa, fahéj és bőr illatú műhelyben. A falakon polcok roskadoztak a legkülönfélébb cipőktől, csizmáktól és papucsoktól, mintha egy mesebeli gardróbba csöppentek volna.
A pult mögül egy ősz hajú, ráncos arcú, de kedves szemű öregember bukkant elő. Arcán bölcs mosoly ült. „Na, mi járatban vagytok, kislányom?” – kérdezte Panka felé fordulva, mintha már régóta várna rá. „Új cipőt keresek, de nem találok olyat, ami igazán tetszene” – felelte Panka bátortalanul.
„Nos, erre számítottam!” – kacsintott a suszter. – „Van itt nekem egy különleges pár, pont neked való. De csak akkor adom oda, ha megígéred, hogy vigyázol rájuk, és figyelsz a súgásukra.” Azzal elővett a pult alól egy pár cipőt. Első ránézésre teljesen közönségesnek tűntek, egyszerű, barna bőrcipők voltak, de Panka, ahogy kézbe vette őket, azonnal érezte, hogy valami csodálatos melegség árad belőlük. A cipőfűzők pedig… nos, azok nem is fűzők voltak, hanem mintha két vékony, élénkpiros cérnaszál lett volna, amelyek furcsán tekeregtek, mintha saját életük lenne.
„Ezek a cipők, Panka, varázscipők” – magyarázta a suszter. – „Minden lépésnél új ösvényt nyitnak meg előtted. De van egy nagyon fontos szabály: csak akkor segítenek, ha jó szívvel döntesz. Ha a szíved tiszta és a szándékod nemes, akkor a cipők elvezetnek a legjobb útra. Ha viszont csak magadra gondolsz, vagy rosszindulatú lennél, akkor a varázslat nem működik. És még valami…” – tette hozzá, majd a piros cipőfűzőkre bökött. – „Ők itt Cérna, a beszélő cipőfűzők. Ők lesznek a te kis segítőid, a belső hangod külső visszhangjai. Figyelj rájuk!”
Panka izgatottan húzta fel a cipőket. Tökéletesen illettek a lábára! Ahogy kiléptek a boltból, Panka alig várta, hogy kipróbálja a varázslatot. „Ugye, Anyu, milyen csodálatosak?” – kérdezte ragyogó arccal. Anyu is mosolygott, bár egy kicsit aggódott, hogy vajon Panka érti-e igazán a suszter szavait.
Másnap reggel Panka az iskolába indult. Általában mindig ugyanazon az úton ment, de most, ahogy kilépett az ajtón, a varázscipők mintha maguktól húzták volna. A megszokott aszfaltút helyett egy apró, virágokkal szegélyezett ösvény nyílt meg előtte, ami egyenesen a fák közé vezetett. „Nahát!” – kiáltott fel Panka. Ekkor egy halk, de éles hangot hallott. „Jobbra, Panka! Jobbra! Vagy balra?” – suttogta az egyik piros cipőfűző, Cérna. Panka meglepetten nézett le. „Beszélsz?” – kérdezte. „Persze, hogy beszélek! Én vagyok Cérna! A te kis iránytűd, ha a szíved is úgy akarja. De ne tőlem várd a választ, Panka, én csak azt mondom, amit te már úgyis tudsz, de nem mersz meghallani.”
Panka elmosolyodott. Két ösvényre szakadt a virágos út. Az egyik széles volt és napfényes, a másik szűk és árnyas. Panka a szélesebbre indult volna, hiszen az tűnt könnyebbnek. De Cérna halkan megrázta magát. „Biztos vagy benne, Panka? Figyelj csak! Nem érzel egy kis bizsergést a mellkasodban, ami a másik felé húz?” Panka megállt. Valóban, mintha egy apró, meleg érzés ösztönözte volna a szűkebb ösvény felé. Aztán eszébe jutott a suszter szava: „jó szívvel döntesz”. Melyik döntés lenne a „jó szívvel” hozott? A széles út valószínűleg gyorsabb, de a szűkebb ösvény valahogy hívogatóbb volt.
Végül, egy mély lélegzet után, a szűkebb ösvényt választotta. Pár lépés után egy apró, eldugott játszótérre ért, ahol egy kisfiú ült a padon és sírdogált, mert elvesztette a plüssmackóját. Panka odament hozzá, megvigasztalta, és együtt keresték meg a mackót a bokrok között. Mire a fiú mosolyogva ölelte a mackóját, Panka is boldog volt. És a cipők? A cipők mintha maguktól vezették volna tovább, egyenesen az iskola kapujához, méghozzá épp időben, mintha sosem tévedt volna el.
Ez volt az első alkalom, hogy Panka megtapasztalta a varázscipők erejét és Cérna bölcsességét. A napok múltak, és Panka egyre több kalandba keveredett. Egyik nap a parkban sétált Anyuval. Panka meglátott egy idős nénit, aki nehezen cipelt egy hatalmas bevásárlótáskát. A cipők mintha megálltak volna, és Cérna is megrázta magát. „Látod, Panka? Ott van egy választás! Mit mond a szíved?” Panka szíve azonnal összeszorult. Tudta, hogy segítenie kell. Odaszaladt a nénihez, és felajánlotta, hogy segít neki hazavinni a táskát. A néni hálásan mosolygott, és Panka boldogan vitte a nehéz csomagot. A cipők pedig könnyedén vitték, mintha súlytalan lenne a táska. Az út során a néni mesélt neki a gyerekkoráról, és Panka sosem felejti el azt a délutánt.
Egyszer egy barátja, Tomi, nagyon elkeseredett volt, mert eltört a kedvenc játékautója. Panka épp egy izgalmas könyvet olvasott, és legszívesebben folytatta volna. De Cérna finoman megrázta magát. „Panka, Panka! Mi a fontosabb? Egy történet, vagy egy barát könnyei?” Panka szíve azonnal tudta a választ. Félretette a könyvet, odament Tomihoz, és együtt próbálták megjavítani az autót. Bár nem sikerült teljesen, Tomi sokkal jobban érezte magát attól, hogy Panka ott volt vele, és nem hagyta magára. A cipők akkor is mintha sugárzóbbak lettek volna Panka lábán.
Panka egyre ügyesebben hallgatott a belső hangjára. Már nem csak Cérna szavait figyelte, hanem a saját érzéseit is. Érezte, amikor egy döntés jóleső, meleg érzést keltett a szívében, és érezte, amikor valami „rossz szájízzel” járt volna. A varázscipők pedig sosem hagyták cserben, ha a szíve tiszta volt. Elvezették a rejtett erdei patakokhoz, ahol gyönyörű virágokat talált, a legfinomabb mézeskalácsokat sütő néni házához, sőt, még egy eltévedt kiskutyát is segítettek hazavezetni a gazdájához.
Egy napon azonban egy igazán nagy próbatétel elé került. Az iskolában gyűjtést szerveztek egy beteg kislánynak, akinek drága gyógyszerre volt szüksége. Panka nagyon szeretett volna részt venni a gyűjtésen, de épp akkor spórolt egy régóta áhított mesekönyvre. Két út állt előtte: megvenni a könyvet, amire annyira vágyott, vagy a pénzét a beteg kislánynak adni. Cérna ekkor is megszólalt: „Panka, Panka! Melyik döntés hoz igazi, tartós örömet? A saját vágyad beteljesítése, vagy valaki más megsegítése?”
Panka lehunyta a szemét. Érezte, ahogy a szíve hevesebben dobog. A könyv gondolata kellemes volt, de valahol mélyen egy kis ürességet hagyott maga után. A beteg kislány megsegítésének gondolata viszont melegséget, boldogságot és egyfajta könnyedséget árasztott szét a mellkasában. Tudta, mit kell tennie. Elment Anyuhoz, elmagyarázta neki a helyzetet, és Anyu büszkén nézett rá. Panka odaadta az összes spórolt pénzét a gyűjtésre.
És a varázscipők? Aznap mintha még fényesebben ragyogtak volna Panka lábán. Könnyedén vitték, mintha lebegne. Másnap reggel pedig, amikor az iskola felé indult, Anyu egy meglepetéssel várta. „Mivel ilyen jó szívvel döntöttél, Panka, és lemondtál a könyvedről, úgy gondoltam, én megleplek vele!” – mondta Anyu, és átnyújtotta Pankának a régóta vágyott mesekönyvet. Panka boldogsága határtalan volt. Nem csak a könyvnek örült, hanem annak is, hogy a jó szívű döntése végül mégis elhozta azt, amire vágyott, de sokkal értékesebbé tette a tudat, hogy előtte másra gondolt.
Panka onnantól kezdve már nem csak a varázscipőkre és Cérna súgására figyelt. Megtanult hallgatni a saját belső hangjára, arra a meleg, puha érzésre a szívében, ami mindig megmutatta a helyes utat. A cipők persze továbbra is nyitottak meg új ösvényeket, de Panka már tudta, hogy a legnagyobb varázslat nem a lábán, hanem a szívében lakozik. És minden lépésével, minden jó szívvel hozott döntésével nem csak új utakat fedezett fel, hanem egyre inkább önmagára is rátalált. A titokzatos suszter pedig, ha látta volna, biztosan elégedetten bólintott volna, mert a legnagyobb ajándékot adta Pankának: a képességet, hogy a saját, jó szívvel hozott döntéseivel varázsolja szebbé a világot.
