Valahol, egy takaros kisváros szélén, ahol a házak kertjei még összeértek, élt egy kislány, akit Abigélnek hívtak. Abigél nem volt átlagos kislány. A szemei nemcsak a virágok színét látták, hanem azt is, ha egy kiskutya szomorúan lógatja a fülét, vagy ha egy felhő bánatosan úszik az égen. A szíve olyan volt, mint egy puha fészek, amelybe minden apró élőlény bánatát befogadta és melegítette.
Abigél kertje volt a legcsodálatosabb a környéken. Nem azért, mert a legrendezettebb volt, ó, dehogy! Inkább olyan volt, mint egy tarka, vidám zsibvásár. A rózsák pajkosan összeborzolták szirmaikat a levendulával, a napraforgók pedig kíváncsian nyújtogatták a fejüket a kerítés felett. A kertben lakott Pöndör is, egy apró, tüskés hátú süni, aki esténként előbújt, és hálásan szürcsölte a kikészített vizet. Abigél gyakran beszélt hozzá halkan, elmesélte neki a napját, Pöndör pedig bizalmasan szimatolt a lába körül, mintha mindent értene.
A szomszédban, a kerítés túloldalán, Tihamér bácsi lakott. Tihamér bácsi kertje pont az ellentéte volt Abigél virágos birodalmának. Szürke volt és kopár, mintha a jókedv sosem merészkedett volna át a kerítésen. Tihamér bácsi maga is ilyen volt: az arca, mint egy gyűrött papírlap, a hangja pedig, mint a rozsdás kapu nyikorgása. Mindig morgott valamiért. Ha a labda átrepült, ha a gyerekek túl hangosan nevettek, vagy ha az ősz egyetlen aranyszínű levelet mert potyogtatni az ő pedánsan felsöpört udvarára. Abigélt sajnálta a mogorva szomszédot. Úgy érezte, Tihamér bácsi szívében is van egy kopár kert, amit senki sem gondoz.
Egy napsütéses délután, miközben Pöndörnek mesélt a felhőbárányokról, Abigél egy különös, opálos fényre lett figyelmes a kert leghátsó zugában, egy öreg bodzabokor alatt. Soha nem járt még ott, mert a helyet sűrűn benőtte a borostyán. A kíváncsiság azonban erősebb volt a hegyes indáknál. Óvatosan félrehajtotta a leveleket, és a lélegzete is elakadt. Egy apró, rejtett tisztáson olyan virágokat látott, amilyeneket még soha. Szirmaik nem egyszerűen színesek voltak, hanem mintha belülről ragyogtak volna, finom, ezüstös fénnyel. A levegő is más volt itt, tele édes, megnyugtató illattal.
Ahogy közelebb lépett, a virágok közül felszállt egy parányi, szitakötőszárnyú tündér. A ruhája harmatcseppekből és pókhálóselyemből szövődött, a haja pedig olyan volt, mint a pitypang bóbitája.
– Üdvözöllek, Abigél! – csengett a hangja, mint egy apró harang. – Én Bimbóka vagyok, a gyógyító virágok őrzője.
Abigél szeme elkerekedett a csodálkozástól.
– Gyógyító virágok? – kérdezte suttogva.
– Igen – bólintott Bimbóka. – De ezek a virágok nem a testet gyógyítják, hanem a lelket. Attól nyílnak ki és bocsátják ki gyógyító illatukat, ha jó szót, kedves gondolatot hallanak. Minél őszintébb a kedvesség, annál erősebben ragyognak.
Bimbóka egy hervadozó, kókadt fejű harangvirágra mutatott.
– Próbáld ki! Mondj neki valami szépet, ami a szívedből jön!
Abigélnek eszébe jutott Pöndör, a kis süni, ahogy tegnap este jóízűen dörmögött, miközben az orrát a tálkába fúrta. Ránézett a virágra, és szeretettel a hangjában így szólt:
– Te olyan kedves és ártatlan vagy, mint egy alvó süni apró, dobogó szíve.
Abban a pillanatban a harangvirág szirmai megremegtek, a kókadt fej felemelkedett, és a virág kelyhéből halványkék fény áradt szét. Abigél elámult.
– Látod? – mosolygott Bimbóka. – A jó szó a legnagyobb varázslat. De a leghatékonyabb akkor, ha a kedvességet nem magadnak tartogatod, hanem másnak adod. Ezek a virágok a te szíved jóságának hírnökei.
A következő napokban Abigél sokat időzött a titkos tisztáson. Megtanulta, hogy minden érzéshez más virág illik. A vidám, aranyszínű kankalin a nevetéstől és a pajkos dicsérettől pompázott. A mély lila írisz a megértő, vigasztaló szavaktól ragyogott fel. Abigél gyakorolt: Pöndörnek suttogott kedves szavakat, az édesanyja ölelésére gondolt, és a virágok egyre szebben tündököltek.
Egyik reggel azonban Tihamér bácsi a szokásosnál is morcosabb volt. Fájt a dereka, és minden apróságért kiabált. Még a csicsergő verebeket is elkergette. Abigél a kerítés résén át látta, ahogy a homlokát ráncolva támasztja a hátát, és az arcára van írva minden magány és fájdalom. A kislány szíve összeszorult. Elszaladt a bodzabokorhoz.
– Bimbóka! Segítenem kell Tihamér bácsin! – lihegte.
A tündér komolyan nézett rá. – Ez a legnehezebb feladat, Abigél. Olyan kedves szót kell találnod, ami áttöri a mogorvaság falát. Őszintének kell lennie.
Abigél leült a virágok közé, és gondolkodott. Mit mondhatna egy olyan embernek, aki mindig csak zsörtölődik? Hirtelen eszébe jutott valami. Egyszer, még régebben, látta Tihamér bácsit, amint egyetlen, csodaszép, vörös rózsát gondoz a kertjében. Milyen gyengéden simította le a leveleiről a port, milyen óvatosan öntözte! A rózsa azóta elszáradt, és Tihamér bácsi arca is olyanná vált.
Abigél odalépett egy bársonyszirmú, naplemente-színű virághoz. Lehalkította a hangját, és belesúgta a virág kelyhébe:
– Emlékszem, milyen gyönyörű volt a piros rózsád, Tihamér bácsi. Láttam, milyen szeretettel gondoztad. A te szíved mélyén is egy ilyen szép virág lakik, csak talán elfelejtetted megöntözni.
A virág olyan erővel ragyogott fel, hogy szinte melegítette a kislány arcát. Abigél óvatosan leszakította, és a szívére szorította. Pöndör, aki a lábánál toporgott, mintha bátorítaná, aprót bökött az orrával a cipőjére. Abigél vett egy nagy levegőt, és átsietett a szomszéd kerítéséhez.
Tihamér bácsi éppen a gazt húzogatta, és közben hangosan szidta a makacs gyökereket.
– Tihamér bácsi! – szólította meg Abigél félénken.
Az öregember mogorván felnézett. – Mit akarsz már megint?
Abigél kinyújtotta a kezében a ragyogó virágot.
– Ezt neked hoztam. Olyan szép, gondoltam, feldobná ezt a szürke kertet.
Tihamér bácsi gyanakodva méregette a virágot, majd a kislányt. Először morgott valamit az orra alatt, de aztán, ahogy a virág illata megcsapta az orrát, a tekintete megenyhült. Az illatban benne volt Abigél őszinte gondolata, a régi rózsa emléke, és egy csipetnyi elfeledett jóság. Az öregember elvette a virágot. Az ujjai, amelyek az imént még görcsösen markolták a kerti szerszámot, most gyengéden érintették a puha szirmokat.
– Hmph… Köszönöm – motyogta, és a hangja már nem volt olyan karcos.
Másnap reggel Abigél alig hitt a szemének. Tihamér bácsi nem kiabált. Egy régi cserépbe ültette a virágot, és éppen öntözte. Amikor meglátta Abigélt, nem fordult el, hanem bólintott egy aprót. Pár nap múlva már egy halk „jó reggelt” is elhagyta az ajkát.
A naplemente-színű virág pedig ott pompázott a kopár kert közepén, mint egy apró, meleg lángocska. Lassan-lassan Tihamér bácsi is elkezdett ültetni mellé. Először csak egy árvácskát, aztán egy nefelejcset. A kertje, akárcsak az arca, lassan színesedni és kisimulni kezdett.
Abigél megértette a varázslatot. A csoda nem a virágokban rejlett, hanem a szavakban, amelyek életre keltették őket. Megtanulta, hogy a figyelem, a kedvesség és egy őszinte, jó gondolat olyan, mint egy apró mag. Ha elültetjük valaki szívében, a legkopárabb kertet is képes virágba borítani.
