Réges-régen, egy olyan világban, ahol a csillagok még kacagtak, és a folyók suttogva meséltek a partjukon álló fáknak, élt egy kislány, akit Lillának hívtak. Lilla nem volt akármilyen gyerek. Az ő fejében mindig ott táncoltak a mesék, még akkor is, ha épp nem olvasott egyet sem. Szerette a régi, porlepte könyveket, a sárgult lapokat, amelyek tele voltak elfeledett hősökkel és bátor hercegnőkkel. De legfőképp azt szerette, ha ő maga találhatott ki történeteket. Egy esős délután, amikor a szürke ég rázta könnyes fátylát a világra, Lilla épp unatkozott. Az ablakhoz tapadt orrával nézte a cseppeket, ahogy végigfutnak az üvegen, és arra gondolt: „Bárcsak történne valami igazán mesebeli!”
És lőn! Mintha a gondolataira válaszolt volna a világ, egy halk, ezüstös fény villant fel a távoli dombok mögött, ott, ahol csak a legöregebb fák suttogtak titkokat. Lilla szeme felcsillant. Soha nem látott még ilyet. Mintha egy hívogató kéz intett volna feléje a messzeségből. Felkapta a legkedvesebb, kockás sálját, és már rohant is ki az ajtón, a fény felé. A lába mintha magától vitte volna, keresztül a sárguló mezőkön, át a susogó erdőn, egyenesen egy öreg, mohás falú vár felé. Soha nem hallott még erről a várról, pedig annyi mesét olvasott már. De ez a vár más volt. Mintha csak a mesék lapjairól lépett volna elő, vastag, szürke kövekkel, meredek tornyokkal, melyek az ég felé nyújtóztak, és egy óriási, tölgyfa kapuval, amin apró, faragott jelek díszelegtek.
Lilla szíve hevesen dobogott, de nem félelemtől, hanem izgalomtól. Óvatosan megnyomta a kapu kilincsét, és az, meglepő módon, csikorogva kinyílt. Egy hosszú, kanyargós folyosó tárult fel előtte, melyet puha, aranyfény világított meg. Ahogy belépett, a kapu magától becsukódott mögötte, és Lilla egyedül maradt a csendes, de mégis élettel teli várban. Nem sokkal később egy halk köhögés hallatszott a folyosó végéből. Egy kedves, őszes szakállú öregember lépett elő, kezében egy lámpással. Bence volt ő, a toronyőr, akinek a szemei úgy csillogtak, mint a két legfényesebb csillag a téli égbolton.
„Jó napot, kisasszony! Eltévedt?” – kérdezte Bence, hangjában a meglepetés és a kedvesség keveredett. Lilla elmesélte neki a fénylő hívást és a kíváncsiságát. Bence mosolyogva hallgatta. „Aha, szóval a Mesefonó hívta. Ritkán esik meg, hogy egy gyerek eltalál idáig. Gyere, mutatok valamit!”
Bence vezetésével Lilla felment egy spirális lépcsőn, amely olyan magasan vezetett, mintha a felhők közé akarna érni. A lépcső végén egy hatalmas, kör alakú terem nyílt, melynek falait mintha áttetsző, szivárványszínű fátylak borították volna. A terem közepén pedig ott ült Ő. A Mesefonó. Egy fénylő lény, aki nem volt sem idős, sem fiatal, sem férfi, sem nő, csupán maga a tiszta mese. Kezei között fényfonalak ezrei úsztak, színesek és ragyogóak, mint a hajnali harmatcseppek. Ezek a fonalak mind egy-egy gyermek történetét hordozták, álmokat, vágyakat, kalandokat, melyeket a Mesefonó gondosan szőtt össze, hogy aztán eljuttassa őket a gyerekek szívébe, álmaiba.
De valami nem stimmelt. A Mesefonó arca gondterhelt volt, és a fényfonalak, ahelyett, hogy rendezetten úsztak volna, összegubancolódtak egy hatalmas, kusza csomóvá. Mintha egy óriási pókháló lett volna, melyen milliárdnyi apró fénypont rezgett, de nem tudott tovább haladni. „Ó, jaj, ó, jaj!” – nyöszörögte egy vékony hang. Lilla a hang irányába nézett, és meglátott egy tollat, ami magától lebegett a levegőben, és idegesen rázta a hegyét. Ez volt a Beszélő Penna, a Mesefonó segítője, akinek a feladata volt leírni a legfontosabb részleteket.
„Ez a kalamajka! A mesék! A mesék! Nem jutnak el a gazdájukhoz! A gyerekek ébrednek fel álmok nélkül, a képzeletük szürkévé válik! Egy hirtelen varázsszél, és máris minden összekuszálódott! A Mesefonó már nem tudja, hol kezdje!” – panaszkodott a Penna, ide-oda repkedve a gubanc körül.
Lilla szíve összeszorult. Elképzelte azokat a gyerekeket, akik mesék nélkül maradtak. Ez szörnyű volt! Odalépett a Mesefonóhoz. „Tudok segíteni?” – kérdezte bátortalanul. A Mesefonó felemelte fénylő tekintetét, és egy halvány mosoly jelent meg az ajkán. „Te, Lilla, te vagy az, akit vártunk. A te képzeletedre van szükségünk.”
Lilla először tanácstalanul állt a hatalmas gubanc előtt. Annyi fényszál, annyi történet! Hogy lehet ezt kibogozni? De aztán eszébe jutott, amit Bence mondott: „A te képzeletedre van szükségünk.” Becsukta a szemét, és mélyen belélegzett. Elképzelte, ahogy a fonalak szétválnak, ahogy minden történet visszatalál a saját útjára. Elképzelte a gyerekeket, akik várják a meséiket. Aztán kinyitotta a szemét, és már nem egy kusza masszát látott, hanem apró, különálló szálakat, melyek mindegyike egy-egy színt, egy-egy hangot, egy-egy illatot hordozott.
„Ez egy piros fonal, ugye?” – mutatott Lilla egy élénk szálra. „Ez egy bátor lovag meséje, aki megmenti a királylányt a sárkánytól!” A Beszélő Penna elképedve nézett rá. „Honnan tudod?” Lilla elmosolyodott. „Érzem. Hallom a szívében dobogó lovag bátorságát.” Óvatosan megfogta a piros szálat, és elindult vele a gubanc labirintusában. A Penna izgatottan repdesett mellette, Bence pedig egy kis lámpással világított, hogy Lilla jobban lássa a legrejtettebb csomókat is.
Lilla ujjai finoman dolgoztak. Nem húzta, nem rángatta a szálakat, hanem érezte, merre kell menniük. Egy sárga fonalat követve egy kislány történetét bogozta ki, aki egy elvarázsolt kertben találta magát, ahol a virágok énekeltek. Egy kék szál egy fiúról mesélt, aki a tenger mélyére merült, hogy kincseket találjon. A Mesefonó csendben figyelte, ahogy Lilla dolgozik, és arca lassan kisimult. A Penna pedig, miután megbizonyosodott Lilla képességeiről, elkezdett segíteni. Apró mozdulatokkal terelgette a szálakat, mutatva a legszorosabb csomókat, amiket Lilla a képzelete erejével oldott fel. Bence, a toronyőr, a háttérből figyelte a munkát, és büszkeség töltötte el a szívét, látva a kislány kitartását és ügyességét.
Órák teltek el, de Lilla nem fáradt. Mintha a mesék ereje töltötte volna fel energiával. Végül, a legnagyobb, legmakacsabb csomó is engedett. A fényfonalak szétváltak, rendezett sugárutakká alakultak, melyek mindegyike a saját útján haladt tovább. A terem megtelt halk, boldog zúgással, ahogy a mesék útra keltek, hogy eljussanak a gyerekekhez.
A Mesefonó felállt. Fénye még erősebben ragyogott. „Köszönöm, Lilla. A te bátorságod és a te képzeleted mentette meg a meséket. Most minden történet eljut a gazdájához, és a gyerekek álmai tele lesznek csodákkal.” Lilla elmosolyodott. Fáradt volt, de boldog. Érezte, hogy valami különlegeset tett. A Penna vidáman táncolt a levegőben, és Bence is elégedetten bólogatott.
Mielőtt Lilla elindult volna hazafelé, a Mesefonó megérintette a homlokát. „Ne feledd, Lilla, a képzelet a legerősebb varázslat a világon. Soha ne hagyd, hogy elhalványuljon. Mert amíg vannak olyan gyerekek, mint te, addig mindig lesznek mesék, és mindig lesz, aki szövögeti őket.”
Lilla elbúcsúzott Bencétől és a Beszélő Pennától, és elindult hazafelé. A nap már lemenőben volt, és az ég narancssárga és lila színekben pompázott. A vár mögötte eltűnt a távoli dombok között, mintha sosem létezett volna. De Lilla tudta, hogy létezik. És azt is tudta, hogy ő maga is része lett egy mesének. Attól a naptól fogva Lilla még nagyobb kedvvel talált ki történeteket, mert tudta, hogy minden mese, amit kigondol, egy apró fényszállá válik a Mesefonó várában, és eljut valakihez, akinek éppen arra van szüksége. Mert a mesék ereje abban rejlik, hogy összekötnek bennünket, és megmutatják, hogy a képzeletünkkel bármire képesek lehetünk, még arra is, hogy kibogozzunk egy-egy varázslatos gubancot.
