Luca szobája olyan volt az elmúlt napokban, mint egy álmos, borongós felhő. Kint szakadt az eső, belül pedig Luca orra szipogott, torka kapart, és a láza fel-felkúszott, mint egy rosszcsont majom a fára. A puha takaró alatt kuporogva, Bendi, a hűséges plüssmackó ölében, Luca magányosnak érezte magát. Olyan régen volt már, hogy utoljára szaladgált a játszótéren, nevetett hangosan Marci viccein, vagy ugrált a pocsolyákban! Most csak a négy fal, a könyvek, amiket már ezerszer átlapozott, és a csend volt a társa. Még a madarak sem énekeltek olyan vidáman, mint máskor, mintha ők is éreznék Luca szomorúságát.
– Ó, Bendi – sóhajtotta Luca, miközben a mackó puha szőrébe fúrta az arcát. – Annyira hiányzik minden! A napfény, a suli, a barátaim… és az, hogy ne fájjon semmim. Mikor leszek már újra a régi? – Bendi persze nem felelt, csak a gomb szemeivel nézett rá, de Luca érezte, hogy a mackó ott van vele, és ez egy picit enyhítette a szívében tanyázó magányt. De a meleg tea, a finom leves sem tudta elűzni azt a sötét felhőt, ami a lelke fölött lebegett. Elgondolkodott, vajon Marciék emlékeznek-e még rá, vagy már nélküle játszanak, és feledésbe merült. Ez a gondolat még jobban elszomorította.
Egyik délután, amikor Luca éppen a mesekönyvébe próbált belefeledkezni, de a betűk csak homályosan úszkáltak a szeme előtt, halk kopogás hallatszott az ajtón. Anya nyitott ajtót, és Luca hallotta a suttogó hangokat a folyosóról. Kíváncsian, de erőtlenül megfordult az ágyban. Anya nemsokára visszatért, kezében egy színes rajzzal és egy kis papírzacskóval. Luca szeme elkerekedett. A rajzon ő és Marci mosolyogtak, ahogy éppen egy hatalmas sárkányt eregetnek a réten, a nap pedig vidáman sütött az égen. Alatta nagy betűkkel ez állt: „Jobbulást, Luca! Nagyon hiányzol! Marci.” A zacskóban pedig Luca kedvenc fahéjas kekszéből volt néhány darab, amit Marci anyukája sütött.
Luca alig hitte el. Marci nem felejtette el! Egy apró mosoly kúszott az arcára, ami már napok óta nem bukkant fel. Megmutatta a rajzot Bendinek. – Nézd, Bendi! Marci rajzolta! És kekszet is hozott! – A mackó persze csak nézett, de Luca úgy érezte, Bendi is örül vele. A keksz illata betöltötte a szobát, és Luca egy falatot vett belőle. Finom volt, édes és tele szeretettel. Mintha a nap egy apró sugara áttört volna a felhőkön, és megvilágította volna Luca szobáját.
Másnap reggel, amikor Luca éppen a reggelijét próbálta megenni, a telefonja megcsörrent. Anya adta oda neki, és Luca meglepetten látta, hogy Marci hívja. – Szia, Luca! Hogy vagy? – kérdezte Marci hangja vidáman a vonal túlsó végén. Luca elmosolyodott. – Szia, Marci! Jobban, köszönöm. – Marci ezután elkezdett mesélni a suliról, a legújabb viccekről, amiket hallott, és arról, hogy a tanító néni milyen viccesen botlott meg a tábla előtt. Luca hangosan felnevetett, és a nevetés olyan jól esett a torkának, mintha méz lett volna. Marci még egy rövid, kissé hamisan énekelt dalt is előadott, amitől Luca újra és újra kacagott. Amikor letették a telefont, Luca úgy érezte, mintha egy kicsit már ő is ott lett volna Marciékkel az iskolában, és nem is lenne annyira egyedül.
A következő napokban Marci nem hagyta abba az apró kedvességeket. Volt, hogy egy szál mezei virágot hagyott az ajtóban, egy kis cetlivel, amire csak annyit írt: „A legszebb lánynak!” Volt, hogy egy rejtvényt küldött el emailben, aminek a megfejtése egy vicces kép volt. Luca édesanyja is beszámolt róla, hogy Marci gyakran megkérdezte, hogy van Luca, és hogy mi mindent tehetne még érte. Még a többi osztálytárs is küldött egy-egy üdvözlőlapot, amire mindenki írt egy rövid üzenetet. Luca szobája lassan megtelt a barátság melegével. A rajzok a falon, a virág az asztalon, a vicces üzenetek a telefonon mind azt súgták: „Nem vagy egyedül, Luca! Gondolunk rád!”
Ezek az apró figyelmességek lassan, de biztosan gyógyítani kezdték Lucát. Nemcsak a teste kezdett jobban lenni, a láza alábbhagyott, a köhögése enyhült, hanem a lelke is. A szomorúság felhője eloszlott, és helyét átvette a hála és az öröm. Ráébredt, hogy a barátság olyan, mint egy láthatatlan gyógyszer, ami kívül-belül gyógyít. Amikor az ember érzi, hogy szeretik, hogy gondolnak rá, akkor a teste is erősebbé válik, és könnyebben küzdi le a betegséget. Luca már nem érezte magát magányosnak, sőt, tele volt reménnyel, hogy hamarosan újra a régi lehet.
Egy napsütéses reggelen, Luca felébredt, és érezte, hogy ereje visszatért. Felpattant az ágyból, mintha sosem lett volna beteg. A tükörbe nézve egy mosolygós, ragyogó arcot látott. – Kész vagyok, Bendi! – súgta a mackónak. – Vége a betegségnek! – Anya megerősítette, hogy Luca teljesen jól van, és kimehet a friss levegőre. Luca alig várta, hogy találkozzon Marcival! Amikor kilépett az ajtón, Marci már ott állt a kerítésnél, egy hatalmas mosollyal az arcán. A kezében egy szál pitypangot tartott, amit éppen akkor szedett a fűből.
– Luca! – kiáltotta Marci, és Luca odaszaladt hozzá. Egy pillanatra megálltak, és csak néztek egymásra, aztán Marci a kezébe nyomta a pitypangot. – Örülök, hogy jobban vagy! Annyira hiányoztál! – Luca szeme könnybe lábadt, de ez már örömkönny volt. – Te is nekem, Marci! És köszönöm! Mindent köszönök! A rajzot, a kekszet, a vicceket, a virágot… mindent! Annyira sokat jelentett nekem, amíg beteg voltam. – Marci elpirult. – Ugyan, ez semmiség! A barátok azért vannak, hogy segítsenek egymásnak, nem igaz? – Luca bólintott. – Igaz! És most már tudom, hogy a barátság a legjobb orvosság a világon! Még a legrosszabb betegséget is elűzi!
Attól a naptól kezdve Luca még jobban becsülte a barátait, és sosem felejtette el, hogy még a legapróbb kedvesség is hatalmas erőt rejthet. Megtapasztalta, hogy a szeretet és a törődés képes meggyógyítani a testet és a lelket egyaránt. És Bendi, a hűséges plüssmackó, ott ült Luca polcán, és a gomb szemeivel mosolyogva figyelte, ahogy Luca és Marci kézen fogva szaladnak a napsütéses réten, vidáman kacagva, messze űzve minden szomorú felhőt.
