A Bükkalja lankái között, ahol a dombok olyan lágyan ölelgetik egymást, mintha sosem akarnák elengedni, ott terült el Szederfalu. És Szederfaluban élt egy fiú, akinek a neve Bendegúz, és akinek a lelkében annyi huncutság és móka lakozott, mint egy egész méhkasban. Bendegúz nem volt rossz fiú, dehogyis! Ő csupán úgy gondolta, hogy a világ sokkal szürkébb lenne, ha nem festené tele apró, ártalmatlan tréfákkal. És ebben a küldetésben hű társa volt Cirmi, a háromszínű cica, aki mindig ott ólálkodott a sarkában, mintha csak a következő csínytevés forgatókönyvét tanulmányozná.
Bendegúz tréfái sosem bántottak senkit, de annál több mosolyt csaltak az arcokra. Volt, hogy Pék néni kosarába egy kő helyett egy hatalmas, puha plüssnyúl került, amitől a néni először meglepődött, aztán jót nevetett. Volt, hogy Bíró bácsi, aki egyébként a falu legfontosabb embere volt, és mindig komoly arccal járt-kelt, a kalapja helyett egy virágcsokrot talált a fején, és még ő is elmosolyodott a bajsza alatt. Bendegúz tudta, hogy a nevetés a legjobb orvosság, és minden nap igyekezett receptet írni belőle a falu lakóinak.
Ahogy közeledett a nagy Falunap, úgy nőtt az izgalom Szederfaluban. Ez volt az év legfontosabb eseménye, amikor mindenki összejött, ettek, ittak, táncoltak, és meséltek. Pék néni már hetek óta sütötte a legfinomabb mézeskalácsokat és kalácsokat, melyek illata betöltötte az egész főutcát. Bíró bácsi pedig már napok óta gyakorolta a megnyitó beszédét, amitől minden évben kicsit megremegett a hangja, de azért mindig elmondta, mert ez volt a rendje.
Bendegúz is izgatottan várta a Falunapot. Gondosan tervezte, milyen apró meglepetésekkel szórja majd tele a napot, hogy még emlékezetesebbé tegye. Cirmi, a cica, a konyhaablakban ülve figyelte, ahogy gazdája titokzatosan kuncog magában, és tudta, valami készül. A cica is szerette a nyüzsgést, a sok embert, és főleg az elpotyogó finom falatokat.
Eljött végre a Falunap reggele. A nap aranyszínű sugarai bevilágították a falut, és a levegőben érezni lehetett a frissen sült kenyér, a pörkölt és a virágok illatát. A falu főtere megtelt élettel. Sátorok álltak mindenütt, zenészek hangolták hangszereiket, gyerekek szaladgáltak önfeledten. Bíró bácsi büszkén állt a színpadon, a mikrofont igazgatta, és már épp belekezdett volna a beszédébe, amikor… elszabadult a káosz!
Először is, Pék néni frissen sütött, még gőzölgő kalácsai, amiket gondosan kitett az asztalra, egyszerre elkezdték táncolni a tálcán. Aztán egy hatalmas, szélfútta lepellel letakart asztalról, amin a falu legszebb hímzései voltak, lesodródott a lepel, és a hímzések a porba hullottak. Aztán valaki véletlenül fellökött egy vödröt, tele vízzel, ami pont a zenészek lábára ömlött. A gyerekek sírni kezdtek, a felnőttek összevissza rohangáltak, Bíró bácsi pedig, aki épp a „Tisztelt Hölgyeim és Uraim!” felkiáltásnál tartott, lefagyott a színpadon, arca vörös lett a méregtől.
A káosz egyre nagyobb lett. Egy kóbor kutya elkapta Pék néni egyik táncoló kalácsát, és elszaladt vele. A gyerekek utána eredtek, még nagyobb felfordulást okozva. A zenészek hangszerei elcsúsztak a nedves földön, és egy nagy csattanással estek le. A falu legszebb napja pillanatok alatt rémálommá változott. Pék néni a kezeivel takarta el az arcát, és szipogott, Bíró bácsi pedig már a mikrofont sem tartotta, csak állt tehetetlenül, és a homlokát ráncolta.
Ebben a pillanatban lépett elő Bendegúz. Látva a felfordulást, azonnal kapcsolt. Nem ijedt meg, hanem elméje villámgyorsan dolgozott. Eszébe jutottak a sok apró tréfa, amit a falusiaknak szánt, de most rájött, hogy valami sokkal nagyobbra van szükség. Valamire, ami nem csak mosolyt csal, hanem rendet is teremt, és visszahozza a jókedvet.
Felugrott a színpadra, elkapta a mikrofont Bíró bácsi kezéből, aki még mindig sokkos állapotban volt. A hangszórókból egy hatalmas, furcsa hang hallatszott, ami mindenkit meglepett.
– Figyelem, figyelem! – kiáltotta Bendegúz, de nem a megszokott hangján, hanem egy mély, zengő hangon, mintha egy óriás szólna. – A falunap nem szűnt meg, csak átalakult! Ez itt a „Káosz-futam”, a Szederfalu Nagydíj! A szabályok egyszerűek! Aki a leggyorsabban visszahozza Pék néni kalácsát, az kap egy egész kosárral! Aki a legszebben rendbe rakja a hímzéseket, az megnyeri a „Szederfalu legügyesebb keze” díjat! És aki a legügyesebben elkapja a kóbor kutyát, az egy életre szóló ingyen simogatást kap Cirmivel!
A falu lakói először értetlenül néztek egymásra, aztán a gyerekek elkezdtek kuncogni. Hiszen tudták, hogy Bendegúz sosem hazudik, még akkor sem, ha tréfát űz. A felnőttek is lassan megértették, mi történik. A káosz hirtelen versennyé, játékká változott! A kutyát kergető gyerekek még nagyobb lelkesedéssel szaladtak, most már nem csak a pajkosság, hanem a nyeremény is hajtotta őket. A hímzéseket gyűjtögető asszonyok is felgyorsultak, versengve, ki tudja szebben elrendezni. Még Pék néni is, aki eddig csak szipogott, felnevetett, és elkiáltotta magát: – Aki visszahozza a kalácsomat, az kap egy még finomabbat!
A falu pillanatok alatt átalakult. A káosz rendezett nyüzsgéssé változott. Mindenki nevetett, szaladt, segített. Bíró bácsi, aki először megdöbbent Bendegúz merészségén, most már széles mosollyal figyelte az eseményeket. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy a zenészek még mindig a nedves földön ülnek. Bendegúz észrevette a pillantását.
– És a zenészeknek! – kiáltotta Bendegúz. – Aki a leggyorsabban hoz nekik száraz székeket, és letörli a hangszereiket, az nyer egy egész évre szóló ingyen koncertet a falunapon!
A falu apraja-nagyja összefogott. A kalácsok visszakerültek, a hímzések szépen elrendeződtek, a kutya is megkerült, és még Cirmi is kapott egy extra simogatást a tréfa végén. A zenészek is újra a helyükön ültek, és elkezdték játszani a legvidámabb dallamokat. A falu újra nevetett, de ez a nevetés sokkal hangosabb, sokkal szívből jövőbb volt, mint azelőtt. Mert nem csak a vidámság volt benne, hanem a megkönnyebbülés és az összetartozás érzése is.
Bendegúz leszállt a színpadról, és Cirmi odadörgölőzött a lábához. Pék néni megölelte a fiút, és a fülébe súgta: – Te igazi csodát tettél, Bendegúz!
Bíró bácsi pedig, aki eddig csak komolykodott, most elmosolyodott, és megveregette Bendegúz vállát. – Látod, fiam – mondta –, a te tréfáid néha rendetlenséget okoznak, de ma rendet teremtettek. És ami a legfontosabb, mosolyt csaltál az arcunkra, amikor a leginkább szükségünk volt rá.
Bendegúz ekkor értette meg igazán. A tréfa nem csak arról szól, hogy megnevettessen valakit. Hanem arról is, hogy segítsen, hogy összekössön embereket, hogy elűzze a szomorúságot, és visszahozza a reményt. A jó tréfa szívet is gyógyít, és erőt ad, amikor a legnehezebb. A falu együtt nevetett, és ez a nevetés betöltötte a levegőt, mint egy édes melódia, egészen estig. És Bendegúz tudta, hogy a következő Falunapon is lesz dolga, de akkor már nem csak tréfamesterként, hanem a falu mosolyának őrzőjeként is.
