Volt egyszer, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, egy apró, dombos falu szélén, ahol a napfény mindig különösen aranyos volt, élt két kislány, Emma és Zizi. Elválaszthatatlan barátnők voltak, mint két borsószem egy hüvelyben, mint a pacsirta és a tavasz, mint a kakaó és a nagymama puszija. Egész napjukat játékkal, nevetéssel és meséléssel töltötték, és a falu apraja-nagyja tudta, hogy Emma és Zizi barátsága olyan erős, mint a leghosszabb tölgyfa gyökere.
Egy napsütéses délelőttön azonban, amikor a madarak is hangosabban csicseregtek a szokásosnál, valami aprócska dolog történt, ami megbolygatta a két kislány szívét. Emma éppen egy gyönyörű, színes pillangót rajzolt, Zizi pedig egy mesebeli virágot festett a füzetébe. Emma azt mondta: „Nézd, Zizi, az én pillangóm olyan, mintha épp most szállna el!” Zizi erre büszkén felelte: „Az én virágom pedig olyan illatos, hogy szinte érzem az illatát!” Aztán Emma hozzátette, talán egy kicsit meggondolatlanul: „De az én pillangóm szárnyai sokkal szebbek, mint a te virágod szirmai!”
Zizi arcára árnyék vetült. „Ez nem igaz!” – mondta, és a hangja meglepően éles volt. „Az én virágom sokkal különlegesebb, mert az a barátság virága!” Emma is megsértődött. „Ha így gondolod, akkor játssz egyedül a barátság virágoddal!” – kiáltotta, és elfordult. A két kislány szíve hirtelen nehéz lett, mint egy-egy kődarab, és a vidám délelőtt pillanatok alatt szürke, szomorú délutánná változott.
Éppen akkor, amikor a harag és a szomorúság felhői gyülekeztek a két kislány lelkében, az égen is sötét felhők jelentek meg. Egy gyors, de annál hevesebb zápor söpört végig a falun. A gyerekek behúzódtak a házakba, a kutyák ugattak, a levelek táncot jártak a szélben. Emma és Zizi is az ablakból nézték a zuhogó esőt, külön-külön, távol egymástól.
Aztán, ahogy az eső alábbhagyott, és a nap újra előbújt a felhők mögül, egy csodálatos jelenség tárult a szemük elé. Egy hatalmas, ragyogó szivárvány ívelt át az égen, egyik végétől a másikig. Színei olyan élénkek voltak, mintha egy festőművész épp akkor varázsolta volna oda a legszebb színeit: piros, narancs, sárga, zöld, kék, indigó és ibolya. Emma és Zizi is elfelejtette a pillanatnyi haragját, és felkiáltottak: „Szivárvány!”
Emma, akit mindig is a kalandvágy hajtott, gondolt egyet. „Ez az! Megkeresem a szivárvány végét! Biztos ott van a legszebb dolog a világon, ami majd elfeledteti ezt a buta veszekedést!” És elindult, maga mögött hagyva a házat és a szomorú pillangórajzát. Zizi, aki a szívében még érezte a veszekedés fájdalmát, de a szivárvány szépsége elvarázsolta, szintén útnak eredt, de egy másik irányba, abban a hitben, hogy ő is megtalálja a szivárvány végét, és talán ott majd valami csodát talál, ami visszahozza a vidámságot.
Hosszú utat tettek meg külön-külön, de a szivárvány, mint egy láthatatlan fonal, valahogy mindig ugyanabba az irányba vezette őket. Emma egy ligetes részen haladt át, amikor meghallott egy halk sóhajtást. Egy hatalmas, szürke felhő lebegett a fák között, és olyan szomorú volt, mint egy magányos esőcsepp. Ez volt Az Eső felhője, amelyik az imént adta a záport.
„Jaj, kislányom,” – mondta a felhő, hangja tompa és csepegős volt. „Mindenki csak az esőt látja bennem, a szürkeséget, a hideget. Pedig én vagyok az, aki a szivárványt is adja! De senki sem köszön meg semmit, csak panaszkodnak a vizes cipőjük miatt.”
Emma, akinek a szíve mindig is érzékeny volt, megsajnálta a felhőt. „De Eső felhője, maga csodálatos!” – mondta. „Maga hozza a frissességet, és a szivárványt! Anélkül a szivárvány sem lenne olyan szép!” Emma felnyúlt, és megsimogatta a felhő puha szélét. A felhő hálásan felsóhajtott, és egy apró, csillogó esőcseppet hullatott Emma tenyerébe. „Ez a szivárványkönny,” – súgta a felhő. „Emlékezz, a szépség sokszor a könnyek után jön.”
Emma megköszönte, és továbbment, a szivárványkönnyet óvatosan őrizve. Nem sokkal később, egy régi, mohos kőhídhoz ért, amely egy sebes patak fölött ívelt át. A híd közepén egy öreg, ráncos arcú ember ült, hosszú, fehér szakállal és bölcs szemekkel. Ő volt A Híd őre.
Zizi is ekkor érkezett meg a híd túlsó oldalára. Meglátta Emmát, és a szíve megdobbant. Még mindig haragudott, de valahogy mégis megkönnyebbült, hogy látja a barátnőjét.
„Hová igyekeztek, kislányok?” – kérdezte A Híd őre rekedtes hangon. „Ezen a hídon csak az kelhet át, aki megérti, mi a híd valódi ereje.”
Emma és Zizi egymásra néztek. A Híd őre folytatta: „Ez a híd nem csak a két partot köti össze. Ez a híd a szívek közötti távolságot is áthidalja, ha hagyják. De az utóbbi időben sokan jöttek, akik csak a saját útjukat keresték, és nem vették észre a hidat magát, sem azokat, akik segítséget kértek.”
Zizi, aki mindig is figyelmesebb volt, hirtelen megszólalt: „De mi segítettünk az Eső felhőjének! Megvigasztaltuk, mert szomorú volt, hogy senki nem látja a szépségét.”
Emma bólintott. „És nekem adott egy szivárványkönnyet, ami csillog, mint a remény.”
A Híd őre elmosolyodott. „Látom, látom. A szívetekben már megkezdődött a hídépítés. De a híd nem csak arról szól, hogy adunk, hanem arról is, hogy elfogadunk. És arról, hogy a két part találkozzon.”
Ekkor Emma és Zizi újra egymásra néztek. A szivárvány még mindig ott ragyogott az égen, és most úgy tűnt, mintha a híd fölött ívelne át. A Híd őre intett a kezével, és a híd régi kövei mintha felragyogtak volna.
„A szivárvány vége nem aranyat rejt,” – mondta A Híd őre. „Hanem megértést. Most már tudjátok, hogy a legnagyobb kincs nem egy tárgy, hanem az, ami összeköti a szíveket.”
Emma és Zizi lassan elindultak egymás felé a hídon. Ahogy közelebb értek, a szivárvány színei mintha még élénkebbé váltak volna körülöttük. Eszükbe jutott a reggeli veszekedés, a sértő szavak, és mindketten mélyen elszégyellték magukat.
„Zizi,” – kezdte Emma, és a hangja egészen halk volt. „Sajnálom, hogy azt mondtam, a te virágod nem olyan szép. Nagyon is szép, és a barátság virága, ahogy mondtad.”
Zizi szemei megteltek könnyel. „Én is sajnálom, Emma. Nem kellett volna mérgesnek lennem. A te pillangód is csodálatos, és örülök, hogy a barátnőm vagy.”
A két kislány a híd közepén állt, és hirtelen átölelték egymást, olyan szorosan, mintha soha többé nem akarnák elengedni. Ebben a pillanatban a szivárványkönny Emma tenyerében felragyogott, és a híd is mintha mosolygott volna. A Híd őre elégedetten bólintott.
„Látjátok?” – mondta A Híd őre. „A szivárvány legszebb része nem a távoli vége, hanem az, ami a két szív között ível. A megértés, a megbocsátás és a szeretet. Ez az igazi kincs.”
Emma és Zizi kézen fogva indultak haza, a szivárvány még mindig ott ragyogott az égen, mint egy ígéret. Most már tudták, hogy az igazi szivárvány nem az égen van, hanem a szívükben, és a legszebb színeket a barátság festi bele. Attól a naptól fogva, ha néha össze is veszekedtek, hamar eszükbe jutott a szivárvány tanulsága, és mindig megtalálták az utat egymáshoz. Mert a barátságuk olyan erős és ragyogó volt, mint a legszebb szivárvány az égen.
