Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, de még a Duna vizén is túl, élt egy kis, virágos faluban egy rendkívüli ember, akit mindenki csak Palkó gazdának hívott. Nem volt ő sem a leggazdagabb, sem a legerősebb a faluban, de a legfurfangosabb, az biztos! A szíve aranyból volt, az esze pedig élesebb, mint a kasza nyele a nyári aratás idején. Palkó gazda minden reggel, mikor a nap első sugarai bekukucskáltak a szobájába, először Bundást, a hűséges kutyáját simogatta meg, aki a lábánál aludt, aztán Cirmost, a macskát, aki a kemence tetején dorombolt, mintha csak a tűz énekelne. Marika néni, a felesége, addigra már javában sürgött-forgott a konyhában, és a friss kenyér meg a pirított szalonna illata betöltötte az egész házat.
Palkó gazda portája mindig rendben volt, a veteményes kertje zöldellt, a gyümölcsfái roskadoztak a terméstől, de az igazi kincse nem a birtoka volt, hanem a képessége, hogy a falu apró-cseprő, vagy éppen hatalmas gondjait egy kis eszességgel, humorral és jó szívvel megoldja. A falu népe tudta, ha Palkó gazda elgondolkodik, abból valami jó fog kisülni, mert ő sosem erőszakkal, hanem ésszel járt el.
Az első gond: A túl hangos Kakas Kálmán
A falu első nagy gondja, ami már hetek óta nyomasztotta az embereket, Kakas Kálmán volt. Kakas Kálmán, a falu legszebb, legénekesebb kakasa. Nem azért volt réme a falunak, mert rosszindulatú lett volna, dehogy! Csak éppen nem ismerte az időt. Hajnalban, még mielőtt a nap felkelt volna, már kukorékolt, de néha éjfélkor is eszébe jutott, hogy hangot adjon örömének. A falu népe álmatlanul forgolódott, a gyerekek fáradtan ásítoztak az iskolában, és még a templomtorony óráját is gyanakodva méregették, hátha az jár rosszul. Panaszok özöne érkezett Palkó gazdához, mert mindenki tudta, ő a megoldó ember.
Palkó gazda elgondolkodott. Ült a tornácon, pipázott, Bundás a lábánál szuszogott, Cirmos pedig a korláton napozott. – Marika néni, mit gondolsz, mi a baja Kálmánnak? – kérdezte. – Talán túl sok energiája van? Vagy csak nem tudja, mikor kellene? – Marika néni csak legyintett. – Azt hiszem, egyszerűen csak szeret kukorékolni, Palkó. De a falu népe már a hajánál fogva tépi magát! – Palkó bólintott. Erőszakkal semmire sem megy, azt tudta. Nem lehet elhallgattatni egy kakast, mert az a természete. De meg lehet tanítani neki a helyes időt!
Elhatározta, hogy Kakas Kálmánt meg kell tanítani a jó időre. Este, mikor Kálmán már a helyén aludt, Palkó óvatosan felemelte, és egy nagy, fonott kosárba tette, amit egy vastag takaróval letakart. Így a kakas nem látta a hajnal első fényét, és nem tudta, mikor van az idő. Reggel, mikor Palkó felkelt, és kinyitotta a kosarat, Kakas Kálmán boldogan ugrott ki, kinyújtóztatta tollait, és éppen akkor kukorékolt, mikor a nap első, arany sugarai megcsókolták a falu háztetőit. Palkó ezt napokon át megismételte, és lassan, de biztosan, Kakas Kálmán megtanulta, hogy a napfelkelte a kukorékolás ideje. A falu népe eleinte nem értette, mi történt, aztán rájöttek a furfangra, és hálásan bólogattak Palkónak. A kakas pedig soha többé nem zavarta meg a falu álmát, sőt, a pontos kukorékolásával még a falu órájává is vált.
A második gond: A csúfolódó szénaboglya
A falu szélén, egy öreg, elhagyatott dűlőút mellett állt egy hatalmas szénaboglya. Hatalmas volt és kissé ferde, mintha csak kihívta volna a sorsot. A teteje kócos volt, az oldala dülöngélt, és a szél mindig hordta róla a szénát, szétszórva azt a környező telkekre. A gyerekek rettegve nézték, mert azt beszélték, hogy ha valaki túl közel megy hozzá, az „szénaszellem” magával rántja, vagy legalábbis elrejti a sapkáját. Voltak persze rosszcsontok, akik megpróbálták megmászni, de a szénaboglya mindig ledobta őket, vagy elrejtette a sapkájukat, mintha csak csúfolódna velük. A gazdák is bosszankodtak, mert a szél mindig hordta róla a szénát, és szétszórta a portán. Azt mondták, ez a szénaboglya „csúfolódik” velük, mert hiába próbálták rendbe tenni, az mindig visszanyerte kócos, rendetlen formáját.
Palkó gazda megint elgondolkodott. – Szénaszellem? – mosolygott Marika néninek. – Inkább csak rendetlenszellem, azt hiszem. – Bundás morgott egyet, mintha ő is egyetértene, Cirmos pedig csak pislogott, méltóságteljesen. Palkó tudta, hogy a szénaboglya nem csúfolódik, csak rosszul van rakva, és hiányzik belőle egy kis „lélek”. Elhatározta, hogy megmutatja a falunak, a szénaboglya is lehet barátságos, sőt, hasznos!
Összegyűjtötte a falu apraja-nagyját, és elmagyarázta nekik, hogy a szénaboglya nem csúfolódik, csak „egy kis szeretetre és odafigyelésre vágyik”. Azt javasolta, hogy közösen rakják újra. De nem ám csak úgy! Palkó egy hosszú, stabil létrát készített, és a szénaboglya tetejére egy kis platformot épített. A gyerekek felmászhattak oda, és onnan nézhették a falut, mintha egy kilátóból. A szénát pedig úgy rakták, hogy a tetején egy kis kupola alakult ki, ami nemcsak stabilabbá tette, de még szebbé is. A szénaboglya többé nem csúfolódott, hanem büszkén állt, mint a falu új „kilátója”, és a szél sem hordta már szét a szénát. A gyerekek boldogan játszottak körülötte, és a „szénaszellem” helyett a „szénakilátó” legendája terjedt el.
A harmadik gond: A két szomszéd vitája
A falu utolsó nagy fejtörője Jancsi bácsi és Juliska néni, a két szomszéd haragja volt. Már hetek óta nem szóltak egymáshoz, és a falu népe tehetetlenül nézte, ahogy a két egykor jó barát egyre mélyebbre süllyed a haragba. A vita egy tyúk miatt kezdődött, ami átment Jancsi bácsi udvarába, és kikaparta a krumpliját. Aztán már a kerítésről, a fáról, sőt még az időjárásról is veszekedtek. A hangos szóváltások és a rosszalló tekintetek megmérgezték a falu békés hangulatát.
Palkó gazda tudta, hogy ez a probléma nem szénával vagy kakassal, hanem emberi szívvel és érzelmekkel kapcsolatos. Először meghallgatta mindkettőjüket, türelmesen, egy-egy csésze meleg tea mellett. Nem ítélkezett, csak figyelt. Aztán elmesélt nekik egy régi mesét a két kecskéről, akik egy szűk hídon találkoztak, és ahelyett, hogy összevesztek volna, leültek, és elgondolkodtak, hogyan juthatnak át békésen. A mese végén Palkó felajánlotta, hogy segít nekik egy „békekert” építésében a kerítés mentén. Egy olyan kertet, ahol mindkét oldalon termelhetnek virágot és zöldséget, de a közepén egy kis pad áll, ahová leülhetnek, és megbeszélhetik a dolgaikat, miközben a virágok illata enyhíti a feszültséget.
Jancsi bácsi és Juliska néni eleinte vonakodtak, de Palkó kedvessége és a kert ötlete meglágyította a szívüket. Bundás lelkesen kapart egyet-kettőt a földön, mintha ő is segítene, Cirmos pedig a napsütésben dorombolt, mintha a béke hangját énekelné. Hamarosan már együtt kapáltak, együtt ültettek, és a „békekert” lett a falu legszebb része, ahol a két szomszéd újra jó barátra lelt. A tyúk is megtanulta, hogy a kerítés nem átjáróház, és a krumpli is békében maradt.
A tanulság
Palkó gazda nem karddal és pajzzsal harcolt a falu gondjai ellen, hanem ésszel és szívvel. A falu népe megtanulta tőle, hogy a legnagyobb gondokat is meg lehet oldani egy kis humorral, egy csipetnyi furfanggal és sok-sok kedvességgel. A Kakas Kálmán esete megtanította őket a türelemre, a szénaboglya a kreativitásra, a két szomszéd vitája pedig a megbékélésre.
A falu élete csendesebb, boldogabb és sokkal-sokkal vidámabb lett Palkó gazda furfangos ötleteinek köszönhetően. Bundás boldogan csóválta a farkát, Cirmos békésen dorombolt a napon, és Marika néni büszkén nézte a férjét, miközben a frissen sült kenyér illata betöltötte a levegőt. És mindenki tudta, hogy Palkó gazdának igaza volt: az ész és a humor néha többet ér, mint az erő, és a legnagyobb erény a jóság.
