Volt egyszer, hol nem volt, még a legmagasabbra szökkenő madarak röptén is túl, egy világ, melyet alulról sűrű, tejszínhabszerű felhőtenger takart. E felhőtenger felett, a kristálytiszta, mélykék égbolt alatt lebegett a Felhősivatag. Nem kőből és porból volt ez a sivatag, dehogyis! Homokja színarany volt, és a szél suttogásából született minden egyes porszem. A dűnék itt nem álltak mozdulatlanul, hanem lassan, méltóságteljesen vándoroltak, mint álmos óriások, ahogy az égi áramlatok terelgették őket.
E sivatag alatt, a felhők puha paplanjába burkolózva bújt meg Párnafalva. Itt élt egy fiúcska, Zétény, kinek haja kócos volt, mint a fűzfák ága vihar után, szeme pedig olyan kíváncsi, mint a fészkéből először kikukucskáló rigófiókának. Zétény szomorú volt. Párnafalva egykor a legvidámabb hely volt a világon, ahol a kertekben nevetővirágok nyíltak és a patak csilingelő kacagással futott a tenger felé. De mostanában minden elszürkült. A virágok lekonyították fejüket, a patak is csak halkan duruzsolt, és a felnőttek arcáról eltűnt a mosoly. Valami hiányzott a világból: a szín, az igazi, életteli szín.
Egy esős délutánon, mikor a felhők alja sírva fakadt, Zétény a padláson kutatott. Egy régi, faragott láda mélyén talált rá dédapja kincsére: egy csodálatos, rézből készült szerkezetre. Nem volt szokványos iránytű, a tűje nem észak felé mutatott. Közepén egy apró, pörgő szélforgó ült, és a számlapján égtájak helyett apró jelek sorakoztak: egy suttogó falevél, egy süvítő vihar, egy lágyan simogató fuvallat. Ez volt a szélkompassz, ami a legenda szerint elvezetett a Szivárványkúthoz, melynek vize visszaadhatja a világ elveszett színeit.
Zétény tudta, mit kell tennie. Csomagolt egy darab pogácsát, egy kulacs vizet, és zsebre vágta a szélkompasszt. Az éj leple alatt kisietett a falu szélére, a legmagasabb dombra, és a kompasszt a szél felé tartotta. A kis szélforgó megpördült, a tű pedig imbolyogni kezdett, majd határozottan felfelé bökött, egyenesen a felhőtenger sűrűjébe.
De hogyan juthatna fel oda? Zétény tanácstalanul állt, mikor a felhők közül halk, pikkelyes suhogás hallatszott. Egy különös lény ereszkedett le hozzá. Olyan volt, mint egy sárkány, de teste nem kemény pikkelyekből, hanem sűrűsödött párafelhőből állt, szemei pedig, mint két fénylő csillag, barátságosan ragyogtak. Ő volt Légicska, egyike a felhők felett élő légisárkányoknak, akit a fiú elszántságának tiszta hangja vonzott le a földre.
– Látom a szívedben a vágyat, Zétény – dörmögte Légicska, hangja olyan volt, mint a távoli égzengés. – Ülj a hátamra! Én elviszlek a Felhősivatagba.
A repülés leírhatatlan volt. Áttörtek a nedves, hűvös felhőrétegen, és hirtelen vakító napsütésben és végtelen térben találták magukat. Alattuk elterült az aranyló homoktenger. Zéténynek a lélegzete is elállt a csodálkozástól. Légicska lágyan landolt az egyik dűne tetején.
A csend fülsiketítő volt, csak a szél állandó, halk éneke töltötte be a teret. Zétény elővette a kompasszt, de a tűje csak vadul pörgött körbe-körbe. A sivatagban ezerféle szél fújt egyszerre, és a fiú nem tudta, melyiket kövesse.
– Hiába keresed az utat a szemeddel! – cincogta egy vékony hangocska a füle mellett. Zétény megpördült, és egy apró, örvénylő lényt látott, aki egy homokforgatagból pattant elő. Teste a sivatagi homokból és tiszta szélből szövődött, szemei pedig huncutul csillogtak.
– Ki vagy te? – kérdezte Zétény meglepetten.
– A nevem Szelence, én vagyok a szélmanó. Én vagyok a dűnék sóhaja és a homokszemek tánca. Látom, van egy szép játékszered, de nem tudod, hogyan működik – kuncogott, és rámutatott a szélkompasszra. – A szél nem utat mutat, hanem dalt dúdol. Nem nézni kell, hanem hallgatni!
Szelence Zétény füléhez hajolt, és suttogni kezdett. Elmagyarázta, hogy minden szélnek saját története van. Van a mesélő szél, ami a régi idők titkait hordozza, van a tréfás szél, ami a homokot szórja az ember szemébe, és van a célravezető szél, aminek a hangja olyan, mint egy tiszta, vékony ezüstcsengettyű. Arra kell figyelni.
Zétény lehunyta a szemét. Légicska türelmesen pihent mellette, Szelence pedig apró forgószélként táncolt körülötte. A fiú fülelni kezdett. Hallotta a mély, dörmögő szelet, a magas, süvítő szelet, és a sok-sok suttogó hangot. De aztán, a sok zaj mögött, meghallott egy vékony, csilingelő dallamot. Kinyitotta a szemét, és a kompassz tűje megállapodott, egyenesen a dallam iránya felé mutatott.
– Megvan! – kiáltotta boldogan.
Elindultak hát hárman a végtelen homoksivatagban. Szelence elöl ugrándozott, Légicska méltóságteljesen lépkedett Zétény mellett. Útjuk során különös dolgokat láttak. Hatalmas, sziklából faragottnak tűnő, mégis könnyed homokhajók úsztak el mellettük, melyeket a szelek vitorlák nélkül hajtottak. Fedélzetükön nem volt senki, mégis úgy tűnt, mintha egy láthatatlan kéz irányítaná őket egy távoli, ismeretlen kikötő felé.
Elérkeztek a Suttogó Dűnékhez, a sivatag legcsalafintább vidékére. A homok itt másképp zenélt. Kétségeket és félelmeket suttogott Zétény fülébe. „Sosem találod meg a kutat!” – susogta az egyik dűne. „Fordulj vissza, a falud már elveszett!” – nyöszörögte egy másik. Zétény egy pillanatra megtorpant, a szívébe félelem költözött. De Szelence odalebbent hozzá.
– Ne hallgass rájuk! Ezek csak üres visszhangok. Hallgasd a szívedet, és a csengettyűdallamot! Az az igazi!
Zétény vett egy mély lélegzetet, és csak a vékony, tiszta dallamra figyelt. A suttogás lassan elhalkult, és a dűnék haragja elült. Mentek tovább, napokon át, mígnem a szélkompassz tűje hirtelen őrült pörgésbe nem kezdett, majd egyenesen a lábuk elé mutatott.
Egy hatalmas, tölcsérszerű mélyedéshez értek. Ez volt a Szivárványkút. De Zétény csalódottan tekintett le a mélyére. Nem volt benne egyetlen csepp víz sem. Csak száraz, csillogó homok.
– Hol a víz? – kérdezte kétségbeesetten. – Csalódnom kellett?
Szelence lágyan megérintette a vállát. – A Szivárványkút vize nem olyan, mint a tiétek. Nem lehet kulacsba tölteni és elvinni. Ezt a vizet adni kell, nem elvenni.
Zétény nem értette. Légicska szomorúan lehajtotta a fejét.
– A kút a tiszta örömből és a reményből nyeri az erejét – folytatta a szélmanó. – Mesélj neki valamit, ami boldoggá tesz! Adj neki egy darabot a szívedből, és ő adni fog cserébe.
Zétény leült a kút peremére. Először a szürke falujára gondolt, és majdnem sírva fakadt. De aztán eszébe jutott, milyen volt régen. Elkezdett mesélni a kútnak. Mesélt a nevetővirágokról, a csilingelő patakról, a barátaival való fogócskáról a réten. Mesélt az anyukája almás pitéjének illatáról és az apukája erős, oltalmazó öleléséről. Ahogy beszélt, a hangja egyre erősebb és vidámabb lett.
És akkor csoda történt. A kút mélyén a homokszemek szikrázni kezdtek. Először pirosan, majd narancssárgán, sárgán, zölden, kéken és lilán. A színek összefonódtak, és egy elképesztő, ragyogó szivárványhíd tört elő a kútból. Magasra ívelt, majd elindult lefelé, áttörve a felhőpaplanon, egyenesen Párnafalva felé.
Zétény könnyes szemmel nézte. Megértette. Nem egy tárgyat kellett hazavinnie, hanem egy érzést. A reményt.
Légicska hátán repült haza. Mikor leereszkedtek a felhők alá, a falut alig ismerte fel. A szivárványhíd vége a falu főterén ért földet, és amerre a fénye végigsöpört, minden visszanyerte a színét. A virágok újra tündököltek, a patak vidáman csobogott, és az emberek kijöttek a házaikból, arcukon csodálattal és rég nem látott mosollyal.
Zétény nem hozott vizet a Szivárványkútból. De hazahozta a tudást, hogy a világ legszebb színeit nem a kutak mélyén, hanem a saját szívünkben kell keresni. És megértette, hogy a legnagyobb kincs, amit másoknak adhatunk, nem az arany vagy az ezüst, hanem a remény, a szeretet és egy jókor elmesélt, boldog történet.
