Valamikor réges-régen, egy smaragdzöld völgy ölelésében, ahol a patak kristálytisztán csobogott, élt két testvér, Dorka és Marci. Házuk ablaka egy hatalmas, komor hegyre nézett, amelynek csúcsát gyakran rejtették selymes felhőpaplanok. Édesapjuk, aki egykor a hegy legbátrabb ismerője volt, mostanában csak szótlanul üldögélt a tornácon, és a tekintete olyan volt, mint a hegycsúcs a ködös napokon: elveszett és szomorú.
– Hiányzik a mosolya – suttogta Dorka egy este, miközben a kandallóban pattogó tüzet nézték.
– És a meséi – tette hozzá Marci. – Emlékszel? Mindig arról mesélt, hogy a hegy tetején nyílik a bátorság virága. Azt mondta, aki megszagolja, annak a szívébe költözik a rettenthetetlenség.
Dorka szeme felcsillant. – Ha elhoznánk neki azt a virágot, talán újra a régi lenne!
A gondolat, mint egy apró mag, gyökeret vert a szívükben, és másnap hajnalban, amikor az első napsugarak arany ecsettel festették meg a hegyoldalt, Dorka és Marci útra keltek. Édesanyjuktól kapott, még langyos pogácsával és egy kulacs friss vízzel a tarisznyájukban indultak el a hegy felé vezető, keskeny ösvényen.
Az út eleinte könnyű volt. Sudár fenyők között sétáltak, a madarak vidám énekkel köszöntötték őket. Ahogy egyre magasabbra értek, az ösvény kövesebbé és meredekebbé vált. Egy kanyarulat után megpillantottak egy idős bácsit, aki pipázgatva üldögélt egy sziklán, miközben a kecskéi békésen legelésztek körülötte. Hosszú, ősz szakálla volt és olyan jóságos szeme, mint a nyári égbolt.
– Adjon Isten, gyerekek! – köszöntötte őket mély, barátságos hangon. – Hová, hová ilyen serényen? Én vagyok Béla bácsi, ez a hegy az én otthonom.
– A hegy tetejére megyünk! – vágta rá büszkén Marci. – A bátorság virágát keressük.
Béla bácsi elmosolyodott, és a szeme sarkában apró ráncok gyűrűztek. – A bátorság virága, úgy-úgy. Sokan keresték már. De a hegy nem adja könnyen a kincseit. Csak annak mutatja meg, akinek a szíve is készen áll rá. Vigyázzatok magatokra, a hegynek megvannak a maga szeszélyei.
Megköszönték a jótanácsot, és tovább indultak. Az ösvény egyre szűkebb lett, egyik oldalon a meredek hegyoldal, a másikon a mélység tátongott. Ekkor halk, panaszos mekegést hallottak. Egy sziklapárkányon, ahonnan sem előre, sem hátra nem mert mozdulni, ott állt egy hófehér kis kecske. A szemében félelem ült.
– Szegénykém, biztosan eltévedt a nyájtól – mondta Dorka sajnálkozva. A kecske nyakában egy apró csengő volt, rajta egy picike csillaggal.
– Ez biztosan Béla bácsi egyik kecskéje! Csillagnak hívhatják – találgatta Marci. – Segítenünk kell neki!
Marci, aki mindig a tettek embere volt, azonnal elindult volna a párkányra, de Dorka megállította. – Várj! Túl veszélyes. Nézd, ott az a kidőlt, vékony fatörzs. Ha áttoljuk a szakadék felett, hidat készíthetünk neki.
Összefogtak. Marci minden erejét beleadva tolta a törzs egyik végét, Dorka pedig a másikat igazgatta. Lassan, centiméterről centiméterre a vékony híd a helyére került. Dorka elővett egy pogácsát a tarisznyából, és a híd túlsó végére tette. Lassan, biztatóan beszélt a kis jószághoz.
– Gyere, Csillag, ne félj! Itt a finom falat. Gyere szépen!
A kecske tétovázott, majd óvatosan a hídra lépett. Dobogó szívvel figyelték, ahogy áttipegett a biztonságos oldalra, majd hálásan megdörzsölte a fejét Dorka kezéhez. Együtt indultak tovább, a kis kecske most már vidáman ugrándozott mellettük.
Ahogy feljebb értek, a hegy hangulata hirtelen megváltozott. A barátságos kék eget sötétszürke, morcos felhők vonták be. A szél süvítve kapott bele a fák koronájába, és hideg esőcseppek kezdtek hullani. Hamarosan kitört a vihar. A villámok ezüst kardként hasították ketté az eget, a dörgés pedig mintha maga a hegy gyomra kordult volna meg.
– Félek! – kiáltotta Dorka a szélzúgásba.
Marci, bár a saját szíve is a torkában dobogott, megfogta a húga kezét. – Ne félj! Keressünk menedéket! – Egy hatalmas, mohos szikla alatt megláttak egy kis üreget. Behúzódtak, Csillag pedig szorosan hozzásimult a lábukhoz. Odabent, a vihar dühétől védve, összebújtak. A sötétben csak egymás szuszogását hallották és a sziklákon kopogó eső monoton dobolását.
– Azt hiszem, a hegy nem akarja, hogy megtaláljuk a virágot – suttogta Marci csalódottan.
– Lehet, hogy Béla bácsinak igaza volt – felelte Dorka. – Lehet, hogy még nem áll készen a szívünk. De nézd, Marci! Amikor a kecskén segítettünk, nem féltél. És most, a viharban, te adsz nekem erőt. Összefogunk, és nem félünk annyira.
Ahogy ezeket a szavakat kimondta, egy különös, meleg érzés járta át mindkettőjüket. Nem a félelem múlt el teljesen, de valami erősebb lett nála: a tudat, hogy számíthatnak egymásra.
A vihar olyan hirtelen csendesedett el, ahogy jött. A nap újra kisütött, és a megtisztult levegőben egy csodálatos szivárvány feszült a völgy fölé. Kiléptek a menedékből, és a világ frissnek és újjászületettnek tűnt. Elindultak az utolsó, legmeredekebb szakaszon, és végül felértek a hegy tetejére.
A látvány lélegzetelállító volt. Alattuk elterült az egész világ, a házak apró játékkockáknak tűntek. Körbenéztek, izgatottan kutattak a csodálatos, ragyogó virág után. De nem találtak semmi különöset. Csak szikár hegyi virágok nőttek a kövek között: lila harangvirágok, sárga kankalinok és egy-két tő büszke havasi gyopár.
– Nincs is itt – mondta Marci szomorúan, és leült egy sziklára. Dorka mellé telepedett, a csalódottság nehéz kőként ült a szívükön.
Ekkor a hátuk mögül ismerős hangot hallottak. Béla bácsi állt ott, mosolygott, mellette pedig ott toporgott Csillag, a kis kecske.
– Nos, gyerekek? Megleltétek, amit kerestetek? – kérdezte szelíden.
– Nem – rázta a fejét Dorka. – Nincs itt semmilyen különleges virág.
Béla bácsi leült melléjük. – Mondjátok csak, mit éreztetek, amikor annak a kis ijedt kecskének segítettetek a szirten?
– Hát… – gondolkodott el Marci. – Erősnek éreztem magam. És jó volt, hogy összefogtunk.
– És te, Dorka? Amikor a vihar elől összebújtatok, és a bátyád a kezét fogta?
– Akkor… akkor azt éreztem, hogy együtt bármit kibírunk. Hogy nem vagyok egyedül. Melegség volt a szívemben – felelte a kislány halkan.
Béla bácsi bólintott, és a tekintete végigsiklott a tájon. – Látjátok, gyerekek? A bátorság virága nem egy szál virág, amit le lehet szakítani. Nem a hegy tetején nő, hanem a szívetekben nyílik ki. Akkor hajt rügyet, amikor segítetek annak, aki fél. Akkor borul virágba, amikor a nehézségben összekapaszkodtok és erőt adtok egymásnak. Ti nem egy virágot találtatok ma, hanem valamit, ami sokkal több annál. Megtaláltátok a saját bátorságotokat.
Dorka és Marci egymásra néztek, és a szemükben megértés csillant. Nem vittek haza virágot a hegyről. Helyette egy történetet vittek magukkal.
Amikor hazaértek, leültek édesapjuk mellé a tornácra, és mindent elmeséltek. Beszéltek a meredek ösvényről, a rémült kis kecskéről, a dühöngő viharról és Béla bácsi bölcs szavairól. Ahogy meséltek, az apjuk arca lassan felderült. A szeme, ami addig olyan volt, mint a ködös hegycsúcs, kitisztult, és újra felragyogott benne a régi fény. Nem egy varázsvirág illata, hanem a gyermekei tetteiből áradó szeretet és bátorság űzte el a szomorúságát.
Mert megértette, amit Dorka és Marci is megtanultak a hegyen: a legnagyobb bátorság nem az, ha sosem félünk, hanem az, ha a félelem ellenére is merünk szeretni, segíteni és remélni.
